Gondolatok az örömről

„Minél jobban készülsz az örömre, minél jobban figyeled magadat, minél jobban akarod az örömöt, annál kevésbé sikerül örülnöd. Ezért olyan siralmas a legtöbb nászéjszaka s ezért oly boldogítók némely véletlen események (...). Egyszóval: az öröm olyan galamb, amely a laza lélekre száll sokkal szívesebben, mint a feszült lélekre.” (Füst Milán)

Nos, vannak a magamfajták, akik egész életükben szeretik habzsolni az örömöket. Akiknek volt már több nászéjszakájuk is, és mind kivételes volt a maga nemében, de azért egyhez nem fér kétség, nos találgassatok csak!... Ennek nem szab határt számunkra senki és semmi sem. Az életkor legkevésbé. Mindig épp jó az időzítés megélni nagy, katartikus örömöket, és kis örömkéket... kis örömnarisárgákat, kis örömpirosakat, kis örömzöldeket, kis örömpinkeket, kis örömszürkéket, kis örömaranyakat, kis örömezüstöket, kis örömbronzokat, kis örömfeketéket, kis örömfehéreket, kis örömszivárvány-színeket. Néha a föntiek törlik az eufóriát, hogy mindezt csak egy sírig tartó érzésként éld meg, de a csodálatos részletek örökké rejtve maradnak, mert nem tudnád elviselni azt. Mindazonáltal tudod, hogy más tudja, fel tud idézni minden pillanatot, s olykor cipeli, olykor élvezi a leheletkönnyű biztos érzést, ami örökre fogva tartja. Ennyi.

Kívánsz tehát ebben a sorrendben: csöndet, királyságot, szeretetet, örök életet, szabadságot, szerelmet, jóllétet, erőt, szenvedélyt, tiszteletet, ünnepet, hétköznapot, bizalmat és tisztaságot. Miközben egyre tombol benned a lelkesedés mindezek aktív megélése iránt. Végkifejletben bár áldozatok árán, de a végén mégis mindig sikerül ujjad köré csavarni a világot. Ismerőst és ismeretlent. Rabszolgaságot és szabadságot. Csöndet és harcot. S a helyet mások szívében. Mindeközben szert teszel az irigyeidre, az ellenségeidre, az átkozódókra, az értetlenekre, az igaz barátokra, a nagy szerelmekre.

Vannak, akik valóban jól ismernek. Vannak, akik azt hiszik, hogy jól ismernek. S végül vannak, akik egyáltalán nem ismernek, esetleg félreismernek. És vannak, akik csak erőlködnek, hogy megismerjenek, de túl nagy falat vagy nekik, hogy letoljanak a torkukon. Vannak, akik azt hiszik, mindent tudnak, de ez csak illúzió. Másoknak nem jelentesz kihívást.

A racionálist már képes vagy olykor lecserélni a romantikus, szentimentális, minden konvenció ellen lázadó 16 éves énedre, akinek a szívébe már akkor belefért mégis majdnem az egész világ, aki valójában ma is vagy. Időközben megerősödvén az évektől, meg a rutintól. A racionális már ekkor szinte kész volt benned, hála spártai neveltetésednek. Az érzelmeid viszont még óvodába jártak.

A racionális éned mindenben remekül működik, csak a kapcsolataidban nem. Szeretetet megparancsolni nem lehet. Az vagy van, vagy nincs. Mert ez az egyedüli pálya, ami az érzelmeké. Mint ahogy a tevéidet is ezen a vonalon kell rugdosnod. Gyerekeid, a párod, a munkatársad, a főnök, a szomszédod, mind emocionális kötődések. Mert az emberek, nem tárgyak. Lehet persze utálni is őket, de az is csak egy érzés. Lehet gyáván megfutamodni az élettől, lehet nem nézni egymás szemébe, lehet nem felvállalni önmagunkat, lesütni szemünket a félelmeink előtt, de nem erről szól. Merni kell farkasszemet nézni mindennel, és mindenkivel. Mert ez az egyenes út. A többi mind illúzió.

És mégis úton lenni a legszebb dolog. Változni, és tanulni, és szeretni, és harcolni, és elérni, és tanítani, tanulni, kérni, kérdezni másoktól, és alányúlni ismét másoknak…csöndben lenni, elengedni, és közben egy percre sem megszűnni szeretni.

Miközben élvezni a gondoskodást, a szeretetet, ami körülvesz, az intrikákat, a kisstílű hazudozókat, a féltékenységet, s azokat az embereket, akiknek fogalmuk nincs róla, hogy ki vagy te, bekóstolnak, és viszonylag egyszerűen beléd törik a bicskájuk. Évek kellenek, mire ezek a projektek mederbe soroltatnak. Minden és mindenki, ami és aki elment, visszajön, ha helye van az életedben. Ha nincs, akkor a kiképzés része volt.

A türelem tulajdonképp egy nagyszerű vagányság. S a harc, amikor megtapasztalod, hogy igenis az életed a magad harca, és abban mindig magad maradsz a legvégső pillanatokban, s azt neked kell megoldani, megharcolni, kiállni érte, anyanyelveden

vagy egy másikon, és akkor lassan minden sikerül… Feljebb lépsz egy lépcsőfokot... Véráldozatok árán. Ez az út maga az öröm, ha jól értelmezed, ha jól éled meg, ha élvezed.

Mindeközben megerősödsz abban is, hogy mások harca nem a tiéd, hogy vannak emberek, akiken valamiért nem lehet segíteni, egyszerűen azért, mert nem értek még meg az elfogadásra, és még nem járták meg a saját poklukat, hogy a végén képesek legyenek értékelni azt, ami általad az ölükbe hullott.

„Meg kell látni az angyalt a márványtömbben, és addig vésni, még ki nem szabadítottad.” (Leonardo da Vinci életrajzírója) Az eredeti mondat Leonardo da Vincitől valahogy így hangzik: „A szobrász azáltal éri el a célját, hogy eltávolítja, ami felesleges.”

Nem másokról, önmagáról, hiszen a márványtömb is és a belőle megszülető szobor is a szobrász maga. Azután lesz, aki érti és lesz, aki nem.

Mindig a lelkünk az ár. A lélekrombolás a létező legdurvább erőszak, mindegy, hogy mi tesszük mással, vagy más teszi velünk. A gyilkos mindig eladja lelkét az ördögnek. S ha gyilkossal hálsz, gyilkossá válsz. Egyszerű a képlet. (a gyilkos több mindennel behelyettesíthető: hazudozó, gyáva, beteg, éretlen, önmagát kereső, tevéivel viaskodó e.t.c.)

Ezzel szemben lehet elfogadni, elengedni, várni, még ha megérteni oly nehéz is. Az élet mindig kiforrja magát. Egyszer azon kapod magad, hogy eddig oly félelmetes harcmezőként elképzelt szituációkban is tudsz laza lenni. Mosolyogsz, megnevettetsz mást, és megnevettetnek végre. Valójában semmi nem történt, csak bontogattad le a saját sorompóidat. Lefaragtál a márványtömbödből vagy 8 tonnát, s az öröm, mint tudjuk, a laza lélekre szívesebben száll...

A minap olvastam egy nagyszerű beszélgetést Alföldi Róberttel. Persze hozza magát, mint mindig. Vitán felül áll, mint mindig. Vele nem tud mit kezdeni a hatalom. A tehetsége a védjegye. Beszél szorongásról, hatalomról, megfelelési kényszerről, öncenzúráról, elveink feladásáról… s zárszóként egy vicces mondást idéz, mennyire igaz:

»Az elvek olyanok, mint a fing, az ember tartja, amíg tudja, de végül mégis elengedi.«

Francia piknik

”A buddhista meditációnak van egy manapság népszerű, különösen a pszichológiában elterjedt értelmezése, miszerint a már nem létező múlt és a még nem létező jövő helyett tanuljunk meg a jelenben élni. Ezzel a felfogással azonban nemcsak az a probléma, hogy nem vesz tudomást az ok-okozat törvényéről – arról, hogy nem véletlenül kerültünk éppen ide, és a jelenlegi cselekedeteinknek is lesznek hosszú távú következményei. Felmerül az a mélyebb kérdés is, hogy ha nincs múlt és nincs jövő, akkor vajon hol a csudában van a jelen, amely időben nem lehet nulla pillanatnál hosszabb (mert akkor már múlt és jövő is lenne benne), ráadásul nem is értelmezhető másképp, csak a (nem létező) múlthoz és jövőhöz való viszonyában?
Ha elgondolkodunk ezen, megértjük, hogy a jelen éppoly virtuális, mint a múlt vagy a jövő.
A bajunk nem az, hogy nem vagyunk a jelen pillanatban, hanem hogy nem vagyunk a valóságban! A buddhista meditáció célja a szenvedés tényének, okainak és megszüntetésének tudatos átlátása a jelen, a múlt és jövő káprázatai mögött.” (Pressing Lajos Lílávadzsra: Tanítások a tudat természetéről.)

Nos, a probléma sokkal mezítlábasabb megoldása végett varázsütésre, talán nem kimondva: tűzoltási szándékkal szerveződött meg a mi kis vidám, családias »francia piknikünk«. Az előző közeli s távoli időszak nehézségeinek, negatív energiáinak, kimondatlan letevésére, gyógyítására, felejtésére. Csak úgy egyszerűen, lazán, belevetve magunkat két nap látványba, illatba, hangokba, kulináris élvezetekbe, nagy ágyakba, nevetésbe. Az egész úgy adta magát, csak engedni kellett mindent megélni. Közel engedni a szabadságot, az érzéseket és önmagunkat magunkhoz. Egyszóval bevettünk egy adag természetes görcsoldót. Rég éreztem már ezt a feelinget.

Az uticél Lille, a hozzánk legközelebb eső francia város, illetve annak falusi környezete. A történelmi Flamand grófság, melynek ugye azért része volt két belga tartomány is.

Fantasztikus élmény, hogy nem több, mint 290 km-rel (3,5 óra autóval) távolabb tőlünk, túl ugyan két „országhatáron” mennyire más az éghajlat, a vidék, a természet. Mennyire más érzéseket kelt életre, mennyire más gondolatokat ébreszt fel, akaratlanul is elterelve magára a figyelmet, hogy ne érezz kívüle mást, hogy elfedd a fájó gondolatokat.

A holland-belga határon mindjárt egy félpanziós ház, ami ugye azért félpanziós, mert már nincs teteje. Úgy tűnik, Belgium Nyugat Európa Magyarországa. Tényleg nem lehet Hollandiához hasonlítani. Az igénytelenebb fajta graffitikkel teletegelt szürke betonfalak mögött futó vonatok, Budapest-Zugló külsejű vasúti megállók, felújításra szoruló házak, kétsávos autópályák, 120-as sebességhatár. Olyan érzés, mintha a holland megszokás után szúnyoghálón át néznéd a világot. Mintha a szürkeség köpenyével igyekezne elfedni a hiányosságot. Betonhangulat, szemét, s az érzés, hogy nem ismerik a kőműves fánglit. Nagyanyám mondta mindig, hogy neki nagy köténye van, aláfér sok minden, és valóban igyekezett eltakarni minden bajt, szégyelleni valót vele. Abban az időben még sokkal fontosabb volt, hogy mi illik, mi nem, mit szólnak az emberek, hogy a gyerek szégyent hoz a szülő fejére, meg a család hírneve… ilyesmik. Hát amint nagyanyámnak is sűrűn akadt szüksége nagy kötényére, úgy nekem is, úgy mindannyiunknak, úgy országoknak is lehet nagy a szüksége hatalmas szúnyoghálóra. Mindazonáltal Belgiumban olcsó a benzin és a Red Bull. Többet nem mondhatok, mert csak átszaladtunk rajta. Nyilván nem csak ennyi ez az ország sem. Mindenesetre az autó ablakából felületesen nagyjából ennyit mutat.

Fanciaország-vidék-múltad-feeling-dejavu-2.0.

