http://hataratkelo.blog.hu/2017/03/02/a_magyar_oscar-dij_margojara
A
mai posztot megint gondolatébresztőnek szánom. Apropója az
örömhír, hogy ebben az évben is lett egy Oscar-díjas magyar
film. Nem amolyan hatalmas hollywoodi történet. Egy nagyszerű
élőszereplős kisfilm. A rendező fiatalember maga is egyetemista
határátkelőként kezdte, és ma is külföldön él. Ezt a filmet
megcsinálni mégis hazament. Ennek egyik oka, hogy több támogatást
kapott az elkészítéséhez Magyarországon!!! (ezt valamelyik
interjúban el is mondta). A másik ok, hogy őt „nem darálta be a
rendszer”. Biztos angol tudással, és megfelelő nyitottsággal,
olvasottsággal és tájékozottsággal, helyes önértékeléssel
rendelkező, kreatív fiatalokat vesznek fel a londoni University of
Westminsterre. Ami bár a második intézmény Angliában a filmes
szakmában, mégis évente kapnak Oscar-díjat, meg még sok mást is
az itt végzett fiatalok. Valószínűleg azért, mert mesterséget
és nyitottságot tanítanak, jól. A harmadik ok, amit eddig senki
sem fogalmazott meg, de valahogy nekem ide kívánkozik: nagy
dolgokat árnyaltan megfogalmazni, és azzal egy minőségi szintet
átlépni mégis csak az anyanyelvünkön tudunk, és ez egyáltalán
nem baj. Nos ezek amolyan határátkelős gondolatok voltak.
Oscar-díj…
ilyenkor mindig eltölt valami határtalan büszkeség, ilyenkor
annyira boldog vagyok, hogy nekem is ez a vers, ez a zene, ezek a
bodzavirágos tavaszi képek az anyanyelvem. Lelki jóllétem
redőiben ugyanakkor ott lapul a szomorúság és az aggodalom az
EMBERért.
Nos,
megnéztem a kisfilmet többször is, az interjúkat a szereplőkkel,
a rendezővel. Olvastam az eddig megjelent kritikákat. Nem
szándékozom ezekből sem ollózni, sem hozzá tenni. Csak ahogy
szoktam. Annyi mindent elindított bennem a sok információ, hogy
papírra kéreckedtek, talán elültetek vele néhány magot mások
fejében is.
„Legyen
a zene mindenkié!” (Kodály Zoltán)
Elsőre
ez a mondat jutott eszembe, nem tudom, hogy a címválasztáshoz
mennyire kötődik tudatosan, de tudat alatt bizonyára. A kodályi
zene-pedagógiának az éneklés, a közös éneklés legalább olyan
fontos szelete, mint a hangszeres zenélés. És ha belegondolunk,
nincs még egy művészeti forma, amit így, együtt, aktív
résztvevőként, alkotó örömként élhetünk meg, mint a közös
éneklés, zenélés. Az összes többit vagy egyedül tesszük
(lásd: olvasás, képzőművészetek) vagy bár közösen, de csak
nézőként, kívülről élvezzük (lásd: színház, koncert).
A
filmben felcsendülő nagyon ismert Balázs Árpád kórusmű
szövege: Nemes Nagy Ágnes Tavaszi felhők című verse. Sok
kisiskolás olvasókönyv kedvelt darabja. Tele gyerek és felnőtt
számára egyaránt fogható érzésekkel, képekkel, zeneiséggel,
könnyedséggel, szerethető költészettel. Több generáció
irodalmi műveltségének alapjait képezték a kortárs magyar írók
szenzációs versei. Öröm volt tanítani. Értéket, művészetet
szerettettünk meg vele.
Namármost:
mindenkit meg lehet tanítani énekelni, mint ahogy zenélni, az
olvasás örömére, és egyáltalán művészet-kedvelésére és
értésére is. A művészetek nyelvén kommunikálni egy
felsőbbrendű örömforrás. Aki a dalok, versek, képek világában
jól eligazodik, annak azok által a lelkében valami
utolérhetetlenül légies finomság, jóság, fogékonyság,
nyitottság, megértés és alázat alakul ki a világ egyéb dolgai
iránt is. Kialakul valamiféle egyensúly a lehetséges jó, és a
rémesen igazságtalan világ között.
A
film bővelkedik pazar filmes megoldásokban, nyilván a szakmai
zsűri ezeket is súlyozottan nagyító alá vette. Vajon mi okozza
vitathatatlan hatását?
Nem
vagy elég jó!
Hányszor
hallottuk ezt gyerekkorunkban? Talán éppen a szüleinktől, vagy
tanárainktól, azután később a kedvenc főnökünktől,
párunktól, gyerekeinktől, okos politikusoktól. A megfelelési
kényszer, a teljesítmény hajszolás alattomosan mélyre beleszőtte
magát a bőrünkbe, beépült a csontjainkba, lüktet az agyunkban,
és újra meg újra szétfeszíteni készül a szívünket. Ráadásul
jól belénk verték, hogy ha mindenki szót fogad, akkor jó lesz.
Így nőttünk fel egy beteg rendszerben beteg gondolatok közt, hogy
felneveljünk egy következő generációt ugyanilyenre. Ahol a
rendszer képes felülkerekedni az egyénen, ott ez az eredmény.
Szép
végkifejlet a problémakört a gyerekek világába helyezni. Ők
sokkal nehezebben tűrik az igazságtalanságot, mernek még tisztán
érvelni, és szembeszállni akár a felnőttekkel is. Összefognak,
ellenállnak, tiszta megoldásokból építkeznek. Míg nem rontottuk
teljesen el őket, addig képesek rá. (Nem feltétlenül az egész
nap nyomkodható okostelefonokra és tabletekre gondolok.) Vannak
kiváló módszerek, amik éppen erre a romlatlanságra alapoznak
(lásd: kooperatív tanulási modell). Fontos lenne, hogy a gyerekek
ne álljanak be gondolkodás nélkül mindenféle rájuk erőszakolt
tornasorba. Frusztrált, kiégett, „beállok én is a
tornasorba”-ember Erika néni, vagy ugyanezen okból önmagukat is
lelki nyomorban tartó szüleik mögé. Őket már bedarálta a
rendszer, az most mindegy hogyan vagy épp melyik korban, vagy épp
melyik országban. Esetleg nekünk kellene tanulnunk tőlük. Kiabáló
másokat lezúzó, lealázó felnőttek helyett álljunk meg néha,
tegyünk rendet, élvezzük a csöndet! Tűnődjünk el annak mentén
a pillanat varázsán!
A
csöndnek jelentése van. Nagyon pontos, egyértelmű, és egyszerű
jelentést hordoz. Egy kórusnyi ünneplőbe öltözött gyerek
tátog, egy hang nem jön ki a torkukon, egy mosoly nincs az arcukon.
Tessék ránk figyelni, felnőttek! Mi vagyunk a tükör, amit elétek
tartunk…
Azután
még néhány másodperc, kitisztul a tavaszi égbolt, és megszólal
egy gyerekhang, egy zongora, majd a kórus szívet melengető
öröméneklése, a csodaszép dallam, a költő könnyed soraival…
A
katarzis nem marad el.
A
magyar film, a zene és az irodalom sikere. És a máshogy
gondolkodásé.
„Ajánlom
ezt a díjat mindazoknak az embereknek, akik jobbá tehetik ezt a
világot: a gyerekeknek. Próbáljuk őket jól felnevelni, hogy
büszkék lehessünk rájuk.” (Deák Kristóf)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése