Egyensúly 1.

Minden dolgok eredője

„Az életben nem a halál a legnagyobb veszteség. A legnagyobb veszteség az, ami meghal bennünk, miközben élünk.” (Norman Cousins)

Igen, a kőangyalok a sírokon is a szerelemről mesélnek, vagy a szeretetről, ahogy tetszik. Csak a magyar nyelv képes a kettő között határt vonni. Talán, mert így több, így szebb. Ilyenkor büszke vagyok rá, hogy ez legalább megmaradt nekem, miközben küzdök egy másik nyelv elsajátításával, és annyi de annyi félreértés, értetlenkedés, bénázás átélője vagyok. És persze olykor butának és kicsinek érzem magam. Majd elmúlik. Lehet, hogy lassú vagyok, de ha valaki türelmetlen hozzám, az az „ődóga”. Ha túl nagyok az elvárások, akkor jön a „Leszarom.” Ha váratlan dolgok történnek, akkor az a „Nem számít.” Ha az egóm duruzsol, az övé meg a: „Kussolj!” Ki ne tudná, hogy ezzel a négy ősi mantrával bármely szituációban visszabillenthető egyensúlyába a lelkünk. Nem árt jól begyakorolni. Néha rémesen egyszerűek a receptek az élethez.

S mert mindig van egy ok és egy találkozás arra vonatkozólag, hogy megtapasztaljunk valamit, ezért kerülünk kapcsolatba valakivel vagy valamivel. Az életünk sok ponton összefügg: a múltunk, a jelenünk, a jövőnk. A véletlen ezért csak illúzió. A bosszantó csak az, hogy ezt nem mindig értjük. Általában egy későbbi időpontban mindig minden nyilvánvalóvá válik. Ezt írja le a szinkronicitás- elmélet.

„A szinkronicitás egy állandóan jelenlévő valóság azok számára, akiknek szemük van rá, hogy lássák.” (Carl Jung)

A másik dimenzió az idő. Minden akkor történik meg velünk, amikor már elég érettek vagyunk hozzá. Bonyolítja a megvalósulást, ha a szituáció több szereplős. Ilyenkor ugyanis, még az sem biztos, hogy a két, vagy több részt vevő egyszerre kész a közös sztori megélésére. Az élet sokszor kitol egy mellékvágányra, ahol azután van időnk gondolkodni, érni, vagy várni, hogy vágyunk tárgya beérik. Nincs ezzel semmi baj, ezeket az időszakokat is lehet hasznosan tölteni. És hozzá ott van a remek belső hangunk, aki sosem ver át, akire ha hallgatunk, előbb-utóbb megtaláljuk, amire vágyunk. Amennyiben elég kitartóak, rámenősek vagyunk, és sosem adjuk fel, akkor minden vágyunk teljesül maradéktalanul. Érdekes ezt magunkon is megfigyelni, de még abszurdabb, mikor más próbálkozásait is sikerül tudatosítani magunkban.

„Semmilyen szél nem kedvez annak, aki nem tudja, milyen kikötőbe tart.” (Seneca)

Az utadat mindig te magad tervezed. Térkép és iránytű jó szolgálatodra lehet. Így azután módodban áll mindent átgondolni: a megérzéseidet, a belső késztetést, a vágyaidat, a vonzalmad valaki vagy valami iránt. A vágyaid az iránytűk, a megérzéseid, a belső hangod a térkép. Ez az elsődleges feladat: jól végig menni az úton. És bár akármilyen kontrasztosan és tisztán látod is a célt, az csak a hab a tortán, ha sikerül elérned. A lényeg, hogy mivé válsz az úton. Ha jobb leszel minden lépéssel, ha boldoggá teszel közben mást is, akkor az boldoggá fog tenni minden bizonnyal. Ha látod magad előtt a kikötőt, akkor meg is találod azt.

Hogyan? Vannak-e receptek? Vagy saját magunk számára vagyunk kísérleti nyulak? Esetleg jól tesszük, ha kivándorlunk puzzle-földre, ott legalábbis összeillenek a dolgok? A puzzle-föld jó ötletnek tűnik, de van azért itt még sok más is.

Szeress minden nap! Ne félj kimondani sokszor, hogy szeretsz. Ezzel sok-sok pozitív megerősítést szerzel annak, akit szeretsz, és magadnak is.

Légy türelmes, önmagadhoz és másokhoz is. Mindennek idő kell. Akadályok nincsenek. Azokat te építed magadnak. A falakat is. A sorompóidat is.

Rugdosd ki magad a megszokás-kátyúidból! A biztos rossz csak kényelmesebb a bizonytalan jónál. Mind a kettőben fogy az energiád, de míg az előbbi sehova sem visz, az utóbbival legalább esélyt adsz magadnak, hogy történjenek veled jó dolgok. S ha történnek, gyorsan visszatöltik az akkumulátoraidat. Ha a környezeted lehúz, leveszi az energiáidat. A semmittevés pedig jó út a szenilitás felé. A mindennapi robot is egyszerű lélekrombolás, ha nem kompenzálsz valamivel. Minden elviselhető azonban egy szerető környezetben, mert a részt vevők azonos céljai naponként óriási közös erőforrást képeznek, megerősítik egymást. Megteremtik az egyensúlyt.

Folytass állandó diskurzust az egóddal! Tanulj meg vele élni! Ne félj tőle! Tedd a barátoddá!

Ne félj, elsősorban magadtól, akkor másoktól sem fogsz, leginkább az élettől nem. A paradox helyzeteket is lehet kezelni.

Nem fogsz kimaradni semmiből. Ha mégis, ne sajnáld! Később megérted mindennek az értelmét. Semmi sem lesz későn, ami fontos a további életed szempontjából.

Kérd, amire szükséged van, mert mindig mindent megkapsz, persze csak azt, amire tényleg szükséged van.

Realizáld az álmaid, tégy a megvalósulásukért, minden nap boldog legyél!

Tanulj meg beszélni az érzéseidről, mondd ki, írd le, amit gondolsz, hiszen a narráció gyógyír az összes pszichés betegségre. Mindamellett az egészséges embernek is jól esik, ha meghallgatják. Öntsd szavakba az örömödet, a fájdalmadat, a vágyaidat!

„A probléma Isten ajándéka, egy isteni kihívás. Nézz szembe vele, találd meg a módját, hogy juthatnál túl rajta, hogy kerekedhetnél felül rajta, és meglátod meglesz az eredménye.” (Osho)

Az életben minden és mindenki vagy ajándék, vagy büntetés, vagy egy teszt. S ha felismered, akkor kerül a helyére minden puzzle. A lényeg az, hogy felismered-e?

A „Nem tudom.”- válaszod mögött ott van az összes tudásod és a zárkózottságod.

A „Nem érdekel.”- mögött ezer érzelmed húzódik meg.

A „Jól vagyok.”- olykor elfojtott fájdalmakkal van teli.

A „ Csak vicceltem.” - a te vélt igazságodat rejti.

Amikor vizsgáztatsz, bizalmatlan vagy, és ez elszomorít.

Szereted hallani, hogy „Szeretlek.”- mert ilyenkor nem érzed úgy, hogy senki se szeret…

„Hibát elkövetni nem bűn- hibázz, amennyit csak lehet, mert így fogsz csak többet érteni a világból. Csak ne kövesd el ugyanazt a hibát újra meg újra, mert az már tényleg ostobaság.” (Osho)

A bocsánatkérés néha hasznos lehet, de nem túl sokszor. Legjobb, ha nincs miért kérni, mert az azt jelenti, hogy közös nevezőn vagyunk, és fel se merül a megbántás szándéka. Ilyenkor egyensúly van. Bizonyosság van, és nincsenek kérdések.

Akkor is tiszteld a másikat, amikor megbánt, vagy csak épp nem érted. Így talán képes leszel a körülötted lévő világot szebbé tenni.

A fárasztó munkában ne keresd a rosszat. Helyette feledkezz bele valami alkotó, pihentető dologba. Van, ami bár fáraszt, mégis élvezetet nyújt. Ilyesmivel kiválóan kompenzálható a sok robot.

Valahányszor megvalósul a vágyad, kárpótol a hozzá vezető véráldozatokért. Tekints a gyalogsor elhullására úgy, hogy megérte áldozatot hozni. Ez is egyfajta természetes kiegyenlítődés.

Mindig azt kapod vissza, amit adsz. Ha nem vagy kevély, féltékeny, nem áskálódsz, nyomozol, bántasz, nem teszel megjegyzést, nem ítélkezel, csak szeretsz, elfogadsz mindenkit olyannak, amilyen, akkor az azért van, mert benned van meg az egyensúly. Ahogyan el tudod fogadni a saját csetléseid, úgy elfogadod a másik botlásait is.

A jóság nem más, mint kiegyensúlyozottság. Innentől kezdve mindenkiben éppen annyi jóság lesz, mint amennyi benned van. Hiszen a napnál világosabb, hogy az elveszett kapcsolataidban te is el voltál veszve.

Ami fáj, az éppúgy épít, mint amitől boldog vagy. Csak nem kell túl sokat időzni vele. Engedni kell, hadd menjen. Vagy megkeresni benne a jót, és ennek mentén újrakezdeni a történetet. Persze csak ha képes vagy rá.

A romlottság de facto nem a világban létezik, hanem az emberben. Valószínűleg nem is fog egyszerűen csak úgy elfogyni belőle. A világban tehát az egyensúlyt csak a jó emberek képesek megteremteni. Ők tisztában vannak ezzel, tudatosan „művelik a jóság kertjét”. A gonoszságot is képesek a krisztusi tanítás nyomán értelmezni, mint a tudatlanság termését.

„Atyám, bocsáss meg nekik, nem tudják, mit cselekszenek.” (Lk 23:34)

Az életet megannyi ellentétes dolog mentén éljük meg. A pozitív és negatív dolgoknak azonban nem az a rendeltetésük, hogy kioltsák egymást, hanem hogy megmutassák a köztük lévő kontrasztot. Mert egyszerűen csak összetartoznak. Nincs is velük semmi baj, míg a mérleg nyelve semerre se mutat nagyobb eltérést. Tehát sosem az a kérdés, hogy megtegyünk-e, vagy ne bármit is, hanem az, hogy ettől, legyen az jó vagy rossz dolog, egyensúlyba kerülünk-e.

„Minden talajban megterem valamiféle virág. Minden napnak van valamilyen öröme. Neveld rá a szemedet, hogy meglássa azt.” (Wass Albert) 

Nem várt csodák Amszterdamban

Ez a posztom 2017. 02.13-án jelent meg a Határátkelő blogon, 5800 olvasóval. Azt gondolom, sikerült megfognom egy olyan témát, amiről senkinek nem jut eszébe írni. Így legalább is biztosan nem. Ezért azután nagyon örültem is a pozitív fogadtatásnak és a sok jó kommentnek. Mégsem olyan magányos dolog ez az írás.

http://hataratkelo.blog.hu/2017/02/13/nem_vart_csodak_amszterdamban

Ki volt Aletta van de Maet?

„De a vasárnap délutáni csendben
nagyon dalolt a név zenéje bennem.

S amíg dalolt, a századokba néztem
s a holt professzor szellemét idéztem,

akinek egyszer meleg lett a vére
Aletta van der Maet meleg nevére.

...

S a dallamot karral kisérve halkan,
napsugaras nyugat dalolt a dalban,

hol a sötétség tenger-árja ellen
ragyogó gátat épített a szellem.”

(Áprily Lajos: Tavasz a házsongárdi temetőben)

Egy kis magyar kultúrtörténet, holland szálakkal: a versben szereplő professzor, aki beleszerelmesedett a holland polgárlányba, nem más, mint Apáczai Csere János. 1648-ban tehetséges ifjú lévén, a református egyház ösztöndíjával Franeker, Leiden, Utrecht, Harderwijk egyetemein tanult, miközben volt ideje a helyi szellemi élettel is megismerkedni. Itt szerzett teológiából doktori címet. Ő lett a frissen alapított hardewijki egyetem első doktora. Majd feleségül vette a versben szereplő dallamos nevű lányt, és hazavitte. Azután még sok mindent írt, tanított, és elszántan harcolt az erdélyi iskolák ügyéért. 1656-os kolozsvári iskolai székfoglalójában mondta az alábbi „nem véletlenül választottam tőle” mondatot:

„Ha olyan korba csöppentünk bele, melyben a bölcsességet és annak professzorait lyukas garasra sem becsülik -semmivel sem többre, mint a legnagyobb tudatlanságot-, akkor essünk kétségbe? Hagyjuk faképnél az iskolát? Nem! Szégyenen és gyalázaton keresztül nekifeszülve az erény felé kell törekednünk! A jelenkori gyalázatért kétszeresen megfizet majd gyalázóinknak az utókor, csak lankadatlanul igyekezzünk azt megérdemelni." (De summa scholarum necessitate earumque inter Hungarorus barbariei causis. »Az iskolák fölöttébb szükséges voltáról és a magyaroknál való barbár állapotuk okairól«)

A történetet persze azért is mentettem ide, mert ez tulajdonképpen egy tipikus határátkelős, menjek-maradjak sztori 360 évvel ezelőttről, bájos helyzetrajzzal oktatásunk akkori állapotáról. Nil novi sub sole. (Nincs új a nap alatt.)