A holland, egész évben zöld sík mezők, s az azokat tápláló mindent átszelő kanálisok, a szürke szoknyájú alacsony felhők, a mindennapos eső, a 90%-os relatív páratartalom, a tavasz és az ősz hiánya, amit annyira megszoktunk már, itt újra életre kelt. Az otthonunk, a múltunk, a jelen szerelmünk...a jelen életünk...s a jövőnk… ami persze éppen ez az ország.

Utunk során észrevétlenül asszociál minden a múltra. Talán kicsit még settenkedik is, hogy beférkőzzön a szívbe, ami ugye a született racionális számára tabu ugyan, ámbár az élet nagy kátyúiból éppen ez húz át a valóságba. Mert az egyedüli valóság a szeretet. A szerelmek, amikre van, aki épp a határátkeléssel talál rá, és van, akin ez nem segít.

Nos nagy szerelmünk: Hollandia  után elkapnak a múltunkból oly jól ismert ősz színei, ízei, az érzés. A magasabban szálló felhők látványa, a felhők fehérsége, a vidék, a szántások, a levegő és gyerekkorunk környezetének látványa és illata.

Fantasztikus élmény volt sétálni az almáskertben, mint gyerekkoromban az udvarunkban, ami tele volt az akkor divatos törpe almafákkal. Sétáltunk hatalmas platánfasor alatt, ami tényleg a sárgától a barnáig minden színben játszott. Felidézte a szegedi Széchenyi tér illatát. A lehullott levelek zizegése, és mindenek ősz illata olyan „ahonnanjöttünk” távoli érzésével szállt meg. S azután egy hatalmas szomorúfűz, a balatoni nyár, aminek édes emlékét azóta sem képes feledtetni, kiradírozni senki és semmi. S egy öreg vadgesztenyefa, melynek termését hordtuk a zsebünkben mindhalálig. Ezek afféle sosem fakuló érzéseink. Ezek a fák értelem szerint hollandia azon részén, ahol lakunk, nincsenek. Mint ahogy dombok sincsenek, itt azonban egy kellemes dimbes-dombos vidék terül el, minden négyzetcentiméter földet szántóként hasznosítanak. Mindenütt kukorica és répaföldek. A földeknek is illata van. Alig van felhő az égen, a nap melegebben süt, a levegő tisztábbnak tűnik, s a táj is kontrasztosabb. A mi mindig zöld, mindig esős mindig vizes ősz és tavasz nélküli Hollandiánk után tényleg egy nagy „de szép” sóhaj volt az egész utunk.

Meg ne feledkezzünk a gyönyörű pár száz éves flamand házakról se. Errefelé sem divat eldózerolni őket. Így azután a műemléki külső megtartásával egy fantasztikusan modern, ugyanakkor megkomponált hangulatos belső teret alakítanak ki, ennek iskolapéldája volt a szállásuk. Bájosak ezek a kis házak, kis falvak, farmok.

Nos, nem a saját ágyamban még sosem aludtam ilyen jót, mint itt. Persze ciripeltek a tücskök, és sirályok helyett énekes madarakra ébredtem. Az érzés magáért beszélt.

Távolodjunk kicsit a romantikus gondolatoktól, mert kis családom azért hangulatos, vidám, poénkodós népség. Imígyen egész idő alatt folyt belőlünk a szó, a humor.

Azzal az eltökélt szándékkal érkeztünk, hogy adunk a kulináris élvezeteknek is. Ennek természetesen része a csiga evés is. Így azután vicces nyomozásba fogtam a csigák holléte felől. Végül is Lilleben Andrénál, ami egy nagyon hangulatos kis hely, elfogyasztottuk ahogy kell az „ Escargots de Bourgogne” névre hallgató előételt, miközben felemlegettük Julia Robertset is. Mindazonáltal, hogy a csiga nagyon finom, s ezért is térünk vissza mindig, az elfogyasztása borzasztó faxnis, akárcsak a pálcikával evés. Meglehet, hogy illendőbb lett volna bort kóstolni utána, megrögzött sörivók lévén mégis a házi főzésű sörre szavaztunk. Nem bántuk meg.

A kulináris élvezetek még ezután sem értek véget, merthogy elhatározásunkhoz híven bevettük magunkat egy Carrefourba. Ennek is megvolt a maga feellingje, ugyanis Hollandiában nincsenek hipermarketek, s mindig felemlegetjük a szegedi éjjeli tescos vásárlásainkat. Egyszóval: készültünk. Útközben már mondogattuk, hogy ki mit szeretne hazavinni, mert ugye ezek a derék franciák eszméletlen sajtokat produkálnak, amik nem hasonlítanak a mi nem elhanyagolható holland sajtjainkra. Azontúl, nem elhanyagolható a halfelhozataluk, a kaviáruk sem, ismerik a sonkagyártás csínját-bínját, van másmilyen tejük, Pitchük. Ezekről tudtunk mindről, hanem miután mindezzel megvoltunk, egyenesen felénk tartott egy canard-pult. Kacsazsír, tepertő, kacsahús zsírjában, és ki tudja még mik nem. Namost, ezután már csak hagymát kellett venni.

Sokan kérdeztétek, hogy mit kell a »francia piknik« alatt érteni. Mindenki megnyugtatására közlöm, hogy semmi köze az »orosz rulett« -hez. Pontosan ezt. Hogy sikerült kiszakadnom a munkából, a harcokból, mások útjának egyengetéséből, a hazugságokból, a hülye pletykákból és az ármánykodásból, azután még a természet is máshogy gondolt dolgokat...  Én meg így.

A »francia piknik« tehát nem más, mint egy különleges formában véghez vitt csoportos meditáció, melynek célja a szenvedés tényének, okainak és megszüntetésének tudatos átlátása a jelen, a múlt és jövő káprázatai mögött. Olykor szükséges kiszakadni a megszokott környezetből, s kizökkenteni kicsit az időt. 😉😄

Rizskoch borsodóval, avagy az eltűnt idő nyomában...

„Csak akkor van szükséged hatalomra, amikor valami ártalmasat akarsz tenni, minden más esetben a szeretet elég, hogy elérd céljaidat.” (Charlie Chaplin)

Hollandiában most volt „Anyák Napja”. Egy hetes késéssel Magyarországhoz képest. Nyilván ez csak mentség számomra, hogy miért nem osztottam meg a gondolataimat „időben” vagy talán azt is jelenti, hogy már ide tartozom. Talán az utóbbi miatt az ihlet is most szállt meg. Ilyen lettem, ezt akartam, ezért harcoltam. Működik a tudatalattim. Valójában erre gyúrok 4,5 éve. Tudatosan. Tudom, különben már rég belepusztultam volna. Így meg élek, boldog vagyok, és küzdök az összes többivel. Mert a napi küzdés ugye itt sem marad el sosem.

A mai lencseleves mellé tehát bekedveskedtem egy adag rizskochot borsodóval, éppúgy, mint nagyanyám. Kicsit Marcel Proustos nosztalgia süti kerekedett imigyen belőle. Jóllehet, csak nekem, a többiek nem is szeretik. Nekik nem is jelent semmit, csak nekem… De nekem sokat, a gyökereket.

A konyhába az udvari lépcső vezetett. Vaskos betonlépcső, kétoldalt kis négyzet alapú pihenővel, ahol oly jó volt üldögélni, nekünk gyerekeknek is, a macskáknak is, és ide kapkodta ki nagyanyám a füstölő lábast, az égő tepsit, ha főzés közben olvasni szottyant kedve, s olyannyira belefeledkezett, hogy a nem létező füstérzékelő sikítani kezdett. Két oldalról meredek lejtő, mennyiszer lecsúsztam rajta. A nagy esővíztároló, mellette a hatalmas rózsaszín hortenzia bokrok és leanderek. 

Mindig ide költöztünk ki hetente a mosással. Még akkor is, amikor már volt keverőtárcsás Hajdú típusú mosógép +centrifuga kombó. Öblítés köztes műanyag babafürdőkádban. Most is érzem, a téli jeges víz érzését a kezemen. Pedig még csak gyerek voltam, mikor már egyedül mostam, teregettem télen, nyáron. Télen a vizes ruhák fél óra alatt csonttá fagytak, meg a kezünk is mosás, teregetés közben. József Attila is megmondta, a mosónők korán halnak... A mai gyerekek már csak internetről mosnak. Mindent onnan csinálnak, vagy nem csinálnak. Nem mutattuk meg nekik, hogyan kell. A mi hibánk, senki másé. Az is, hogy szétesik minden. Az is, ha nincs szeretet bennünk.

Ja, és igen, ne felejtsük el, hogy a lépcső és udvarsöprés, pincegereblyézés az tipikus gyerekmunka volt, ahogyan a vasárnapi rántott hús kisütése is, míg a felnőttek az istentiszteleten voltak. A keresztanyám az ő idejében pont úgy, mint én kb. 25 évvel később. Pacsáltunk a lépcső, veranda felsíkálásával. 
Lassabban haladt az idő. Vissza fogta a tradíció. Akkor mi, gyerekek igazodtunk a felnőttekhez, ma meg a felnőtteket igazgatják a gyerekek. Nagy baj.

A konyhában jobbra zománcos falikút volt, réz csappal, azután a sarokban faállványon a mosdótál, a következő falon a padlásfeljáró meredek lejtője, majd a sparhelt, kosárban fa, speiz ajtó, sötét barna. Következő falon nagyanyám stafirung konyhaszekrénye (ami anyukám életét is kiszolgálta). A negyedik falon előszoba bútor, fogasok, esernyőtartóval, ajtók a fürdő és a veranda felé. A mosdó felett feliratos falvédő. A szövegre már nem emlékszem. A plafonon kék-fehér zománcos lámpatányér. Mindennek sváb neve, pedig már senki se beszélte ezt a nyelvet, csak ezekben a foszlányokban, de a tartás az nem halványult. Alatta nagyra kihúzható asztal rétesnyújtáshoz, disznóvágáshoz, mosogatáshoz, zománcos vájlingban, Ultrával. És persze a mindennapi étkezéshez, az elmaradhatatlan viaszos vászonnal letakarva. A napi étkezés itt zajlott. Az ünnepiek az ebédlőben, ami később az én hatalmas szobám lett, vagy a verandán, mert annak is megvolt a maga hangulata. A családi beszélgetések is itt zajlottak. Azok a beszélgetések, amiknek értelmét olykor 40+ évvel később értettem meg. Ilyen az élet, egyszer mindent sikerül megérteni, ha elég türelemmel viseltetünk iránta, és az idő iránt, elegendő időt adunk a dolgoknak, hogy kiforrják magukat, s hogy szeretteinkkel azonos rezgésszintre kerüljünk. Nagy úr az idő, bár olykor rémesen türelmetlenek vagyunk. Pedig mindennek pontosan meghatározott helye és ideje van. Minden kérdésünkre megjön a válasz egyszer. Olykor pedig már nem is várjuk.

A csendélet ott volt az ebédlőben, most itt van velem a nappalim falán. Ki tudja, miért is hoztam el, s miért is kellett becsomagolva szunnyadnia két évig, mire azonosulni tudtam ismét vele, és boldog vagyok, akárhányszor ránézek. Mindig valami melegség jár át.

A határátkelés állandó dilemmája: le kell tudni tenni a múltad, majd szépen lassan megbékélni vele, feldolgozni, elfogadni, építkezni belőle.

