Tanulj meg a vízen járni!

„Csak a fölnőttek miatt mesélem el ezeket a részleteket a B-612-es kisbolygóról, és a számát is csak miattuk árultam el; a fölnőttek ugyanis szeretik a számokat. Ha egy új barátunkról beszélünk nekik, sosem a lényeges dolgok felől kérdezősködnek. Sosem azt kérdezik: "Milyen a hangja?" "Mik a kedves játékai?" "Szokott-e lepkét gyűjteni?" Ehelyett azt tudakolják: "Hány éves?" "Hány testvére van?" "Hány kiló?" "Mennyi jövedelme van a papájának?" És csak ezek után vélik úgy, hogy ismerik. Ha azt mondjuk a fölnőtteknek: "Láttam egy szép házat, rózsaszínű téglából épült, ablakában muskátli, tetején galambok..." - sehogy sem fogják tudni elképzelni ezt a házat. Azt kell mondani nekik: "Láttam egy százezer frankot érő házat." Erre aztán fölkiáltanak: "Ó, milyen szép!" ( Antoine de Saint-Exupéry)

"Szokott-e vízen járni?"- ha autentikusak akarunk lenni...

Az IJ egyszerűen csak vizet jelent (francia eau). Holland helyesírással mindkét betűt nagy betűvel írjuk. Azt a vizet jelenti, ami kettéválasztja Amszterdam belvárosát az északi városrésztől. Mintha Budán, vagy Újszegeden laknál, de ebben az esetben nem Duna vagy Tisza nagyságrendű vízre kell gondolni. A római korban itt egy édesvizű tó volt, majd a 13. században vihardagályok formájában betört a tenger, aminek egyik kisebb öble volt az IJ. Ez lett az épülő Amszterdam tengeri kijárata is. A középkortól fogva a későbbi korokban is gátakat építettek, polderesítettek. Egyik ok a város védelme, a másik ok a termőföld nyerése, mert itt vízből sok, földből meg mindig kevés volt. A végső tengeri kijáratot a Noordzeekanal megépítésével alakították ki, amelyen egy többátjárós zsiliprendszer is készült. Mindez alkalmas a tengerjárók fogadására. A szabályozás során kitermelt földből szigeteket csináltak az IJba. Például az amszterdami vasútállomást is egy ilyen szigetre építették 9000 facölöpre. A város amúgy 11 millió cölöpre épült. 168 csatornája több, mint 100 km hosszú. 1281 hídja van, ami számszerűleg majdnem háromszorosa a velencei hidaknak. Csak hogy a fölnőttek is jól értsék.

Az IJ két partja között eleinte csak komp közlekedett. 1957-ben megépült az első híd, a Schellingwouderbrug. 1966-ban a Coentunnel, majd 1968-ban az IJtunnel, végül 1990-ben a Zeeburgertunnel. Ezeken a vízalatti alagutakon bonyolódik az autós és a buszos tömegközlekedés, konkrétan az autópályák forgalma is. A hollandoknak jobbnál jobb ötletei vannak a "Hogyan keljünk át a vizen?" kérdésre. Valóban igaz a mondás:

„God schiep de wereld, maar de Nederlanders maakten Nederland.”

(Isten teremtette a világot, de Hollandiát a hollandok csinálták meg.)

A kompforgalom máig megvan, ingyenes, gyalogosan, vagy biciklivel, robogóval vehető igénybe, éjjel-nappal járnak a kompok. Az amszterdami vasútállomás egyben kompkikötő is. A belvárosra néz az 1889-ben átadott állomásépület, az IJra pedig a modern, többszintes-alagutas buszállomás és a kikötő. A kettőt épp a kedvenc delfti hajós-csempés alagutam köti össze. Körben, és az északi oldalon modern épületek, és a hatalmas víz, rajta a mindig élvezhető hajóforgalommal.

"Hogyan tanult meg vízen járni?"- mert ez is egy lényeges dolog lehet.

Emlékszem, mikor a filmmúzeum lépcsőin ültünk és néztük a vizet, meg a hajókat. Érdekes maga az épület is, olyan belülről a vizet pásztázni, mintha egy filmet vetítenének egy hatalmas mozivásznon. Az épület külső homlokzata egy szemet formáz, a ház neve Eye, amit meg ugyanúgy ejtünk ki, mint az IJ-t. „A szem, ami a vizet nézi.” Kiejtése mindkettőnek ´áj´. Két különböző nyelvben (angol, holland) azonban mást jelent, de az emberi leleményesség nem ismer határokat, szereti a nyelvi játékokat.

Emlékszem, ahogy először fényképeztem végig a kék hajókat a csempéken. 
Emlékszem, mikor télen éjszaka mentünk ki megnézni a zsilipelést a tengerhez, és szétfagytunk, de akkor is élmény volt. 
Emlékszem, mikor a NEMO tetejéről figyeltük, ahogy elnyeli az alagút az autókat, buszokat. 
Emlékszem, mikor megmásztuk a kalózhajót, megcsodáltuk a királynő hajóját a Hajózási Múzeum mellett. 
De örök élmény a nyaranta megrendezett hajós hét a Sail, amikor is egy hétre annyi hajó, csónak lepi el az IJt, hogy az megint nem semmi látványosság. Nyilván ez itt természetes, hiszen hajósnép a holland.

Sok mindennek már olyan „régi szerelmek lábnyoma” feelingje van.

S bár minden nap kétszer átkompozok az IJon, még mindig elvarázsol a víz, és elvarázsol a sok zöld, a sok fű, a sok nyuszi, madár, a szabadság illata, a gondolatok szabadsága, a delfti kék, a mézeskalács-házak, ahogy 2,5 év alatt sikerült felépítenem itt az életemet. 
A minap randiztam egy holland barátommal az IJnál, és meséltem neki, hogy mennyire szeretem a sok vizet. Igazi szókratészi iskola volt, séta közben beszélgettünk. Fárasztó volt hollandul érzelmekről, döntésekről, az itteni létről mesélni, néztük a vizet, a hajókat, beszéltünk Orbániáról, a miértekről, az itteni nagy rajongásomról, amitől beleszerettem ebbe az országba. S azután az is szóba került, hogy miért is nem megyek haza, miért és mi fáj.

Igen, játszhatnék szókratészi iskolát a Balaton-parton is… Igen, az emlékek jönnek velem minden nap... „a csókok íze számban, hol méz, hol áfonya”… Igen, ott "mindenki érti a szót", ezen a nyelven egészen árnyaltan tudok fogalmazni. Tudok beszélni érzésekről, érzelmekről, és mindenről, amiről csak szeretnék. De valójában semmi több. Az élet pedig egyáltalán nem nyelvi kérdés. Az "itthonom" meg már itt van. Az "otthonom" is itt van, vagyis ott: az IJon túl. Minden nap járok a vízen, és tudom, hogy nem süllyedek el, ha nem fogja senki a kezem, és nem ingat meg már a tenger szele sem.

Ott van például a csönd. Mindig, amikor magáért beszél. Megpróbálhatunk kiülni néha kicsit a vizet nézni, egyszerűen csak csendben lenni. Egyszerűen csak érezni a pillanatot. Kicsit járni a vízen, mert idővel azt is megtanulunk, és még az sem biztos, hogy nehezebben, mint biciklizni.  Érezni azt, hogy a vízen járás semmi másról nem szól, mint a bizalomról. A másik ember iránt érzett elkötelezetségről: Ha fogod a kezem, nem engeded el, akkor tudok veled a vízen járni… Mindamellett legalább ennyire szól az önbizalomról is: Ha elengeded a kezem, már akkor is tudok a vízen járni, mert megtanítottál rá. Amikor rálépek a hullámokra, mindig velem vagy, ha nem vagy itt, akkor is, mert rád gondolok. Nincs kicsinyhitűség, nincs megingás, nincs kétség, nincs Péterkedés. 
A történet eredetije Máté 14, 22-23- ban olvasható.

Gondolatok a konyhában

Közmondások

Nincsen ház edényzörgés nélkül.- mondja a grúz közmondás. Ami jelentheti azt is, hogy főzés nélkül nem vagyunk meg, meg azt is, hogy tányérdobálás nélkül se. Ez minden valamire való családban így van. Mindenesetre maradjunk az első jelentésnél. Konyha nélkül nincs élet. Először: mert éhen halnánk. Másodszor: mert ott a tűzhely melege, és az asszony, akinek szerepe összetartani a családot. Harmadszor: egy másik mondás szerint a férfiakat éppen a hasukon keresztül fogjuk meg. Végül: a nagy dolgok mindig a konyhaasztal körül dőlnek el. 

Továbbgondolásra gyűjtöttem még ide néhányat: 

Ha szűk a konyha, minden falat jó ízű.