Végül még annyit, hogy a holland hölggyel együtt a házsongárdi temetőben lettek eltemetve. (Innen a vers címe, és erről jutott eszembe.)

Kiemelném még az Áprily vers holland hagyományt idéző sorait is a tenger sötétség ellen ragyogó gátat építő szellemiségről.

Tavasz az amszterdami Szent Barbara temetőben

A tavasz, itt az óceáni éghajlaton nem korai február elején. Amúgy is ez az évszak hozza a jó kedvet, a vitalitást, a pozitív hozzáállást, kinyílunk, vesszük az adást, magunkhoz térünk a hidegből, a ködből, a kevés ruha alatt előbújnak a másik nem gyönyörű idomai, hosszabbak a napok, hosszabbak a szeretkezések. Nagyokat sétálunk a ragyogó időben, megmetsszük a rózsabokrot, és naponta figyeljük, ahogy kizöldül a természet, virágba borulnak a tulipánmezők. Ilyenkor minden szebb. Felpattanunk a biciklire, csak úgy, élvezzük a tavasz melegét és illatát. Napozunk még télikabátban, ahogy az itteniektől eltanultuk. Eszünkbe se jut az elmúlás.

Kedvesség, vidámság

Mindig izgatott, hogy megnézzek egy holland temetőt, akár többet is. Nem is tudom megmondani, hogy miért. Talán, mert kvázi régen itt vagyok, és valahogy nem került rá sor. Azután egy öncélú biciklizés apropóján bejártam a hozzánk legközelebb eső temetőt. Bevallom, nem várt csodákban volt részem. A sugárzó nyugalom, csend, rendezettség mellett, egy egészen más feelingje volt a megszokott temetői hangulatnak. Kedvesség, vidámság. Mindenki hordozza az egyéniségét halála után is az élők gondolataiban, és hordozza azok szeretetét is, akikkel eddig is együtt volt. Errefelé nem klasszikusan vallásosak az emberek. Az mégis egyértelmű, hogy van élet a halál után, és a halál legalább olyan természetes dolog, mint az élet. Ezt az életet valójában az itt maradottak élik tovább, s az ő szeretetük és emlékeik tartják életben azt, aki elment.

Sok képet is készítettem mindjárt, mert annyira magával ragadott az élmény. Megjelentek sírversek is, és megannyi szokatlan, kedves, önmagáért ötletes megoldás. Mellettük nyilván a hagyományos is, és számtalan kifejezetten holland mentalitást tükröző adalék. Hogy mennyire általános dolog ez errefelé azt nem tudom, mivel ezen kívül csak egy második világháborús temetőben jártam a tengerparti dűnék között, az értelemszerűen más volt.

Szerelem és kőangyalok

Lépjünk be a kapun, tegyük le a bringát, és kalandozzuk egyet!

Ravatalozó. Szent Barbara szobra a kertben, aki azonos a magyar Szent Borbálával. Egy sor tüzes és robbantós foglalkozású ember: kohászok, bányászok, tüzérek, tűzszerészek, ágyú- és harangöntők védőszentje.

A kis területű parcellákat magasra nyírt örökzöld sövény választja el, olyan, mintha egy nagy terembe lépnél be. 

A sírok közt nincsen kihagyott hely, szorosan egymás mellé építik azokat. Nem titok, hogy a temetőkben tetten érhetők a települési szokások is. Itt kevés a föld, úgy a házak, mint a sírhelyek számára. 

A régebbi részen amúgy hagyományosnak mondható fehér, többnyire álló kövek, elvétve gránit. Külön sorban a nyitóképen látható gyerek sírok. A vegyes-házasságok-lábnyoma-sírkő, melyen keresztény szokás szerint rajta a kereszt, és a síron kavicsok a zsidó hagyománynak megfelelően. Ők a hősök, akik átéltek számtalan családi szappanoperát. A szerelem sok mindenre képes.

A számomra legkedvesebb lakók a kőangyalok. Szeretem gyerekes ártatlan, néha kicsit huncut, tiszta, játékos tekintetüket, lendületüket, amit persze a szobrász százféleképpen képes kifaragni. Imádkoznak, olvasnak, könyökölve kémlelik a terepet, vagy csak épp ledőlnek egy sírra pihenni.

Azután, ha az újabb, cseppet sem hagyományos világba pillantunk, ott nagyon sok érdekességet találunk. A fafaragás, a kettétört kő, a hatalmas kavics valószínűsíthetően a művészt, az egyszerűen igényes embert rejti. Persze nem derül ki, hogy aki készítette vagy akinek készült van benne jobban az alkotásban. 

A repülőmodell a pilóta sírján, azután egy talicska muskátlikkal, mint a parasztház udvarán, majd gyerekrajzok, mindenféle állatok, játékok, olykor már a giccs határait súrolják, ahogyan rendszertelenül őrzik az emlékeket. 

De gondolnánk-e, hogy egy színes drazsékkal díszített tábla csoki, vagy egy bárszekrény üveg borral és két pohárral is lehet síremlék?...

A szokásos „Itt nyugszik szeretett nagyanyánk, anyánk...” „x család sírboltja” feliratok itt is szokványosak. Találtam azonban egy nagyon szép sírverset is:

„Ik ben in de wind

in de lach

in de liefde”

( „A szélben vagyok, a nevetésben, és a szerelemben” -fordíthattam volna kevésbé bevállalósan szeretetnek is, de esetünkben egy fiatal fiú sírján helyénvaló szerelemre gondolni.)

Tot Zover Holland Temetkezési Múzeum

Ilyen jellegű múzeum számos helyen található a világon, ahol bemutatják a halotti maszkokat, urnákat, elmondják, hogy mi történik a testtel a föld alatt és a hamvasztó kemencében. Ami itt Amszterdamban helyi történet, lévén multikulti társadalom, a különböző vallású és nemzetiségű népek halottas szokásainak és kellékeinek bemutatása, amely kiemelt helyet kapott. Ezen kívül van itt egy kisautó gyűjtemény is, ami nagyszámú halottas „Matchbox”-ból áll. A múzeum épülete mellett a krematórium, s egy hatalmas park és temető, amit még nem sikerült megnéznem, valamint egy kávézó, ahonnan páratlan kilátás nyílik a parkra és a ravatalozó épületére. Elgondolkodtam ottjártamkor, a forró kávét kortyolgatva, hogy ugyan eszébe jutna-e bárkinek is magától, egy temetőbe kávézót is tervezni. De ez Hollandia.

Madison megye hídjai

A halottkultusznak évezredes hagyományai vannak, amire rárakodott a modern kor csillogása is, ez néha kifejezetten humoros megoldásokat produkál. Lásd: Six Feet Under sorozat díjnyertes jelenetei.

Mindazonáltal leszögezném, hogy neveltetésem ellenére nem vagyok temetőbe járó típus. A milliós, életünkben elkészített síroknál mindinkább a „szórjuk szét” híve vagyok. Eddig a tengerre gondoltam, de nagyon hideg, inkább a kanális, valamelyik szép hídról, ahol történt velem valami jó dolog. Persze a belvárosban a „mézeskalács” házak között, mert azt nagyon szeretem. És ha valaki van olyan romantikus, hogy utánam jön, hát legalább ott is együtt leszünk. Legfeljebb a gyerekei majd értetlenül állnak végakarata felett.

Így ezt a posztot is inkább azért írtam meg, mert úgy gondolom, hogy témától függetlenül beszélhetünk egy ország milyenségéről. Talán épp ezek a kalandozásaink és megfigyeléseink visznek egyre közelebb a megértésben.

„There is a land of the living and a land of the dead and the bridge is love, the only survival the only meaning.” (Thornton Niwen Wilder)

„Van az élet földje és van a halál földje és a híd a szerelem, az egyetlen túlélő az egyedüli értelem.”

(A fordításban a „love” ismét lehet szeretet is, mindenkinek szíve szerint.)

365 nap 8.

A jóság

„Ez a legnehezebb manapság, ugye tudod?… Hogy hiányzik a szeretet -nem is a szeretet- a jóság. Ha valaki jó hozzánk, hirtelen melegünk lesz. Érezted már?… Hogy átsuhan rajtad valami megnevezhetetlenül kellemes érzés. Sőt meg is lepődsz, hogy ilyesmi van még egyáltalán. Egy jó szó, egy jó tett, -és szinte megszédülsz… Érezted már?” (Müller Péter)

Erre a jóságra tulajdonképpen mindig, mindenki képes. Hogy miért is nem gyakoroljuk? Miért is olyan ritkaság felfedezni másban? Mert nem vagyunk egyformák. Mert a lelkünk különböző korszakainkat éli velünk. A mai világban sok negatív hatás ér. Eltűntek az emberi értékek mindennapjainkból. Nem tudjuk értelmezni az egészséges alázatot, amit akár feltétel nélküli szeretetnek is hívhatunk. Nem tudjuk értelmezni a hálát, amivel viseltetünk a jó dolgokért, szeretteinkért, a jóságért, amit naponta kapunk, ami nem szab feltételeket, nagyrabecsüléssel fogad, őszinte, kiegyensúlyozott, nem keresi a hibát, minek is keresné, hisz tudja… azzal együtt szeret. Aki bár aggódik, sosem mondja. Aki félt, de hagyja, hogy leküzdjük magunk a félelmeinket. Akinek ugyanolyan fontos az idő, mint a magunkfajtának, mégis türelemmel vár. Akinek éppoly nehéz elviselni a távolságot, mégsem beszél róla. Aki annyira segítene, de tudja, hogy ez most a mi harcunk, és tiszteletben tartja. Aki lehet, most nem büszke ránk, de bízik bennünk. Aki a döntést ránk bízza, azután mellénk áll, bármerre is indulunk el. Aki tisztelettel és bölcsességgel van irántunk.

És ezt az év 365 napján teszi, napszaktól, évszaktól és széliránytól, időtől és távolságtól függetlenül. Valahogy így. Talán ezt hívjuk feltétel nélküli szeretetnek.

Ugyanakkor nem hagy lassulni, szüntelenül inspirál, és olyan dolgokat mond, ami nem esik jól. Ellenben naponta százszor mozdulatokba és szavakba önti, hogy mennyire szeret. Nem csak téged szeret, hanem a valós vagy vélt ellenségeidet is. Mert egyszerűen képes magához ölelni az egész világot. Veled együtt mindent.

Nem hisz a népítéletekben, mert nincs szüksége rájuk, hogy megmagyarázza az életet. Mert a jóság természetessé és széppé teszi a mindennapokat mind a sokszor 365-öt.

Nem hisz abban, hogy minden kapcsolatban eljön a hetedik év. Mint ahogy a szerelemnek sem kell múlnia, nem is alakul át, mindig is az marad, ami volt, csak meg kell tanulni napról napra együtt élni vele, hiszen sok arca van, mint ahogyan a boldogságnak is. Az úton jósággal kell végig menni, gondozni kell, éltetni kell 365 napban. Mert az érzés nem ünnep, hanem hétköznap, és ettől válik az élet élhetővé, értelmessé. 
Mint ahogy nem is féltékeny, mert képes önvizsgálatra, tudja, ha hibázott, javít. Nem szégyell bocsánatot kérni. 
Minden nap épít, nem magas falakat, hanem határtalan mezőket, szabadságot önmagának, és azoknak, akit szeret. 
Hűséges, mert nincs szüksége önértékeléséhez mindig újabb pozitív megerősítésre. Mert megkapja 365 napban, különböző formában, és ezt képes felismerni, értékelni. Tudja, hogy azt kapja, amit kisugároz. Semmivel se többet, se kevesebbet.

Hisz a megbocsátásban, hogy az gyógyít, s még közelebb hozza egymáshoz az embereket. 
Képes megköszönni, hálásnak lenni minden napért, mert meglátja annak egyszerű szépségét, amiért érdemes volt megélni. Értékessé tenni a napokat, önmaga és mások számára. Képes kis értékekben, kis csodákban, kis boldogságban létezni.

Egyszerűen alapállapota a jóság.

„A jóság a természet legtisztább, leghatalmasabb gyökérhangja, amely vigasztal, ad, békét teremt, és sohasem rombol. Adtál-e már a benned rejlő jóságból teljesen önzetlenül úgy, hogy semmi viszonzást nem vártál érte?” (Szepes Mária)

Talán eljön az idő, amikor meglátod, hogy ez mennyire fontos, hogy megvalósítsd. Nem egyszerű… de nem is lehetetlen… hiszen önmagunkat legyőzni a létező legnehezebb dolog a világon. Helyesbítek: az egónkat legyőzni… a szívünk, a lelkünk tudja ugyanis a dolgát, és egy idő után mindenki rájön, aki a legerősebbnek gondolja magát az is, hogy a gonoszságban csak tönkremenni lehet. Azután idővel valamire, vagy valakire rácsodálkozván maga is gyakorolni kezdi a jóságot, és meg is erősödik benne. Ideális esetben még ebben az életben. Lassan  megérti, hogy ez mekkora erő. Azután kényelmesen, lazán négyzetre emel mindent, kicsit átrendezi a sorrendet, átmozgat néhány hegyet, és boldogan él, amíg meg nem hal. Rájön, hogy ez nem csak a mesékben lehetséges.

