Ez
az írásom 2016. 03. 29-én a Határátkelő blogon jelent meg, és
nagy örömömre 20000 felett az olvasottsági napi számláló
állása. Ajánlom mindannyiotoknak az ott megjelenő sok jó
bejegyzést is!
Határátkelés,
migráció, disszidálás, politikai, háborús- és gazdasági
menekült státusz. Megannyi szavunk van már rá, mindegyik hordoz
valamit a lényegből, más jelentésbeli árnyalással. Egyre jobban
értjük, érezzük már ezeket a nüanszokat.
Leszögezhetjük
kiindulásképpen, hogy migráció mindig is volt, van, és lesz is.
A
migrációkutatás sem most lett önálló kutatási terület.
Elevenen élő tárgya a szociológiának és a néprajznak egyaránt.
Az
elvándorlás napjainkban hatalmas mértékű, és hajlamosak vagyunk
rosszul megélni, mivel ami tömegméreteket ölt, az mindjárt
hordozza magában a félelmetes jelzőt is.
Ha
az okokat keressük a magam részéről három fő okot látok.
Egyrészt
a felgyorsult világunkban, a technika adta kiváló kommunikációs
és információs lehetőségeket kihasználván az ember sokkal
jobban informálttá és lényegesen mobilabbá vált. Másrészt az
infrastruktúra rohamos fejlődésével eltűntek a távolságok, az
EU létével pedig a kontinensen a határok is. Ez a két dolog
pozitív történés, vegyük úgy, bár ismeretesek a hátrányai
is. Harmadrészt szembe kell néznünk egy nagyon negatív
tendenciával is. Az emberiség mára eljutott az önfeledt pusztítás
korszakába, túlnépesedett, eszetlenül kihasználja a földet,
idióta vezetőket tűr meg a feje fölött, tonnaszámra dobál ki
élelmiszert miközben egy földrésznyi éhezőt számlál, képtelen
jól sáfárkodni azzal a kiváló tudással és eszközarzenállal,
ami a kezében van, mindent a pénz ural, és még sorolhatnám.
Összefoglalva: elkezdte szisztematikusan kiirtani magát.
Felerősödött az „ember embernek farkasa” szindróma.
A
tudósok, művészek, környezetvédők, békeharcosok, spirituálisok
egyre kongatják minden irányból a harangokat, de nem akarjuk
meghallani.
Mi
a helyzet Magyarországon?
A
nagy mértékű migrációnak természetesen van sokféle oka. Lehet
abszolút egyéni: házasság, tanulás, szerelmi bánat… Van
azonban két egyéntől független (ezen is lehet vitatkozni) ok: a
megélhetés bizonytalansága és a politika. Mindkettő
megnyomorítja az embert. Csöndben belülről, alattomosan, lassan
elemésztve. A társadalom egyharmada depresszióssá és/vagy
alkoholistává vált. A migráció eddig nem látott méreteket
öltött. Az ország valljuk be, élhetetlenné lett. Ez a szomorú
valóság. A legnagyobb zsákutca pedig ami a megnyomorított
fejekben s lelkekben van, vagy már nincs. A menjek vagy maradjak
kérdés nehéz döntés, és mindkét opció egyformán tiszta fejet
és egész embert követel. Életképesnek maradni egy negatív
környezetben, vagy új életet kezdeni egy sokkal inkább
konszolidált de idegen közegben… egyik sem egyszerű mutatvány.
A
baj csak azzal van, ha elkezdjük felcímkézni egymást. Legyünk
már annyira toleránsak, hogy tiszteletben tartjuk a másik
döntését! Aki marad, bizonyára oka van rá, aki megy, annak
hasonlóképp. Fogadjuk már el végre, hogy a helyzet adott, mi
emberek meg nem vagyunk egyformák, az egyéniségünk, a
vérmérsékletünk, a képzettségünk, a nyelvtudásunk, a
kockázatviselési hajlandóságunk, kitartásunk, ingerküszöbünk,
alkalmazkodó képességünk, mind sok-sok szempont. A megoldásokat,
a döntéseinket éppen ezek a tulajdonságaink teszik vagy nem
teszik sikeressé. De ettől egyikünk se lesz több, se kevesebb.
