2017. június 23., péntek

Hol van az otthonod?

A poszt 2017. június 1-én kelt "Határátkelős" történet.
http://hataratkelo.blog.hu/2017/06/01/hol_van_az_otthonod



Apám hitte az otthon melegét” (Sztevanovity Dusán)


az ünnep örömét, az apja örökét, az első éjszakát, a gyűrű aranyát, a szavak igazát, a hős tetteket, a bölcsességeket, a szép verseket…
Régóta készültem az „otthon” téma magamféle kicsontozására. Különös apropót a feltehetően utolsó költözés, egy nagy vágy beteljesülése, külön az összes gyerekemtől, határátkelést közbeiktatva, büszkén magamra, ahogy kikerekedett végre a történet, az érzések, a számvetés szolgáltatta.
Mindig is maradéktalanul hittem a dalszövegben felsorolt súlyos értékekben. Az otthon melegében, és az ott felépíthető feelingben. Ez az elvárás megvalósult úgy is, hogy örök költöző voltam, mostani friss lakásom épp a tizenharmadik a sorban. Láss csodát! Jelen munkahelyem is épp a tizenharmadik a sorban. Jelen pasim is épp a tizenharmadik a sorban. Jelen pillanat pedig része az éppen 4,1538461538 x 13 éves nagy kalandnak, amit az életemnek hívnak. Azon kívül nincs fekete macskám, sose volt, és egyáltalán nem vagyok babonás, egyszerűen ezt dobta a rulett.


Otthonom volt a nagyapám háza, ahol felnőttem, ahol megtanultam vonalasan minden szabályt. Ezért ma is hálás vagyok, jóllehet néhányat bár nehezen, de átléptem azóta, mégis alapvető csapásirányt jelentettek az útelágazásokban a „Namostakkormerremenjünk?” -döntéseinél.
Otthonom volt az egyetemista kollégium, a maga pezsgő, intellektuális élete, a régi szerelmek lábnyoma, kreatív, felejthetetlen miliője.
Azután jött még sok jelentőségteljes otthon: az első kislakás, az első építkezés, ahova születtek a gyerekek, azután néhány otthon, amibe a szerelem vitt, és ahova a szakítások kényszerítettek, volt lakáshitel, építkezés, örök felújítás, határátkelés, saját lakás, bérelt lakás etc.


És én hiszek a folyóban s a hídban” (Sztevanovity Dusán)


...a dalban, a város zajában, apámban, magamban, a mikrobarázdában, a táguló világban, a lézersugárban, az ezredfordulóban, a kvadrofóniában, a fegyver halálában…
És mégis… otthonod lesz-e egy idegen ország? Mikortól érzed ott otthon magad? Ez egy folyamat része, vagy megfogható egy konkrét pillanatban? (Határátkelő kérdései)
Igen, otthonod lesz. Ha erősen akarod, hogy az legyen. Hogy mennyi idő alatt? Ez csak tőled, a határozottságodtól, az alkalmazkodó képességedtől, az asszimilációs hajlandóságodtól, nyitottságodtól függ. Átlagosan mégis két évbe telik.
Egy folyamat sok tanulással, odafigyeléssel, az elején rácsodálkozásokkal, kultúrsokkal, később apró, majd egyre nagyobb vágyak megvalósításával halad előre, azután bekúszik az életbe, mint napi rutin.
Közben megfoghatók pillanatok is, amikor észleled, hogy szintet léptél bizonyos dolgokban. Már nem kell a GPS. Először szólalsz meg úgy az új idegen nyelven, hogy elmosolyodsz magadban, mert tudod, hogy már megy. Amikor rákérdezel, hogy hol van a városban a hely, ahová készülsz, és a válasz rá: tudod, a második utca az akármitől, amit meg tudsz, ahol az akárkivel voltunk, és ez és ez történt. Szerte a városban van ezer hely, emléked, amihez történetek köthetők, élő hellyé váltak. Amikor képes vagy mindent egyedül intézni. Amikor már el tudod adni magad egy állásinterjún. Amikor néhány dolog nevét már nem magyarul mondod. Amikor az itteni híreket nézed, hallgatod, akkor is, ha nem érted. Amikor felismered és képes vagy kihasználni a lehetőségeket. Amikor észrevétlenül felveszed az itteni szokásokat. Már gondolkodás nélkül teszed azt is, ami valamikor a kultúrsokk része volt. Amikor full ismeretlen bennszülöttek kezdenek el segíteni neked. Ezekről konkrétan nem szándékozok írni, nem tudom hogy lehet-e, mert borzasztó sok jó szitum volt, mikor is az általam óvodásnak titulált hollandságommal megtaláltam a hangot és a kiskaput is Hollandországban. Ilyenkor mindig igazán otthon éreztem magam. Ehhez váltig állítom, hogy kell a jobbik fajta magyar észjárás is, meg nagyon szimpatikusnak kell lenni, hogy szeressenek a hollandok, s elmondják hogy van megoldás, csak neked, csak most. Egészen vicces, mert oltárira vonalas és törvénytisztelő népnek mondják őket. Hát néha ők is átlépik a szabályokat, furcsa volt átélnem, hogy megtették pont miattam. És még egy nem elhanyagolható momentum: a nyelvükön kell tudni megszólalni.
Egyre inkább otthon vagy egy idegen országban, amikor egy idő után leszoksz a szülőhazádban zajló eseményeken való folyamatos bosszankodásról. Egyszerűen nem oda mégy nyári vakációra.
És amikor végre lesz saját otthonod, ami csak a tiéd! A tizenharmadik.