Légy jó

Ne légy gyámoltalanul jó,
Hanem okos, bátor, nyugodt.
Az élet eltapossa a gyöngét,
akár jó, akár rossz.

Légy jó: mert a jóság a legjobb
üzlet: a jóság mindig győz:
de légy erős.
Az erős ember, az erős lélek is
tönkremegy, ha gonosz:
de ha az erős jó:
akkor az övé az élet koronája.

(Móricz Zsigmond)

365 nap 7.

„Akarsz-e játszani boldog szeretőt?” 

 (Kosztolányi Dezső)

A költő az költő... mint mindig. Most is. Kérdez, és ezáltal szinte kényszerít, hogy ne csak a felszínt lássuk. Mire megszületik a válaszunk, magunk is elidőzünk a lehetséges magyarázatokon. A figyelmünk rászegezzük a valóságra, a magunk és mások kapcsolataira. Lehet az hetero vagy meleg, házasság vagy nem házasság, utánfutóban kicsi, tini, felnőtt gyerekekkel vagy anélkül, csúcson vagy lejtmenetben, gazdagon vagy szegénységben, őszintén vagy hazugságban, mégis külön ágyban vagy még azt sem. Valójában mind ugyanúgy működik. 
Zoomoljunk csak rá az eredeti kérdésre. S bár jóllehet az élet egy igen kicsiny szeletkéjét vizsgálgatjuk, mégis mindenkiben felkavarja az érzelmeket. Okoz némi fortyogást, rotyogást, szines füstöt, s olykor kellemes illatot is. Mint ahogyan a varázsüstben készülnek a különböző nedűk.

Nem árt a nagyszerű kérdő mondat minden szavára odafigyelni, s akkor egy sokkal árnyaltabb képünk lesz a szeretőség mibenlétéről. A szót magát erősen elítélő hangsúllyal mondjuk ki. Ennél csak az rosszabb, amikor minősítjük. Kurválkodásnak például. Az persze kétségtelen, hogy közben minden esetben megvalósul a megcsalás ténye.

Menjünk vissza a kezdetekhez! A szituáció mindig egy legitim párkapcsolat mellett jön létre. Természeténél fogva amennyire lehet, elrejtve marad. A harmadik személy megjelenésének feltétele, hogy a kapcsolatban valahol homokszem került a fogaskerekek közé. Azaz: baj van. És ezért a bajért mindig két ember felelős. Azután az egyik félrelép. Majd rövidesen a másik rájön, és kimondja, hogy megcsalták, a párjának szeretője van. A sors fintora, hogy ketyeg az óra, és rövidesen neki is lesz. Az okok rémesen egyszerűek. Szeretetre vágyunk. Kapcsolatban érezzük jól magunkat. Be akarjuk foltozni a hiátust, a párunk helyén. Visszaszerezni a szeretetet, a szenvedélyt, amit láthatóan elvesztettünk. El akarjuk felejteni, hacsak kis időre is a boldogtalanságunkat, a fájdalmunkat, a megbántottságunkat. Bizonyosságot akarunk szerezni arról, hogy kellünk még valakinek, és igenis szerethetőek vagyunk, és képesek is vagyunk szeretni. Mert mindennél jobban vágyunk rá, hogy szeressenek és szerethessünk újra. Hisz elevenen él még bennünk, hogy az milyen jó, jóllehet hosszú ideje nem gyakoroljuk. Nem feltétlenül erotikus kalandozásra vágyunk, hanem tiszta érzelmekre. Valójában ez mindegy is abból a szempontból, hogy mégis csak szeretőségről és megcsalásról szól a történetünk.