Köpködni meg jó magyar szokás szerint végképp nem kell
egymásra. Éppúgy helytelen a „Te nem vagy igazi magyar, mert
elmentél!”- melldöngetés a maradóktól, mint a „Hazajöttem
nyaralni, megtehetem, megmutatom az új autót.”- hűha, (nem nagy
teljesítmény itteni viszonyok között pár hónap alatt megvenni)
magamutogatás a határátkelőktől. Azt gondolom ezt is tanulni
kell, legalábbis megpróbálni megérteni a másik helyzetét,
miértjeit. Egy kis empátia megteszi jótékony hatását.
Elsősorban saját magunkban kell rendet tenni, minden itt kezdődik,
és itt is ér véget. Ha ezt sikerül elérni, már egyszerű
kérdéssé válik a „Menjek vagy maradjak?” is.
Levezetésképpen
néhány személyes példával is megvilágítanám a fentebb vázolt
gondolatmenetet.
Mióta
néhány éve megszületett bennem a döntés, hogy határátkelő
leszek, a legnagyobb nehézséget az okozta számomra, mikor
elkezdtek címkézni. Először is többen is őrültnek tartottak,
hogy az ő szóhasználatukkal fogalmazva képes vagyok fejjel a
falnak menni így 50 évesen… mert a fiatalok, az még rendben, de
hogy én, aki megélt Magyarországon is... Mi bajom is van nekem?-
hiszen nálam sokkal rosszabb a fél országnak… Ez igaz, de én
mindig nyertem, mert amikor nem, abból meg tanultam. Az akkori
gyűrődést már nehezen viseltem, most meg jól vagyok. Jól
döntöttem a magam szempontjából. Mára már csak ez az egyedüli
fontos dolog számomra.
Azután
meg 2014. februárjában derék miniszterelnökünk címkézett fel,
szerinte „kalandorok” vagyunk mi határátkelők. Igaz ő mindig
csak a fiatalokról beszél, de ez most mindegy is. Akkor nagyon
rosszul esett. Örömmel olvastam pár héttel ezelőtti
eszmefuttatását, melyben már mint „bátrakról” beszél
rólunk, akik merik kipróbálni magukat idegenben is, helyre is állt
a lelkem mindjárt. Én nem gondolok mást most sem, mint akkor, ő
meg átcímkézett, vicces. Ezt is kipipáltuk.
Első
évben még ötször voltam Magyarországon, most szeptemberben
utoljára, és nem is vágyok menni. A barátaimmal, családommal,
napi szinten tudunk egymásról. Már ők jönnek inkább ide.
Megfertőzte őket is az amszterdami levegő. Többen közülük
komolyan tervezik a határátkelést. Furcsa megélni velük a
reptéri búcsúzkodást, amikor sírnak férfiember létükre, mint
a gyerekek, hogy nem akarnak hazamenni. Mert valami eltörött. Nem
akarják, nem tudják leélni a hátralévő életüket a
kilátástalanságban. Mert élhetetlenné vált az ország számukra
is, és mennek. Ami pedig a hosszúra nyúló éjszakai
beszélgetéseinkből egyre világosabban körvonalazódik számomra,
az a legmegdöbbentőbb. Már nem a megélhetés a legfontosabb
motivációs tényező, hanem sokkal inkább az élhető élet, a
nyugodtabb környezet, a toleráns közeg, az elérhetőbb célok.
Röviden ennyi.
Szokásos
hétköznapi nyelvészkedésemhez most a „Fekete gyémántok”
(1870) lesz a mankó. Az irodalom az irodalom. 150 év sem
homályosítja el a gondolatok fényét, az író stílusát. A téma
a kereset, amiből megélünk, vagy nem. Hogyan fejezik ki mindezt a
különböző nyelvek, és hogyan interpretálja az író?
"A
magyar pénzt "keres", a német pénzt "érdemel"
(geld verdienen), a francia pénzt "nyer" (gagner
d`argent), az amerikai pénzt "csinál" (to make money).