"Vigyázz magadra, fiam! Tudd, hogy mindenki csak abból adhat, ami neki is van. Boldogságot boldog embertől kaphatsz, boldogtalantól soha. Segíteni az erős képes, a gyenge nem. Tudást az adhat át neked, aki maga is megtanulta és nem csupán hiszi, hogy tudja, hanem be is bizonyította. Célokról az beszélhet, akinek voltak és el is érte azokat, az oda vezető útról pedig az mesélhet neked, aki végig ment rajta. Sikerről ne fogadj el tanácsot attól, aki sikertelen, belsőről és tartalomról pedig nem hallgathatod olyan ember útmutatásait, akinek mindössze külsőségei vannak. Tartásra nem taníthat megalkuvó, becsületre pedig nem nevelhet tolvaj. Szorgalmat nem követelhet rajtad rest, helytállást tunya, bátorságot pedig gyáva.
Mert mindenki csak abból adhat, amije van. Te gazdag vagy. Annak születtél, annak neveltünk. Rád felelősséget róttak. De ne adj magadból túl sokat és vigyázz, kitől mit fogadsz el. Emlékezz a szavaimra: üres kútból nem lehet vizet húzni." (Náray Tamás)

Útra való, amolyan hamuban sült pogácsa. Eleink szavai. Istenem, de nem kéne feledésbe vesszenek. A gyerekek persze Bercsényi utcának hívják, mert még nem értik. Talán majd egyszer felfogják, hogy mi hol hibáztunk, s ezzel mit hagytunk ki az ő életükből. Persze nem leszünk büszkék ismét magunkra. Ilyen ez a példamutatás. Üres kútból nem lehet…

Döntöttem. Így hát több, mint két év után mégis meglátogatom Magyarországot, s farkasszemet nézek vele, s magammal, már amennyire sikerül. Mindezt azért, hogy visszatérvén farkasszemet tudjak nézni majd ismét magammal, másokkal, s a jövőmmel. Remélem, sikerül. Mindennek ára van.

Minden utazás hatalmasra tárja az ablakokat a lelkünkön. Beengedi a változást, segít döntéseket hozni, segít elengedni, amit el kell, vagy éppen megerősít a kivárásban. Időt, helyet teremt a gondolkodásra. A döntések meghozatalára.

Kinőtt a szárnyunk...

Ez megint egy Határátkelős posztom, 2019. 04. 22. 12000-es olvasottsággal. Még a fizetett Orbán-trolloknak is szemet szúrt, de ez nem baj. Legalább művelődtek egy kicsit.

Miért álmodunk? 

„Az ormokra nem hívják az embert, oda fel kell kapaszkodni.” (Edouard Manet)

Az álmok két okból születnek: ha túl jól megy a sorunk, vagy ha túl rosszul. Ez

mindkettő zsákutca. Elsősorban azért, mert mindkét esetben véglet az élethelyzet, amiből kiindulunk.

Azontúl persze léteznek lelki egészségben megfogalmazott álmok is. Ezek életünk motivációs rugói. Tulajdonképpen ebben a kontextusban nevezhetjük őket vágyaknak is. Segítségükkel képesek vagyunk végig menni az úton, sikerre vinni projektjeinket, nem feladni idejekorán semmit, odatenni magunkat olyan helyzetekben is, amit nehezünkre esik, amikor fogytán az energiánk, a türelmünk.

Mindeközben megvilágosodunk, hogy mi mindent kell megtennünk álmaink beteljesüléséért. Mert ugye azt nem adják ingyen. Hovatovább hajlamosak vagyunk tolni kifele a határidőket, kibúvókat keresve elméleteket gyártunk le, hogy mit miért nem csinálunk meg most, ezzel persze elsősorban önmagunknak hazudunk, önmagunkat csaljuk meg. Saját magunk csigává lassulva romboljuk vissza az életünk. Legalább ezért csak magunkat hibáztathatjuk. Tehát a jól megfogalmazott álmok megvalósítása is még számtalan próbatételt követel.

A kulcs persze mindig a mi kezünkben van. A döntés szabadsága ugyanis mindig a sajátunk. Az volt, most is az, és az is marad.

Újratervezés 

„Hülyébb pókok maguk ellen szőnek hálót.” (Vámos Miklós)

Ha valami véget ér, csak hogy értelmezni tudjuk: újratervezés van. Új álmok, új vágyak, új útitársak.

Van, aki belefeledkezik a munkába, túlvállal, széthajtja magát, bár semmi szükség rá. Más leissza magát, elszív egy-két jointot, ezzel törölvén a memóriát. Egyesek elmennek egy boldogító shoppingolásra. Továbbiak esznek egy hatalmasat, amitől azonnal 5 kilóval többet mutat alattuk a mérleg. Megint mások ellopnak valamit, bolhát-e vagy elefántot oly mindegy, ha semmi szükség rá az se baj, de ettől boldogok. Másformák szexelnek egy olyan szenvedélyes - kiadósfélét mindjárt bárkivel. És van, aki belefog az éppen aktuális hazugságsztorijába, elhiszi, élvezi, hogy mindenki komolyan veszi, s mindig a kör közepén állhat. És ez mind, mind betegség. Szörnyű, hogy mindenki beteg.

Ettől persze többnyire senki se büszke magára, és nincs az a legjobb barátja, aki büszkeségből megveregetné a vállát. Ellenben így van ok rá, hogy mások számára elérhetetlenné váló, szúrós sünné gömbölyödjünk, miközben észre sem vesszük önkezünk által kivégzésre ítélt, leárazott és kiárusított énünket. Véletlen sem halljuk meg a kiabálást, amit a belső hangunk üvölt, meg azt sem, amit azok ordítoznak, akik szeretnek. Halkan vagy hangosan, türelmesen vagy olykor már-már fenyegetőzve.

"Az igaz szeretet nem más, mint arra irányuló vágy, hogy a másiknak segítsünk azzá válni, ami ő valójában. Akkor is, ha a másiknak ez az igazi énje nem annyira felel meg nekünk. És akkor is, ha megtalálva azt az igazi énedet, talán nem engem választasz, hogy együtt folytassuk az utunkat." (Jorge Bucay)

Maradjunk az álmoknál. Most tegyük félre az éjszakai álmokat! Ezeket van, aki megéli, és van, aki reggel ébredéskor és este elalvás előtt mindig arra a megvalósulni vágyott dologra gondol. Utóbbiak hihetetlen mértéktelenséggel képesek a vágyaikat éberen, a maga valóságában elképzelni és életben tartani. Miután kellőképpen sokat foglalkoznak velük, erősen gondolnak arra, elképzelik, levetítik 1000-szer... Ez pedig akarva, akaratlanul kezdete egy másfajta gondolkodásnak, melyet irányíthat a tudatalattink, de még inkább hasznos, ha tudatosan műveljük.

