Ami ellen nincs törvény 4.

Egy csésze tisztességes kávé

„Ilyesmit manapság nem tudnak már az emberek. Tisztességes kávét főzni. Ahogy a kézzel írás se megy már. Ma már csak a számítógép meg az eszpresszógép! És hová tart a világ, ha az emberek már kávét főzni meg írni sem tudnak? Na?” (Frederick Backman)

A reggeli kávé a szertartás maga. Mindenki másképp éli meg. Ahogy a friss darált kávé illata belengi a konyhát, majd hallod, ahogy lassan belecsorog az életmentő folyadék a bögrébe, amin azután hosszasan melengeted a kezed, miközben visszafészkelődsz az ágyba. Lassan elkortyolgatod, élvezed az ízét, illatát. Előkeresed a telefont a paplan alól, mert már megint ki tudja, hogy került oda az éjszaka hosszúra nyúlt beszélgetés után… Elküldöd a kihagyhatatlan epret, banánt, bogarat, visszafele megérkezik a kihagyhatatlan virág. Ettől máris jól indul a nap. Jöhet a második kávé, és a pörgés. A kávégép tisztességes kávét főz, de azért nem felejtjük a kotyogó-élményt sem.

És ott a remek internet, ami nélkül egy lépést se teszünk. Adunk-veszünk, társat keresünk, dobáljuk jobbra meg balra az embereket, chatelünk. És bele sem gondolunk, hogy hova le vannak butítva az érzékeink, az érzelmeink. Nem látjuk, nem halljuk, nem érintjük egymást. 

Elmaszatolódnak a kontúrok. Olyan, mintha nem lenne rajtad a szemüveg. A kommunikációnak pedig nagyon fontos spektrumát képezik a felsoroltak. Mi mindenből is maradsz ki? Nem látod a másik szemét, hogy éppen milyen színű. Nem látszik a mosoly, a kedvesség. Nem hallatszik a hangján a szomorúság, a rosszallás, hogy ezt most nem szabad. Nem jön át a játékosság, az izgalom, ha valami bánt. Nem jönnek át a könnyek, a düh, a nevetés, a csönd. Elveszik a lassú, pillanatot ízlelgető, vagy szenvedélyes beszélgetések érzése. Egyfajta vakság és süketség. Egy borzasztó sivár sivatagban botorkálsz, úgy, hogy észre sem veszed, mert ilyennek szoktad meg. Hova lett mindez? Merre is jársz? Hiszen egyesekkel és nullákkal nem tudod elmondani, hogy mit érzel, hogy mennyire szereted, hogy hányszor gondolsz rá naponta, hogy hányszor érzed úgy, hogy jön melletted az úton. Helyette küldesz egy <3-et. De ez nem adja vissza úgysem az érzést.

És akkor még ott az írás. Már semmit sem írsz le kézzel. Az írás pedig legalább ennyit elárul az emberről. Egész tudomány hámozza ki belőle a lényeget (grafológia). A helyesírást már ne is említsük, pedig ez is hozzá tartozik az alapműveltséghez. Legalább olyan természetes dolog számomra, mint hogy tiszta ruhát veszek, és nincs rossz fogam. Ennél csak az lehet fontosabb, hogy rajtam legyen a szemüveg, mert anélkül nem látok. Elnézem a holland-órán az embereket. Kínlódnak, ha valamit le kell írni néhány mondatban. Ennek nem is mindig az az oka, hogy nyelvileg nem lennének rá képesek. Sokkal inkább az a gond, hogy az anyanyelvükön sem képesek írásban megfogalmazni a gondolataikat. Ugyanígy nehéz nyelvet tanítani annak, aki nem tudja az alapvető nyelvtani fogalmakat, de ez még messzebbre vezet.

Ezt veszítettük el a számítógépek világában. És persze nyertünk is vele sokat, mert valóban a világ belefér a laptopunkba, vagy a telefonunkba.

Nyilván felnőtt egy generáció a „digital natives”, amelynek ez nem érték, és csodabogárnak tartja a többieket. Persze, hogy ki a különc, az mindig csak nézőpont kérdése. Ezért nem kell hamis énképet kialakítanunk magunkról az alapján, amit mások gondolnak, vagy nem gondolnak rólunk, ahogy ők viselkednek velünk. Soha nem mondta neked senki, hogy szép vagy? Ez azt is jelenti, hogy csupa olyan emberrel hozott össze a sors, akik magukat is csúnyának tartották. Merthogy te mindig is ilyen voltál.

A szeretet tud jó kávét főzni, tud kézzel írni, kiváló a helyesírása, tökéletesen fogalmaz. Felhív, hogy legalább hallja a hangod, és elmegy oda, ahol vagy, mert látni és megölelni is akar. Mert megadja mindennek a módját. Főz neked egy jó kávét, vagy megiszik veled egy üveg vodkát. Sétál veled, biciklizik veled, elvisz egy múzeumba, leül veled a kanálisparton, táncol veled… Mindig azt teszi, amire éppen vágysz. Mert nem tud személytelenné válni. Ő az egyedüli, aki képtelen erre. Hiába „műanyag” a világ, a szeretet valódi benne. Ennélfogva képes egy csomó dologra, amire nem létezik megoldás.

„A szeretet végtelen és tud várni” (Márai Sándor)