Az otthonod nem ott van, ahol ismered a kanálisokat és a hidakat, hanem ahol a kanálisok és a hidak ismernek téged.


Az otthonod ott van, ahol egyformán élvezed az esőt, a szabadságot, ahol mersz nagyokat álmodni, paranemnormáliskodni, megvalósítani az álmaidat. Az otthonod ott van, ahol végre ki mered csomagolni a múltad a banános ládákból, és végre tudsz vele együtt élni egy teljesen új életben is. Ez azt is jelenti, hogy a fejedben helyére került ezzel kapcsolatban minden. Az otthonod Puzzle-földön van, ahol végre ismét összeillenek a dolgok. Az otthonod ott van, ahol a saját lábadon állsz, nincs szükséged ajándékot elfogadni, mert jól tudod, hogy a trójai falovat is több okból ajándékozták. Az otthonod ott van, ahol egyre gyakrabban fordulsz magad felé és ettől egyre kevesebbet vagy magadon kívül. Az otthonod ott van, ahol egyszerűen boldog vagy.
Az otthonod ott van, ahová besüt a reggeli nap, átmelengeti a lelked, ahol az mellett ébredsz, akit szeretsz. Ahol nincs görcsös veszekedés, legfeljebb pezsdítő mókás, olaszos tányércsapkodás. Ahol egyensúly van a kint és a bent, a csönd és a zaj, a hideg és a meleg, a „teljesenmindegykintmivan” és az „idebentakkorisszeretlek” között. Ahol képes felülkerekedni a káoszon a rend. Ahol minden szituáció magáért beszél.


Boldog az, aki otthon boldog.” (Lev Tolsztoj)



A magyar Oscar-díj margójára

Ez egy 2017. március 2-án kelt "Határátkelős" írásom, néha én is rendet teszek, és olykor rájövök, hogy kimaradtak dolgok.
http://hataratkelo.blog.hu/2017/03/02/a_magyar_oscar-dij_margojara


A mai posztot megint gondolatébresztőnek szánom. Apropója az örömhír, hogy ebben az évben is lett egy Oscar-díjas magyar film. Nem amolyan hatalmas hollywoodi történet. Egy nagyszerű élőszereplős kisfilm. A rendező fiatalember maga is egyetemista határátkelőként kezdte, és ma is külföldön él. Ezt a filmet megcsinálni mégis hazament. Ennek egyik oka, hogy több támogatást kapott az elkészítéséhez Magyarországon!!! (ezt valamelyik interjúban el is mondta). A másik ok, hogy őt „nem darálta be a rendszer”. Biztos angol tudással, és megfelelő nyitottsággal, olvasottsággal és tájékozottsággal, helyes önértékeléssel rendelkező, kreatív fiatalokat vesznek fel a londoni University of Westminsterre. Ami bár a második intézmény Angliában a filmes szakmában, mégis évente kapnak Oscar-díjat, meg még sok mást is az itt végzett fiatalok. Valószínűleg azért, mert mesterséget és nyitottságot tanítanak, jól. A harmadik ok, amit eddig senki sem fogalmazott meg, de valahogy nekem ide kívánkozik: nagy dolgokat árnyaltan megfogalmazni, és azzal egy minőségi szintet átlépni mégis csak az anyanyelvünkön tudunk, és ez egyáltalán nem baj. Nos ezek amolyan határátkelős gondolatok voltak.