De vajon milyen álmok léteznek? Létezik-e holland álom? Létezik-e magyar álom? Létezik-e az én álmom? Létezik-e határátkelő álom?

Igen. Mindenféle álmok léteznek. József Attila mamájának proletár álmai voltak. A Gulágon is álmodtak az emberek, a gázkamrák kéményei alatt is. Ezek az álmok akár kollektív álmok is lehettek. Hitlert gyilkos álmok gyötörték. A diktátorokat megalomán álmaik kergették gyilkolásba. A sors fintora, hogy mindannyian a félelembe haltak vagy őrültek bele. Ez egy különleges koreográfia. A homokóra effektus. Bővebben kifejtve az Ágnes asszonyban. (Arany János)

Einstein, Madame Curie hipotéziseik megoldásáról álmodtak. Leonardo da Vinci arányokat, színeket, Leonard Bernstein hangversenyeket álmodott. Morgenstein fura verseket. Hamingway Santiagoja oroszlánokat.

Ezek az álmok, még inkább a megvalósításuk feletti küzdelem, megváltoztatnak minket. Nem az emberek változtatják meg egymást, főleg azok nem, akik szeretetben élnek. Mindenki maga változik, vagy nem. Azután az idő úgyis tovább lapoz, ha éppen aktuális mesénkre ráunt. Előbb vagy utóbb mindenkinek át kell menni a tű fokán.

Az álmokat mindig a szabadság utáni vágyunk szüli. Nehéz dolog ezt megfogalmazni, mert az emberek nagy része a szabadság szó hallatán csak egy eszmére gondol, amit sosem élt meg, ami elérhetetlennek tűnik számára. Ez egy elvont dolog, amit elképzelni fölöttébb nehézkes. Meg kell élni ahhoz, hogy megértsük.

A holland álom

A holland ember tudja, hogy mit jelent a szó a napi életben. Már az ősei, 400 vagy több évre visszamenőleg ezért küzdöttek. Számukra egyszerű a képlet:

„God schiep de wereld, maar de Nederlanders maakten Nederland.” (Isten megteremtette a világot, de a hollandok csinálták meg Hollandiát.)

Az Isten tényleg elkövetett miattunk valamit, de mi tettük, ami a mi felelősségünk volt, van és lesz, azzá tenni, ami nekünk fontos: szabaddá. Mindenki számára: migráns, meleg, fekete, muszlim vagy zsidó- élhetővé.

Számukra ez életforma. Ez a példa, amit követni mindenkinek a maga ügye. Hogy megértsd, ahhoz legjobb, ha egyenesen beleszületsz. Beleszületsz abba a végtelen nyugalomba, amivel az életet szemlélik. Azontúl ha igazak a statisztikák, akkor mégis csak az élvonalban vannak a boldog népek sorában.

A magyar álom

Legyen meg a trabantod, a paneled, az évi rendes SZOT üdülésed, s akkor jól is van. Ez a mozgástered, szabadságod nincs, minek az neked, kisebb dolgokkal is beéred, megalkudsz, meghajolsz, benyalsz úgyis, ez vagy te. Pelikán elvtárs jó elvtárs. Így szereted.

Később 60 évvel, ha nem tetszik a diktatúra, menj világgá, vagy maradj, s nyomorodj bele, abba, hogy rajtad kívül már mindenki elment.

Marad az álom, hogy majd egyszer jobb lesz. Hát nem lesz jobb. Az agymosás jól sikerült: lesz mindig annyi szavazó, aki a csalással együtt elég lesz. Nincs több esély. Az értelmiségi: orvos, tudós, színész, író, festő, tanár, egyetemista mind elment. Nem csinál már forradalmat. A koldus meg nem tud. A szabadság eszmévé silányul. Megélni sosem lesz mód. Nyertek, miközben hazug „hurránarancsokat” dobálnak magasra, s lentebb meg a végtelenségig álmodik a sötét, tétlen nyomor.

„Tiszta ágyat és tiszta asszonyt
Álmodik s vígan fölkacag,
Kicsit több bért, egy jó tál ételt,
Foltatlan ruhát, tisztességet
S emberibb szavakat.” (Ady Endre)

Az én álmom

Hála sváb nagyapám általi vonalas, ámbár nagyszerű neveltetésemnek: 16 évesen már megcsapott a szabadság szele. Nem tudtam már akkor sem azonosulni anyukám „ezittabékeszigete” „ezavilágközepe” világképével. Tudtam, hogy színes pletykákkal tarkított szürke falusi mindennapjaimból egyetlen kitörési lehetőség van, ha annyit tanulok, hogy biztosan felvegyenek az egyetemre. Az áldozat világos volt: éjt nappallá téve a szó legszorosabb értelmében gyúrtam erre az egyre. Ez volt az álmom. Sikerült.

Már akkor is szabad akartam lenni, bár pontosan nem tudtam még összerakni, hogy ez az elején mekkora egy favágás, majd általa mekkora fejlődés, szemléletváltás fog következni. Egyben megalapozása volt mindennek, amit azután valaha is szabadként éltem meg az életemben. Később még nagyon sokszor gyúrtam konkrétan valamire, de az valahogy mindig szegről végre rokona volt az én kis szabadságomnak. A folyamat máig tart. Az i betűre a pontot mégis a határátkelés tette fel. Ez is egy nagy álom. Kétségtelenül azóta már valóság. 

Az alábbi videó nekem, meg a gyerekeimnek is ikonikus, mert Szikora Robi már 1986-ban megmondta, hogy Amszterdamba megyünk, és kész. És benne a felvonulás, a múltunk, amivel majd le kell számolnunk. benne a jövőnk, a gyerekek, és a jelen: menni vagy maradni. A döntés, a sírás... 

Határátkelő álom

„Kinőtt a szárnyunk, ez volt mit vártunk.
Szabaddá váltunk, ki szól ránk meddig szálljunk?” (Demjén Ferenc)

Mindig mondom, hogy rossz tanácsadó az általánosítás. Addig biztos az álom, hogy a kalandvágyban, mindinkább az anyagi nélkülözésben, s még ennél is izmosabban a lelki nélkülözésben – az élet lassan ölő méreggé változik számunkra. S a pillanat -ha felismerjük, hogy mindez csak rajtunk múlik, s megnyílik az ajtó egyfajta szabadság felé, amit merünk vagy nem megcsinálni -nagy jelentőséggel bír. Azt gondolom, hogy erre a földre senki se félni született. Nem kell, hogy a vágyaink bújócskát játsszanak. Könnyen meglehet, az idő elszáll fölöttünk, s az alkalom nem jön vissza soha többet.

Bizony nagyon lassan nőtt ki a szárnyunk. Nagyjából 2 év kell hozzá, hogy egy józan takarékossággal működő anyagi függetlenséget mondhassunk magunkévá határátkelőként. A szabadságot megélni, megérezni, megszokni, megérteni, ugyanennyi idő. Hogy már ne a pénz alakítsa az életet, mert érted, hogy amire szükséged van, az megvan. Nem vágysz semmi fölöslegesre, belátod, hogy semmi szükséged státuszszimbólumokra. Ugyanakkor az elromlott laptopodat már nem 24 havi részletre veszed, hanem ma megrendeled interneten, holnap kihozzák, leteszik az ajtódban és nem lopja el senki. S ha lelopja valami még nem ebbe a világba való értetlen az autódról az antennát, akkor ugyanígy rendelsz neten egy másikat, mert nem akarsz rossz napot másnak. Ergó nem lopsz magadnak helyette újat. Lecsippantod a kártyád a buszon.

Miközben egy csomó mindenről kiderül, hogy felesleges holmi. Például a múltad, amit időközben fel kell számolnod.

Képes vagy ebben úgy példát mutatni, hogy ki tudod várni, még ezt az életformát felismerik mások is. Addig terelgetsz... mást nem tehetsz. Kis dolgokban is alakulsz egy szabad országhoz.

Itt van például az EP választás.

Szülőhazám -melyből ismert okokból emigráltam- nem hagyja, hogy ugyanazokkal a jogokkal szavazzon az ideiglenes külföldön munkát vállaló, mint a határon túl élő magyar. Mindazonáltal még magyar állampolgár vagyok. Nem annyira szeretem a „kettős mércét”.

Ellenben Holland lakcímmel rendelkezvén megkaptam az illetékes holland Polgármesteri Hivatal levelét, melyben tájékoztatnak az esedékes EP választásokról, s hogy választhatok, hogy regisztrálok a Hágai Magyar Konzulátuson, vagy az alább megjelölt honlapon. Míg az előbbi opcióban a magyar képviselőkre szavazhatok, utóbbiban a hollandokra. Az ugye szóba se jött, hogy még nem is vagyok holland állampolgár csak egy állandó lakcímmel rendelkező „emigráns”. Summa summárum, érik bennem a gondolat, hogy nem az omnipotens Fideszre szavazok, inkább fontolóra veszem Judit Sargentini pártját.

Majd valóra váltva talán a legutolsó határátkelő álmom, 6 hónap múlva, letelvén itt tartózkodásom ötödik éve, beadom az állampolgársági kérelmemet. Mert számomra nagyon fontos a mondás:

„Aki kampó akar lenni, idejében görbüljön meg.”

Fegyverszünet...

„Ha szeretet van az életünkben, az pótol ezernyi dolgot, ami hiányzik. Ha nincs szeretet, mindegy, mink van, az sosem lesz elég.” (Dan Milman)

Mióta elköltöztem szülőhazámból ebbe az általam sokkal szabadabbnak ítélt országba, tudatos agymosásom és lelki építkezésem eredményeképp nagyon sok dolgot átértelmezni kényszerültem, amelyek rendíthetetlen igazságában eleddig mondjuk azt: hittem. Még ha némelykor csak hellyel-közzel is, de mégis csak hittem.

Így vált lassan közhellyé például számomra, hogy „Az idő megszépít mindent.” Valójában az idő önmagában egyáltalán nem szépít meg semmit. Nem gereblyézi el a lelkünkön mások által elvégzett mélyszántás nyomait. Nem gyógyítja be a környezetünk által ejtett sebeinket. Nem gyógyítja meg a pszichopatát, a depresszióst, a szenvedélybeteget, a félelmet, az agressziót, a dühöt, a bosszúvágyat. Ez mindig a fejekben dől el. A felsoroltak egyikével sem lehet azonban hosszútávon együtt élni. Akkor sem, ha én szenvedek ezek bármelyikében, és akkor sem, ha a környezetemben valaki. Egyszerűen azért, mert magunkban és másokban akkora rombolást viszünk végbe, ami már ép aggyal nem magyarázható, nem visszafordítható folyamat, és nincs az az idő, ami képes lenne magától begyógyítani. Az idő például nem szépít meg egyetlen háborút sem.

Úgy hozta a sors, hogy karácsony napján Arnhemben jártam. Itt zajlott a 2. világháború egyik fontos, Montgomery tábornok által „jól” megtervezett, Market Garden névre keresztelt hadművelete. A történetet Cornelius Ryan A Bridge Too Far címen világsikert aratott „történelmi riportja” tette világszerte ismertté és az abból készült film nem kevésbé. (Mindkettő magyar fordításban ill. szinkronnal is létezik.) Nem találjátok ki, Richard Attenborough rendezte. Persze a szereposztás is pazar. (Dirk Bogarde, Sean Connery, Edward Fox, Gene Hackman, Anthony Hopkins, Robert Redford, Liv Ullmann)

Párás, meglehetősen ködös, szürke karácsonyunk volt. Az előző öt hónap menetelése mindannyiunkat megviselt nem kicsit. Aranyszabály, hogy mindig csak egy fronton harcoljunk. Ez most nem jött össze. Túl sok fronton harcoltam. Felőröltem, bedaráltam magam, legfőképpen lelkileg, mindazonáltal szellemileg, érzelmileg és testileg is. Még valami makacs influenzaszerű vírus is betámadott (ami nagyjából húsz éve elkerült). Ilyenkor minden megborul. Eszetlenül hajszoljuk az igazságot, futunk az egyensúlyunk, a békénk után, hisztirohamot kapunk a hazugságtól, a tehetetlenségtől, a helyben járástól, és persze, semmi sem sikerül. Hogy elsőre nem, az még nem is lenne tragédia, de amikor egyáltalán nem, az már nem viselhető. Környezetünk persze épp ilyen hibás géneket hordoz, mert ha mi sikeresek lennénk, akkor ők is, ha mi boldogok lennénk, akkor ők is, és ha mi mosolyognánk, akkor ők is. Hiszen az ő tükrük vagyunk.

