A
zene az kell...
„ A
zene nagyon beszédes. Az első találkozás az operával eldönti,
hogy lesz-e tovább. Az ember vagy megszereti vagy megutálja. Ha
tetszik, mindig szeretni fogja, ha nem, talán megtanulja
méltányolni, de sohasem fog a lelkéhez férkőzni.” (Pretty
Women)
Milyen
izgalmas, megint egy dolog, ami a maga törvényen kívül állásával
végigkíséri utunkat. Előtűnik hangsúlyos, vagy hangsúlytalan
szituációkban és melengeti a lelkünk, csiszolja egyre fényesebbre
az érzéseinket, míg olyanná nem lesznek, mint a gyémánt:
tisztává, átlátszóvá, fényesen csillogóvá, és anyagában
fölöttébb keménnyé- mégis szerfelett érthetővé. Legfőképpen
őszinte, mert mindig a pillanatot ragadja meg, mert minden érzésre
van éppen aktuális, vagy sokszor visszatérő gyönyörűséges
zenénk, vagy ha nincs, akkor beleszeretünk a következőbe, vagy
épp csak eszünkbe jut egy régi dallam, amit elkezdünk dúdolni
napközben. Talán a dallamot is úgy vonzzuk magunkhoz, mint
álmainkat, az olvasni valót vagy a szerelmet.
Első
találkozásom a zenével, hasonlatos nagyjából a fenti idézettel,
mikor is kicsit sarkítva: a kurva operába megy, és a kérdés csak
az, hogy megszereti, vagy megtanulja tisztelni vagy méltányolni
azt.
Aki
nem élt benne, nem ismeri a falusi kispolgári létet, abban a
formájában, ahogy az képes volt fennmaradni a maga sajátos
kövületében ó azokban a 60-as években is. Pedig akkor már
javában a kommunizmust írtuk. A szó persze mint tudjuk helytelen,
de így hívtuk. Később persze megtanultuk az ide vonatkozó helyes
történész-terminust is. Anyukám egészen furcsa
világszemléletében pedig még inkább jó talajra találtak a
magok. A keserédes világ, amit kialakított maga körül, a
bebetonozott múltjával, vasrácsok mögé konzervált
történelemmel- képezte az illúziót, amiben élt. Minden, ami
ezen kívül esett az „más világ” volt az ő szóhasználatával
élve. Sikerült jól bele is őrülnie öregségére, de a természet
sosem hagyja magát becsapni, az mindig visszaüt valahogy, hogy
kizökkentsen és ezáltal visszaállítsa saját egyensúlyát... Idővel felülkerekedik a legmakacsabb egón is, hogy végül megadásra kényszerítse azt, és példát statuáljon a körülötte álló bámészkodóknak.
Nos,
radnótiul mondva: messzeringó gyerekkorom világa. S bár a testem
már nem e földbe süpped el, mégis sok dologban jól-rosszul, de
meghatározó volt.
Lehettem
úgy tíz éves, mikor derült égből villámcsapás, anyám vett
egy zongorát. Mire haza értem az iskolából, már be is foglalta a
szobám alapterületének negyedét. Ez nem volt baj, mert az 5x6m-es
szobában akár el is fért. Majd szerzett zongora tanárt is. Én
meg dührohamot kaptam, mert már megint meg se kérdezte, hogy
akarom-e, és innentől fogva egyáltalán nem akartam. Szerettem már
akkor is ellent mondani az anyámnak. Az egész életünk erről
szólt. Gyakorta bekóstoltuk egymást, mert mindig kigondolt
valamit, és sosem kérdezte meg, hogy szeretném-e, és csinálni
kellett. Tehát csináltam nem nagy örömmel. Azután meg én nem kérdeztem, csak csináltam mindenfélét.
Így azután az évek alatt jó magas és vastag falakat sikerült
felhúznunk egymás közé. De a végén a természet ezt is
kiegyenlítette, mint mindent.
Szegény
csodálatos zene! Mennyire rosszul kezdődött a mi közös
pályafutásunk. Nem emlékszem például arra sem, hogy valaha valaki hallgatott volna otthon jófajta változatos zenéket. Azután lassan a véremmé váltál. Fokozatosan épültél be a mindennapjaimba. Sokféle
korszakomnak, sok barátomnak, és a művészetekre való nyitottságomnak hála, már mindenféle zenét fogyasztok. Mindig azt, ami pillanatnyilag passzol
az érzéseimhez. És mivel igyekszem élni, az érzelmeim is tudnak egészen szélsőségesek lenni, nincs az a muzsika, ami nem okoz örömet. Egy pazar koncert azért mindent visz. Nagyon sajnálom, hogy sosem tanultam meg jól
játszani egyetlen hangszeren sem, mert azt gondolom, hogy az is
valami nagyszerű dolog lehet. Válogatás nélkül énekelek, sokat, és mozgok a zenére, szinte mindig, mert ez hozzá tartozik az én olvasatomban. Képes vagyok megszeretni bármely irányzatot, azt
gondolom, ha valamit elég sokszor hallgatunk, előbb-utóbb
megszeretjük. S ahogy a természet mindig kiegyenlít, a zene is a harmóniára törekszik. Így azután megfelelő mennyiségű zene hallgatása segít kiegyensúlyozni a lelkünket.
„Isten azért teremtette a zenét, hogy szavak nélkül tudjunk imádkozni.” (John Lennon)
Mindenesetre
a zongora, a hegedű vagy egy fuvola hangját nem helyettesíti az
életben semmi más. Ez egészen biztos. Sokszor persze hömpölygő
szimfóniákra vágyunk, mindent elsöprő nagy zenekarra, vonósokra,
fúvósokra, dobokra. Határozott futamokra, markáns dallamokra,
amolyan őrületfélére emelkedik meg a légzésünk, pulzusszámunk és vérnyomásunk. Olykor ünnepélyes zenére gondolunk. Olykor
elmerülünk némi örömzenélésben. Máskor romantikus aláfestés- mint egy barátság amely örökérvényű, egyszerűen csak háttérként szól- mert nem akarunk
egyedül lenni. Sokszor csak felidézi bennünk a pillanatokat,
amikor boldogok vagy éppen szomorúak voltunk. Emlékeztetnek
valakire, vagy valamire, aki vagy ami már nincs velünk. Vagy
egyszerűen lenyugtat, kikapcsol, éppen csak ébren tart, segít koncentrálni. Máskor
meg nem bírjuk ki, hogy azonnal ne táncoljunk rá. Hallgatunk komoly,
és olykor könnyű zenét. Néha kifejezetten rossz zenére is
kedvet kapunk, mert olyan is van, de még abban is akad valami, amiért
szeretjük. Mert még a rossz zene is képes megtörni a csendet. A jó zene pedig maga a csoda minden nap. Egészen közel merészkedik a lelkünkhöz, nem fél megérinteni. Nem hezitál, hogy szabad-e beleszerelmesednünk egymásba. A fülünkbe mászik a kristálytiszta dallam. Képes átlépni a komfortzónánkon, ezáltal megvalósítván bennünk valami felsőbbrendű összhangot.
„A
zene rendet teremt a csöndben.” ( Gabriel Garcia Marquez)