Oscar-díj… ilyenkor mindig eltölt valami határtalan büszkeség, ilyenkor annyira boldog vagyok, hogy nekem is ez a vers, ez a zene, ezek a bodzavirágos tavaszi képek az anyanyelvem. Lelki jóllétem redőiben ugyanakkor ott lapul a szomorúság és az aggodalom az EMBERért.
Nos, megnéztem a kisfilmet többször is, az interjúkat a szereplőkkel, a rendezővel. Olvastam az eddig megjelent kritikákat. Nem szándékozom ezekből sem ollózni, sem hozzá tenni. Csak ahogy szoktam. Annyi mindent elindított bennem a sok információ, hogy papírra kéreckedtek, talán elültetek vele néhány magot mások fejében is.


Legyen a zene mindenkié!” (Kodály Zoltán)


Elsőre ez a mondat jutott eszembe, nem tudom, hogy a címválasztáshoz mennyire kötődik tudatosan, de tudat alatt bizonyára. A kodályi zene-pedagógiának az éneklés, a közös éneklés legalább olyan fontos szelete, mint a hangszeres zenélés. És ha belegondolunk, nincs még egy művészeti forma, amit így, együtt, aktív résztvevőként, alkotó örömként élhetünk meg, mint a közös éneklés, zenélés. Az összes többit vagy egyedül tesszük (lásd: olvasás, képzőművészetek) vagy bár közösen, de csak nézőként, kívülről élvezzük (lásd: színház, koncert).


A filmben felcsendülő nagyon ismert Balázs Árpád kórusmű szövege: Nemes Nagy Ágnes Tavaszi felhők című verse. Sok kisiskolás olvasókönyv kedvelt darabja. Tele gyerek és felnőtt számára egyaránt fogható érzésekkel, képekkel, zeneiséggel, könnyedséggel, szerethető költészettel. Több generáció irodalmi műveltségének alapjait képezték a kortárs magyar írók szenzációs versei. Öröm volt tanítani. Értéket, művészetet szerettettünk meg vele.


Namármost: mindenkit meg lehet tanítani énekelni, mint ahogy zenélni, az olvasás örömére, és egyáltalán művészet-kedvelésére és értésére is. A művészetek nyelvén kommunikálni egy felsőbbrendű örömforrás. Aki a dalok, versek, képek világában jól eligazodik, annak azok által a lelkében valami utolérhetetlenül légies finomság, jóság, fogékonyság, nyitottság, megértés és alázat alakul ki a világ egyéb dolgai iránt is. Kialakul valamiféle egyensúly a lehetséges jó, és a rémesen igazságtalan világ között.


A film bővelkedik pazar filmes megoldásokban, nyilván a szakmai zsűri ezeket is súlyozottan nagyító alá vette. Vajon mi okozza vitathatatlan hatását?


Nem vagy elég jó!
Hányszor hallottuk ezt gyerekkorunkban? Talán éppen a szüleinktől, vagy tanárainktól, azután később a kedvenc főnökünktől, párunktól, gyerekeinktől, okos politikusoktól. A megfelelési kényszer, a teljesítmény hajszolás alattomosan mélyre beleszőtte magát a bőrünkbe, beépült a csontjainkba, lüktet az agyunkban, és újra meg újra szétfeszíteni készül a szívünket. Ráadásul jól belénk verték, hogy ha mindenki szót fogad, akkor jó lesz. Így nőttünk fel egy beteg rendszerben beteg gondolatok közt, hogy felneveljünk egy következő generációt ugyanilyenre. Ahol a rendszer képes felülkerekedni az egyénen, ott ez az eredmény.


Szép végkifejlet a problémakört a gyerekek világába helyezni. Ők sokkal nehezebben tűrik az igazságtalanságot, mernek még tisztán érvelni, és szembeszállni akár a felnőttekkel is. Összefognak, ellenállnak, tiszta megoldásokból építkeznek. Míg nem rontottuk teljesen el őket, addig képesek rá. (Nem feltétlenül az egész nap nyomkodható okostelefonokra és tabletekre gondolok.) Vannak kiváló módszerek, amik éppen erre a romlatlanságra alapoznak (lásd: kooperatív tanulási modell). Fontos lenne, hogy a gyerekek ne álljanak be gondolkodás nélkül mindenféle rájuk erőszakolt tornasorba. Frusztrált, kiégett, „beállok én is a tornasorba”-ember Erika néni, vagy ugyanezen okból önmagukat is lelki nyomorban tartó szüleik mögé. Őket már bedarálta a rendszer, az most mindegy hogyan vagy épp melyik korban, vagy épp melyik országban. Esetleg nekünk kellene tanulnunk tőlük. Kiabáló másokat lezúzó, lealázó felnőttek helyett álljunk meg néha, tegyünk rendet, élvezzük a csöndet! Tűnődjünk el annak mentén a pillanat varázsán!