Miközben régi álmom teljesítvén a szitáló holland esőben sétáltam az arnhemi Rajna-hídon, arra gondoltam, hogy nem is akarok én már senkinek a tükre lenni. Miközben hallottam a puskaropogást, a tankok dübörgését, és vártam, hogy feltűnik majd egy tank is szemben velem. És hallottam a kiabálást a hörgést, láttam a füstöt, a vért, éreztem a fájdalmat, a reménytelenséget, a távozó lelkek suhanását.

A hídfőnél modern házak épültek. Mintha szeretett holland „mézeskalács házaink” sosem álltak volna ott. Az idő tette, mondanád. Hát nem az idő, a háború. Az a nagy hazugság, amelyet szükségszerű pusztításnak hívunk. Az az egyetemes hazugság, hogy van igazságos háború. Amely képes elhallgattatni ez emberek füle elől, eltakarni az emberek szeme elől, elrejteni az emberek érzései elől, és elzárni az emberek szíve elől az igazságot. Ezt az idő sohasem fogja megszépíteni.

"A test meg tud feledkezni arról, amit érez. (...) Az érzelmek azonban olyan nyomokat hagynak az emlékezetben, amelyek az emlékek felidézésével újra és újra életre kelnek."

(Dan Millman)

Karácsonyi világháborús sétám másik állomása a Hartenstein Hotel Oosterbeekben. Itt rendezte be főhadiszállását a brit 1. légi hadosztály parancsnoksága 1944-ben. Igazi holland múzeum. Pazar ötletekkel teszik élővé az amúgy súlyos és szomorú történelmet. Itt azután még egyszer végig „élvezhettem” az arnhemi csatát. Az alagsorban egy egész város van felépítve, háborús övezet. Kilőtt autók, páncélosok, eldobált biciklik, romok, barikádok, fényeffektusok, puskaropogás, ágyúdörgés, bomba és kézigránát robbanás, viaszhullák. Majd felülhetsz egy ejtőernyősöket szállító repülőre, ahol megint csak hallod a gépek dübörgését, a géppuskaropogást, amivel már szedik is le azokat az ejtőernyős bajtársaidat, akik előtted percekkel ugrottak ki. Mindamellett egészen élethű, önkéntelenül húzod be a fejed, összerezzensz, bújsz, lapulsz a falhoz.

A filozófia: éld át a félelmet, a rettegést. Talán nem fogadsz el több egyetemes hazugságot. Talán akkor majd te sem akarsz sosem hazudni. Talán akkor meg tudsz majd bocsájtani, el tudsz majd engedni, nem akarsz többé bosszút állni senkin. Talán akkor közelebb kerülsz az igazsághoz.

A háború után nem jön el mindjárt a szabadság. A boldogság szintén várat magára. Miért? Mert a szabadság is, a boldogság is, mint minden, a fejben születik. A harcokban az emberek megölik egymást, elvesztik családjukat, szerelmüket, barátaikat. Bizalmatlanná, hitetlenné, hazuggá, hiteltelenné válnak. Az átélt félelem és/vagy a bosszúvágy kiöli bennük a szeretetet. A szabadság és a boldogság forrása pedig a szeretet. Aki ezt nem képes megérteni, az sosem lesz sem szabad, sem boldog.

„Semmi sem rendezettebb, mint amit a szeretet rendez el, és semmi sem szabadabb, mint amit a szeretet köt össze.” (Chiara Lubich)

Végül egy csendes karácsonyi séta az oosterbeeki katonai temetőben. Itt vannak eltemetve az angol, amerikai és lengyel ejtőernyős hősi halottak azonosítva és névtelen sírokban. Szám szerint 1691.

A film végén megható, ahogy a megmaradtak - elcsigázott tömeg, sebesültek zömében - várják, hogy leterítse őket valami golyózápor, s végre vége legyen.

Énekelnek. Ó, maradj vélem, az est közelget… (evangélikus énekeskönyv 121)

Ugyanez az ének zárja a múzeumi túrát is az utolsó teremben.

Sétálok a temetőben és én is ezt énekelem csöndesen. Meg még napokkal később is, amikor eszembe jut.

A csata mérlege: A szövetséges oldalon 1700 halott, 6500 hadifogságba esett. A német oldalon 1300 halott, 2000 sebesült.

Konklúzió: A történelmet azért tanítják, hogy tanuljunk belőle. Nem azért, hogy sok évszámot tudjunk, hanem azért, hogy az értékrendünk, a tisztán látásunk , az igazság utáni vágyunk kifejlődjön. A hazugságok megölik az embereket. Nincs az a demagógia, ami igaz lehet, ha emberi életeket követel. Kössünk fegyverszünetet, legalább annyit, hogy legyen időnk szétválogatni az élőket a holtaktól, eltakarítani a hulláinkat, bekötözni a sebesültjeinket. Hirdessünk szabad elvonulást! Kössünk békét! Ne akarjunk revansot! Mert a háborúban a nyertes is veszt, mindenki veszt, a legnagyobbat a civilek, az ártatlanok, az öregek, a gyerekek.

„Tegyük le fegyvereinket! Védtelenségünk legyen büszkeségünk!” (Hobo)