Fehér konyha, ritka vendégség.

Ki más konyhájára tart, nem lakik egyest a hasával. ´nem lakik jól´

Nehéz a konyhalónak meghízni. ´igavonó ló´

Asszonynak konyhában a helye

Ez a mondás, illetve a mögötte meghúzódó tartalom helyessége nagyanyáink idejében vitán felül állott. Az idők változnak, a női emancipáció kiharcolta a maga sok helyütt vitatható vívmányait. Jóllehet, azóta nem mondunk igent a női rabszolgaságra. Hatalmas felhördülést váltott ki pl. Abszurdisztán új programja: az asszony szüljön sok gyereket. Sokszor elgondolkodok ilyenkor főzés közben akár, hogy akkor nem volt kormánykampány és mégis szültem három gyereket. Persze szűk agyam nem is érti, hogy mi köze is van a demagógiának ahhoz, hogy én mit gondolok, mit teszek. Nyilván a tömegpszichózis azért tud hatásos lenni. 

Egy biztos, hogy a muszlim nők még mindig burkában járnak. Nem a mi dolgunk, kívülállóknak, hogy erről véleményt alkossunk. Ez belső kérdés. Mindenesetre a köztünk élőkön nem látszik, hogy ez zavarná őket, sokkal inkább egy tradició, megszokás kérdése, ami az idő múlásával lazul ugyan, de sokáig fennmarad. Különböző kultúrákban másként gondolkodnak az emberek. Nyilván egy liberális országhoz gyorsan hozzáalakul az itt élő, akárhonnan is jött. A liberalizmus azonban nagymértékű toleranciára is tanítja az együtt élő sokféle népességet. Ennek iskolapéldája Hollandia.

Néhány kivételesen elszigetelt helyén a világnak sajnos van még példa arra, hogy a nők nem számítanak embernek. Civilizáltabb vidékeken azonban ez már nem így van. (Talán segíti a megértést ez a két film is: Üdvözítő utak, A bátyám cipőjében.) 

Azontúl azt gondolom, legalább ennyire szomorú a statisztika, miszerint minden ötödik nőt ér családon belüli bántalmazás, és hetente egy nő hal meg közvetlenül vagy közvetve ilyenfajta erőszak elszenvedése miatt... ma... 2017-ben... Magyarországon. Hogy ez mit jelent valójában, és hogyan is működik a mindennapokban, csak az tudja, aki átélte... 
Mi sem bizonyítja jobban, mint a nyelvhasználat, hogy ez is több száz éves hagyományokkal bír, ugyanis van rá közmondásunk: 
Dió törve, asszony verve jó.
A teljesség kedvéért zárójelesen megjegyzem, hogy az angol megfelelője még durvább:
A woman, a dog, and a walnut tree: the more jou beat them, the better they be.

„A főzés könnyű fejet, nyitott lelket és meleg szívet kíván.” (Paul Gauguin)

Én például nem szeretek főzni. Mihez képest kislányként megtanított rá nagyanyám. És arra is megtanított, hogy soha ne érezzem tehernek a főzést, mosogatást, mosást, takarítást sem, mert ez mind az asszony dolga, ahogyan a gyerekek nevelése is az. Lehet, hogy ezzel lazán rabszolgasorsba taszított, és igen, minden férfi ki volt szolgálva, azontúl sosem éreztem tehernek.

A felnőtt fiam olvasatában ez így hangzik: „Te anyu, hogy voltál egy életen keresztül ill. vagy képes máig munka után bevásárolni és nekiállni főzni?” Szerintem meg sem fordult soha a fejemben, hogy ez nekem rossz lenne. Lehet, ezért majd sokan megköveznek, de minden csak nevelés kérdése. Mint ahogy a nem ugrál fel senki az asztaltól, ha már leültünk… az annyit szedsz, amennyit megeszel, mert a szülők nem moslékos disznók… dehogynem!… az asztalnál igenis szabad beszélgetni, mert az jó, mert akkor kell beszélgetni, amikor együtt vagyunk… nincs tabu téma… na jó, ha nem csak a szűk család ül le, akkor disztingválunk.

Nagyapám azt mondta: tiszteljétek nagyanyátokat, aki minden déli 12-re ebédet tesz az asztalra. Ha kicsit sótlan, vagy nem úgy sikerült, mint szokott, akkor is megesszük, akkor is megköszönjük. Az asztalnál azt esszük, amit elénk rak, ha nem szeretjük, akkor azt is megesszük, és azt is megköszönjük, holnap lehet épp a mi kedvencünket főzi majd. Valószínű így lettem mindenevő.