A csöndnek jelentése van. Nagyon pontos, egyértelmű, és egyszerű jelentést hordoz. Egy kórusnyi ünneplőbe öltözött gyerek tátog, egy hang nem jön ki a torkukon, egy mosoly nincs az arcukon. Tessék ránk figyelni, felnőttek! Mi vagyunk a tükör, amit elétek tartunk…
Azután még néhány másodperc, kitisztul a tavaszi égbolt, és megszólal egy gyerekhang, egy zongora, majd a kórus szívet melengető öröméneklése, a csodaszép dallam, a költő könnyed soraival…
A katarzis nem marad el.
A magyar film, a zene és az irodalom sikere. És a máshogy gondolkodásé.


Ajánlom ezt a díjat mindazoknak az embereknek, akik jobbá tehetik ezt a világot: a gyerekeknek. Próbáljuk őket jól felnevelni, hogy büszkék lehessünk rájuk.” (Deák Kristóf)










Egyensúly 8.

A torták románca


Az életünk során sokszor válaszúthoz érünk, és mindig tudjuk, hogy merre kell menni. Mégsem arra megyünk. Választjuk inkább a lehetetlen küldetéseket. Máskor az irracionális megoldást. Olykor kötelességet teljesítünk. Néha az egónk diktál. Megint máskor meg a szívünkre hallgatunk. Az út néha sima és kanyargós, néha egyenes és göröngyös, néha csodálatos de veszélyes, néha merész, néha boldog, néha szomorú, néha fájdalmas. Bármi legyen is a végkifejlet általuk leszünk egyre jobbá. Mire végigmegyünk egy-egy útszakaszon, már semmi sem lesz ugyanaz, mint addig volt, mert azokat az érzéseket annak előtte sosem éreztük még sehol, semikor, senki mással. Néha a történet nélkülöz minden realitást, de ettől még tökéletes. Talán pont ettől lesz az. Izgalmas, élvezetes, egyszerűen jó. Ezért tesszük. Csak ezért. És ezért nincs mit megbánni… Örömforrás… Édes az íze… Csábít az illata… Vonzza szemünket a színeivel… Az egész nagyon egyben van…Mint mikor eléd tesznek egy tortát.





Soha nem azt kapjuk maradéktalanul, amire vágyunk. Ha nem így lenne, akkor mindig minden kiszámítható volna, és az igazán nagy dolgok elvesztenék a varázslatosságukat. Semmiért sem kellene harcolni, semmit sem kellene kitalálni, megtervezni, becserkészni. Mi is lenne velünk akkor? Hiszen az ördög a részletekben lakozik.


A dobos torta sosem jött össze, pedig mindig arra vágytál, mert olyan romantikusnak tűnt. De volt helyette laza oroszkrém, határozott csokis, egyszerű citromos-túrós, különleges zacher és volt érzéki eper is… olykor mega-habbal. Így sikerült megkóstolni sokféle torta ízét, megcsodálni őket egyenként, megérteni, hogy a cukrászat is művészet. Megszeretni őket, vagy nem megszeretni. Mindenesetre megtanulni élvezni az ízüket, értékelni az extra habot rajtuk. Megtanultad, hogy a tortát gyorsan meg kell enni, mert hamar megromlik. A jó dolgok már csak ilyenek: rövid életűek. Azon kívül tortát nem eszünk minden nap. Alkalom kell hozzá. Ennélfogva sosem egyedül élvezzük. Bizonyára ez is emeli a fényét.


Azután kikötsz az epertortánál. Valójában sosem gondoltál rá, hogy az is jó lehet, de valaki rávesz, hogy kóstold meg, hogy ugyan egyél már meg vele egy szeletet. Majd az egész egy kalandos édes öleléssé finomul. Légiesen könnyed, harmonizáló ízek, egyszerűen kihívó színek, a friss gyümölcs illata. A látvány, és a gondolatok teljes egyensúlya. Egy csepp erotika… és sok-sok hab, amire nem gondoltál, de ott van, a tiéd.


A szerelmes ölelésben nem csak a test vesz részt. Nem csak testi vágy él benne, hanem a lélek vágya is. A lélek vágyik arra, hogy a testek ölelésében teljesedjen ki a szerelem. Szerelem nélkül megérinteni a másik testét, eggyé válni vele olyan, mint egy gyönyörű torta cukor nélkül. Az adja meg az alapját, értelmét, amitől torta a torta. Az édes ízt. Az ölelés édes ízét, a lelkek közötti szeretet a szerelem adja.”
(Csitáry-Hock Tamás)