Tökéletesen jellemző kifejezések. A szegény magyart mintha látná
az ember, hogyan keresi a pénzt, melyik bokorban találhatná meg; a
jámbor németet, ahogy izzad, dolgozik kézzel-lábbal, míg
megérdemli azt a pénzdarabot; a könnyűvérű franciát, ahogy
kockáztat és nyer, ha akad egy másikra, aki veszít; míg a
nehézvérű jenki ül egyhelyben, s a körmét faragva csinálja a
pénzt." (Jókai Mór)
A
holland is a geld verdienen-nel fejezi ki ugyanezt. Hozzá tartozik,
hogy számára a legnagyobb tabu a megkeresett pénz mennyiségéről
beszélni, kérdezni. Lehet, ez is csak azért van, mert itt mindenki
megél, és ez nem téma. Mi meg magyarok mindig erről beszélünk.
Mert belénk égett jó mélyen, mert ez nálunk nem természetes,
hogy megélünk. Mint minden, ez is csak mentalitás kérdése.
Legvégül,
ha már így visszamentünk az időben, következzen egy kis
történelmi, inkább családtörténeti kalandozás. Nevemből még
mindig lekövethető, hogy sváb vér csörgedez az ereimben. Igen,
őseim, lévén evangélikus vallású népek a vallásüldözések
elől menekülvén úgy 200 éve otthagyták Württemberget.
Élhetetlenné vált számukra az ország, és mentek. Akkor már a
Bécsi Udvar felhívásokat tett közzé ezen a vidéken is,
földművelő és mesteremberek számára, hogy birodalmának a
török idők alatt elnéptelenedett vidékeit telepesekkel népesítse
be. Ez a történet teljesen szervezetten zajlott. Ulm volt a
kitelepülők központja. Ott kellett kifizetni az utazás és az
engedélyek árát, valamint aki nem volt házas, azok akár
ismeretlenül is megejthették a házasságkötést az ulmi
templomban, mert a kitelepülés egyik feltétele a családos státusz
volt. Majd hajóra szálltak és lesodródtak az árral a Dunán. A
hajó neve Ulmer Schachtel (ulmi skatulya), és valami olyasmi ez a
sváboknak, mint az amerikai telepeseknek az ekhós szekér. A hajó
ára 200 gulden, maga az utazás 20 gulden volt. Érdekessége a
történetnek, hogy a durván tákolt hajót sodrással felfele már
nem vitték vissza, hanem a célállomáson szétszedték, és a
faanyagból készültek el az első telepes házak, hiszen az Alföld
leginkább pusztaság volt ekkor, és az építkezéshez nagy szükség
volt megfelelő faanyagra. A szükség és az emberi találékonyság
jól kiegészítette egymást. Reményekkel érkeztek,
beilleszkedtek, új életet kezdtek a nagy semmin. Azután 1946.
január 15-én egy belügyminisztériumi rendelettel ugyanezen
telepesek leszármazottait a kollektív bűnösség elve alapján
megfosztották állampolgárságuktól, és marhavagonokban
internálták. Kb. 10%-uk tudott maradni. Drága nagyapám ezt a
korszakot így írta le: „Először a kereszténységemet kellett
igazolnom, hogy ne deportáljanak a zsidókkal, utána a svábságomat
megtagadnom, nevemet megmagyarosítanom, hogy maradhassak, majd 51
évesen az államosítások kapcsán egy tollvonással kihúzták a
talajt a lábam alól, a házam, a vállalkozásom, a megélhetésem,
a gyerekeim számára a tanulás lehetősége, minden köddé vált
egy perc alatt.” Élhetetlenné vált számára az ország, de
maradt. Azután persze talpra állt sok év alatt. Mindent újra
kezdett 50-en túl.
Mindig
is a példaképem marad. 1994-ben visszavettem a család eredeti
nevét, amit azóta is büszkén viselek. A néprajz szakdolgozatom
témája a család története volt, némi genealógiával. Közben
határátkelő lettem én is, újra kezdtem, élhetetlenné vált
számomra is az ország, és mentem. Magammal hoztam Hollandiába az
őseim céhlevelét, a dédnagyapám kovácsműhelyének
emléktábláját, a festett sváb pad támláját, amin a
jellegzetes motívumok mellett a mi kis nevünk is rajta van, meg a
búcsúajándékomat, a festett menyasszony-ládát, ami ugyan már
csak másolat, de a feeling tökéletes.
Ilyen
ez. Nincs benne semmi szokatlan. A történelem gyakran ismétli
önmagát.