A szakításoknak mindig fontos pillére a "ki kit csalt meg, kivel, hányszor, mikor és miért" kérdéskör: a mi volt előbb, a tojás vagy a tyúk, amúgy teljesen értelmetlen és mindkét fél számára fölöttébb megalázó, már nincs semmi jelentősége – áligazság kutatása. Elrághatatlan gumicsont, amit oda-odavetünk a másik tányérjába, miközben szép lassan lerágjuk egymás valódi csontjáról a húst, s mint a jó vámpír kiszívjuk a vérét lehetőleg az utolsó cseppig. Ezek vagyunk. Mindezt azzal az emberrel, akit szerettünk annyira, hogy még néhány gyereket is bevállaltunk közösen. Mert akkor még úgy gondoltuk, most meg már nem. Mert ebben a kérdésben még mindig az egónk diktál, mert hájasra hizlaltuk a sok fájdalommal, megaláztatással, boldogtalan szituációval, ahol magunk se tudtuk, hogy milyen útra is lépünk. Hajlamosak vagyunk elhitetni magunkkal, hogy a hibás a másik. Pedig a szomorú igazság, hogy mi is éppoly hibásak vagyunk. Persze az egónk ezt nem engedi egykönnyen beismerni, durván ellene dolgozik. Hol van ilyenkor a szívünk? Mit csinál a lelkünk? Sebzett, összetört, megbántott, duzzog, nem képes megbocsátani, nem tud szeretni, görcsöl, gubbaszt a sarokban. Onnan les kifele, de hunyorog nagyon, mert a fényt nem állja a szeme. A sötét sarokban, behúzott függönyök mögött társalog az egójával és szövi az elégtételvevés szürke pókhálóját. Utakat keres... megy arra, ahol szeretetre talál. Ez borzasztóan veszélyes terep. Mert fél, nem kockáztat, bizonytalan, megalázott, dühös. Ezért többször mellé is fog. Azután még az is lehet, hogy sikerül túlteljesíteni az eredeti elvárásokat. De ez még veszélyesebb...

Akarsz-e? Ebben a kérdésben is nagyon különbözőek vagyunk. Vannak akik menekülnek, ha olyan embert ismernek meg, akinek nincs papírja róla, hogy szabad. Hogy miért? Először is csak intézményben tudnak hosszú távon gondolkodni. A papírtalanság ténye pedig elveti a házasság lehetőségét.

Másodszor: nem akarnak részeseivé válni más családi drámáinak. Azt azért tudni kell, hogy ezek a dolgok minden családban szinte forgatókönyv szerint egyformán zajlanak. Aki élt már meg ilyet, az egyrészt nem ijed meg tőle, másrészt mosolyog csak rajta (igazság szerint meg sírni kellene). Fájdalmas időszakok, de túl lehet élni.

Harmadszor: van, aki annyira szent, hogy vele azután senki meg ne akarja csalni a párját.

És végül van, aki nem tudja elviselni, hogy örök második legyen.

Az élet nagy játékos! Jó tudni, hogy elég hosszú ahhoz, hogy kipróbáljon minden szerepben. Maximum a sorrend nem ugyanaz mindenkinek. Ebben a felállásban lesz, amikor te lépsz félre, lesz amikor téged csalnak meg, és kipróbálhatod azt is, hogy milyen szeretőnek lenni.
A szerelmi háromszög csúcsait sorra végig járjuk idővel. Miért fontos ez? Mert mindeközben megtanuljuk értékelni a jót, harcolni magunkért, idejekorán nem elhibázni kapcsolatainkat, nem öldösni naponta, tisztelni és tolerálni a másikat, még akkor is, ha már kiszerettünk egymásból.

Saját dolgaidban, ami egyedül téged érint, tehetsz bármit, amit a szíved diktál. Nem kell, hogy érdekeljen mások véleménye, még a konvenciókat sem kell betartanod, ha nem akarod. De mások felett soha ne ítélkezz, és soha senkit ne minősíts, mert nem tudod, hogy legközelebb melyik szerepet osztja neked az élet, és abban hogyan fogsz majd debütálni. Ezzel együtt van néhány dolog, amit nem kerülhetsz ki. Ahogy mindig is van elkötelezettség és elköteleződés, úgy nem szűnik meg létezni az etika sem. Az adott szó kötelez, az ígéreteket meg be kell tartani.

„Barátok, társak, szeretők – ők azok, akik saját felbecsülhetetlen értékük szerint kezelnek bennünket. Ők állnak legközelebb hozzánk, kik tudják, mit jelent számunkra az élet, kik érzik, amit mi is érzünk irántuk, kik diadalban és kudarcban egyaránt hozzánk kötődnek, kik feloldják végtelen magányunk!” (Myers, Henry Alonzo)