A konyha a világ közepe. Sosem felejtem el a szűk panelkonyháinkat, ahol mindig nagy volt a népsűrűség. Amikor főztem, mindenki előbb-utóbb megjelent. Ott ittuk a reggeli első kávét, ott lehetett dohányozni, és sokszor éjfélkor vacsoráztunk. Az is egy életforma volt, mint ahogy az asztali áldás is.

Jó a nagy konyha. Miért is ne játszhatnának a gyerekek a lábunk alatt? Miért is ne tanulhatnának a konyhaasztalnál? Miért is nem lehet megsimogatni az asszonyt főzés közben? Hiszen az étel íze nemcsak a hozzávalóktól lesz jó, hanem attól is, ha benne van a szívünk, a szeretetünk. Ez amúgy nem olvasható a „Venesz-Túrós: Egységes vendéglátó receptkönyv és technológiá”-ban hiába is kapod le a polcról.

Pasik a konyhában

"Álmodtam egy világot magamnak,

Itt állok a kapui előtt.
Adj erőt, hogy be tudjak lépni,
Van hitem a magas falak előtt." (Barta Alfonz- Pataky Attila)

Végül ide kívánkozik a tény, hogy a férfiak nagy százaléka szeret főzni, tud is főzni, de legalábbis képes egy romantikus vacsorát, egy bográcsot igazán jóra összehozni. Mi szűz jegyű pedantéria mániások meg kiakadunk azon, hogy utána tovább tart a konyhát visszaállítani az eredeti állapotába, mintha mi főztünk volna. A valóság azonban nem ez.
Ugyanolyan magas várfalakat húzunk a konyha köré, mint magunk köré is, hogy azután legyen mit elbontogatni, lerombolni vagy lerobbantani, hogy bárki is közelebb férkőzhessen hozzánk. Meg kell tanulni szeretettel elvenni, amit szeretetből elénk tesznek. Hiszen valljuk be, jó az, ha törődnek velünk, ha jelen vannak a konyhában is.

És ne felejtsük, a díjnyertes séfek is mind közülük kerülnek ki. A szállodák, éttermek szakács személyzete is nagy számban férfi. Tehát mégiscsak tudnak valamit... 
Így azután álmodjuk csak meg a konyhánkat, ahol a tűzhely melege különös hangsúlyt kap újra. Egyszerűen azért, mert enélkül értelmetlen és boldogtalan az életünk.

„Okos embernek tudni kell, hogy a nők sokkal gyengébbek, mint a férfiak: az álmaik és a gondolataik, ha egyszer nyilvánosságra kerülnének, bízvást azt eredményeznék, hogy egyetlen férfi sem akasztaná fel többé magát boldogtalan szerelem miatt; a vágyaik és a szerelmi kívánságaik elefánt nagyságúak a férfiérzéshez képest; és a lesütött szemekben nemcsak Capulet Julia önfeláldozása, de Báthory Erzsébet vérszomja is tükröződik.” (Krúdy Gyula)

Az élet értelme

"Elutasíthatunk minden mást: vallást, ideológiát, minden kapott bölcsességet. De nem kerülhetjük el a szeretet és az együttérzés szükségességét... Ez tehát az én igazi vallásom, az egyszerű hitem. Ebben az értelemben nincs szükség templomra vagy egyházra, mecsetre és zsinagógára, nincs szükség bonyolult filozófiára, tanra vagy dogmára. A saját szívünk, a saját tudatunk a templom. A tan az együttérzés. A mások iránti szeretet, a jogaik és méltóságuk tisztelete, nem számít, hogy kik vagy mik ők: végső soron ez minden, amire szükségünk van. Amíg gyakoroljuk ezeket a mindennapi életünkben, nem számít, hogy tanultak vagy tanulatlanok vagyunk, vagy hogy hiszünk Buddhában vagy Istenben, vagy más vallásokat követünk, vagy egyiket sem, amíg együttérzéssel, és visszafogott felelősségérzettel viseltetünk másokkal szemben, nem kétséges, hogy boldogok leszünk." (XIV. Dalai Láma)

