Ami ellen nincs törvény 6.

A zene az kell...

„ A zene nagyon beszédes. Az első találkozás az operával eldönti, hogy lesz-e tovább. Az ember vagy megszereti vagy megutálja. Ha tetszik, mindig szeretni fogja, ha nem, talán megtanulja méltányolni, de sohasem fog a lelkéhez férkőzni.” (Pretty Women)

Milyen izgalmas, megint egy dolog, ami a maga törvényen kívül állásával végigkíséri utunkat. Előtűnik hangsúlyos, vagy hangsúlytalan szituációkban és melengeti a lelkünk, csiszolja egyre fényesebbre az érzéseinket, míg olyanná nem lesznek, mint a gyémánt: tisztává, átlátszóvá, fényesen csillogóvá, és anyagában fölöttébb keménnyé- mégis szerfelett érthetővé. Legfőképpen őszinte, mert mindig a pillanatot ragadja meg, mert minden érzésre van éppen aktuális, vagy sokszor visszatérő gyönyörűséges zenénk, vagy ha nincs, akkor beleszeretünk a következőbe, vagy épp csak eszünkbe jut egy régi dallam, amit elkezdünk dúdolni napközben. Talán a dallamot is úgy vonzzuk magunkhoz, mint álmainkat, az olvasni valót vagy a szerelmet.

Első találkozásom a zenével, hasonlatos nagyjából a fenti idézettel, mikor is kicsit sarkítva: a kurva operába megy, és a kérdés csak az, hogy megszereti, vagy megtanulja tisztelni vagy méltányolni azt.

Aki nem élt benne, nem ismeri a falusi kispolgári létet, abban a formájában, ahogy az képes volt fennmaradni a maga sajátos kövületében ó azokban a 60-as években is. Pedig akkor már javában a kommunizmust írtuk. A szó persze mint tudjuk helytelen, de így hívtuk. Később persze megtanultuk az ide vonatkozó helyes történész-terminust is. Anyukám egészen furcsa világszemléletében pedig még inkább jó talajra találtak a magok. A keserédes világ, amit kialakított maga körül, a bebetonozott múltjával, vasrácsok mögé konzervált történelemmel- képezte az illúziót, amiben élt. Minden, ami ezen kívül esett az „más világ” volt az ő szóhasználatával élve. Sikerült jól bele is őrülnie öregségére, de a természet sosem hagyja magát becsapni, az mindig visszaüt valahogy, hogy kizökkentsen és ezáltal visszaállítsa saját egyensúlyát... Idővel felülkerekedik a legmakacsabb egón is, hogy végül megadásra kényszerítse azt, és példát statuáljon a körülötte álló bámészkodóknak.

Nos, radnótiul mondva: messzeringó gyerekkorom világa. S bár a testem már nem e földbe süpped el, mégis sok dologban jól-rosszul, de meghatározó volt.

Lehettem úgy tíz éves, mikor derült égből villámcsapás, anyám vett egy zongorát. Mire haza értem az iskolából, már be is foglalta a szobám alapterületének negyedét. Ez nem volt baj, mert az 5x6m-es szobában akár el is fért. Majd szerzett zongora tanárt is. Én meg dührohamot kaptam, mert már megint meg se kérdezte, hogy akarom-e, és innentől fogva egyáltalán nem akartam. Szerettem már akkor is ellent mondani az anyámnak. Az egész életünk erről szólt. Gyakorta bekóstoltuk egymást, mert mindig kigondolt valamit, és sosem kérdezte meg, hogy szeretném-e, és csinálni kellett. Tehát csináltam nem nagy örömmel.  Azután meg én nem kérdeztem, csak csináltam mindenfélét. Így azután az évek alatt jó magas és vastag falakat sikerült felhúznunk egymás közé. De a végén a természet ezt is kiegyenlítette, mint mindent.

Szegény csodálatos zene! Mennyire rosszul kezdődött a mi közös pályafutásunk. Nem emlékszem például arra sem, hogy valaha valaki hallgatott volna otthon jófajta változatos zenéket. Azután lassan a véremmé váltál. Fokozatosan épültél be a mindennapjaimba. Sokféle korszakomnak, sok barátomnak, és a művészetekre való nyitottságomnak hála, már mindenféle zenét fogyasztok. Mindig azt, ami pillanatnyilag passzol az érzéseimhez. És mivel igyekszem élni, az érzelmeim is tudnak egészen szélsőségesek lenni, nincs az a muzsika, ami nem okoz örömet. Egy pazar koncert azért mindent visz. Nagyon sajnálom, hogy sosem tanultam meg jól játszani egyetlen hangszeren sem, mert azt gondolom, hogy az is valami nagyszerű dolog lehet. Válogatás nélkül énekelek, sokat, és mozgok a zenére, szinte mindig, mert ez hozzá tartozik az én olvasatomban. Képes vagyok megszeretni bármely irányzatot, azt gondolom, ha valamit elég sokszor hallgatunk, előbb-utóbb megszeretjük. S ahogy a természet mindig kiegyenlít, a zene is a harmóniára törekszik. Így azután megfelelő mennyiségű zene hallgatása segít kiegyensúlyozni a  lelkünket.

„Isten azért teremtette a zenét, hogy szavak nélkül tudjunk imádkozni.” (John Lennon)

Mindenesetre a zongora, a hegedű vagy egy fuvola hangját nem helyettesíti az életben semmi más. Ez egészen biztos. Sokszor persze hömpölygő szimfóniákra vágyunk, mindent elsöprő nagy zenekarra, vonósokra, fúvósokra, dobokra. Határozott futamokra, markáns dallamokra, amolyan őrületfélére emelkedik meg a légzésünk, pulzusszámunk és vérnyomásunk. Olykor ünnepélyes zenére gondolunk. Olykor elmerülünk némi örömzenélésben. Máskor romantikus aláfestés- mint egy barátság amely örökérvényű, egyszerűen csak háttérként szól- mert nem akarunk egyedül lenni. Sokszor csak felidézi bennünk a pillanatokat, amikor boldogok vagy éppen szomorúak voltunk. Emlékeztetnek valakire, vagy valamire, aki vagy ami már nincs velünk. Vagy egyszerűen lenyugtat, kikapcsol, éppen csak ébren tart, segít koncentrálni. Máskor meg nem bírjuk ki, hogy azonnal ne táncoljunk rá. Hallgatunk komoly, és olykor könnyű zenét. Néha kifejezetten rossz zenére is kedvet kapunk, mert olyan is van, de még abban is akad valami, amiért szeretjük. Mert még a rossz zene is képes megtörni a csendet. A jó zene pedig maga a csoda minden nap. Egészen közel merészkedik a lelkünkhöz, nem fél megérinteni. Nem hezitál, hogy szabad-e beleszerelmesednünk egymásba. A fülünkbe mászik a kristálytiszta dallam. Képes átlépni a komfortzónánkon, ezáltal megvalósítván bennünk valami felsőbbrendű összhangot.

„A zene rendet teremt a csöndben.” ( Gabriel Garcia Marquez)