Az élet értelmén mindenki elgondolkodik legalább egyszer. Hogy is ne tennénk, hiszen vallások, filozófiák, irodalmi művek – és még sorolhatnám; mind igyekeznek bölcs támpontokat adni, terelgetni egyfajta konkrét elképzeléssel a megoldás felé. Valójában azonban egyik kosztümöt sem ránk szabták, mert minden elmélet olyan, mint a konfekcióméret. Van akire többé-kevésbé ráillik, és van akinek a szoknyamérete akár két számozással is eltér a blézerétől. Van ahol engedik elcserélni, van ahol nem. Van aki az elegáns feketét kedveli, mások a megbízható sötétkékre szavaznak, de a királykéken is érdemes elgondolkodni, vagy egy nyárias fehéren, egy dögös piroson, bordón, esetleg egy jó különleges zöldön. Azután lehet még a kiegészítőkön is elidőzni, frizurán, sminken… Mindezt van aki öt perc alatt összehozza, más meg hisztizik a szekrényajtóban, meg a tükör előtt órákig.

„A boldogság nem a dolgokban, hanem hajlamunkban rejlik; s attól vagyunk boldogok, hogy azt mondhatjuk magunkénak, amit mi szeretünk, nem pedig azt, amit mások vélnek szeretetre méltónak.” (Francois e La Rochefoucauld)

Mindenkinek megvan a maga küldetése, de amíg nem illik rád igazán a kosztüm, amíg nem azt mondhatod magadénak, amit te szeretsz, addig olyan az életed, mintha egy hatalmas könyvtárban csellengnél, de nem érinthetnéd meg a könyveket, kizáratván az olvasás gyönyörűségéből. Az érintés, a dolgok vagy emberek iránt érzett megérintettség a legfontosabb irányjelző. Nevezhetjük megérzésnek, elköteleződésnek, vonzalomnak, a fizikai érintés mindent meghatározó vágyának vagy élményének.

Azután mikor megérted, hogy az a küldetésed, hogy változtasd meg a világot, felerősödik az ellenszél is. „A világot megváltoztatni nem lehet.” „Egy fecske nem csinál nyarat.” „Beképzelt vagy.” ...

Különösen kihangsúlyoztam: amikor megérted… A megértés magában foglalja azt a csekélyke felismerést is, hogy a változtatást magadon kell elkezdeni. Sokszor vagyunk annyira fafejűek és fatökűek, hogy ez nagyságrendekkel nehezebb dolog, mintha mindjárt ugyanezzel a lendülettel a világ megváltoztatásának mentünk volna neki. Valójában meg egy idő után minden gyümölcs beérik. A festő stílust vált… az író a novellákat regényre méretezi... a költő elégiák helyett szonetteket ír... a zeneszerzőnek két opera közé becsúszik egy zongora szonáta… az ember megízleli az igazi boldogságot.

Mindenki egyből leveszi róla, hogy vidám, kiegyensúlyozott, elégedett, csöndes, nyitott, vagány, fiatalos, lendületes, mindenki talál rajta valami szerethetőt.

Már nem az élet értelmét keresi, hanem képes értelmet adni annak.

Már nem tekinti pusztán akadálypályának az életet, ami jobbá tesz, mindinkább ajándéknak érzi azt, amit élvezni és megélni szükséges.

Tudja, hogy a boldogságnak van ezeregyedik arca, a szürkének pedig létezik ötvenegyedik árnyalata is.

Ismeri a hosszú élet titkát.

Olvasott számtalan okos tanulmányt arról, hogy a nyelvtanulás serkenti az agysejteket, a c-vitamin nagy dózisban formában tartja az immunrendszert és gátolja az öregedést, a Q10 visszafogja a ráncokat, a rendszeres szeretkezés élettani fontosságú, a közös zenélés összeszedetté tesz, az éneklés felszabadít, az olvasás kikapcsol, a nevetés jó kedvre hangol, a fizikai leterhelés oldja a stresszt, minden egyes ölelés hosszabbítja az életet.

Már nem akar keresztény, buddhista, ateista lenni, csak szeretni és élvezni apró s nagy dolgokat, embereket, a világot, az életet. Képes megálmodni és valóra váltani a vágyait. Értelemszerűen ugyanezt értékeli, keresi másokban is. Azokra a tulajdonságokra figyel fel, amik önmagában is megvannak, vagy szeretné, hogy meglegyenek.

„Sok bölcsesség és bátorság kell ahhoz, hogy tudjuk, melyik az az út, amelyen járni akarunk, és melyik az, amelyiket azért választunk, hogy másoknak örömet szerezzünk.” (Danielle Steel)