Nagy utazás 7.

Az utazás kockázat

„Kockáztatni nem más, mint egy pillanatra elveszíteni az egyensúlyunkat.

Nem kockáztatni nem más, mint elveszíteni önmagunkat.” (S.Kierkegaard)

A Transavia 6773-as járata 18.20-kor felszállt. Az utóbbi napokat meghatározta valami megmagyarázhatatlan izgalom. Utoljára gyerekkorában érzett ilyet, mikor utazni készült. Mindenben benne motoszkált ezer gondolat. A csoda érkezésének lehetősége, amit amennyire nehéz volt hihetővé tenni, annyira belengte érkezésének illata a hétköznapok szürke egyhangúságát. Természetesnek és könnyednek tűnt. Számtalanszor eljátszott a gondolattal, majd magyarázkodott önmagának. Azután levetítette a filmet, többször, mindig egy másik látószögből. Elmondta újra és újra még egyszer ugyanazokat a mondatokat, de ezerféleképpen. Bár tudta, hogy élesben még így is lehet, hogy blokkolni fog.

Mosolygott… A napok, amióta megvette a repülőjegyeket, valami megmagyarázhatatlan jóllétben teltek el. A meghívás is már pofon egyszerű volt, de elegánsan, ugyanakkor merészen rányomott a „lényeg”-gombra. S bár tudta, hogy akár nagy meglepetésekben is lehet része, a kockázat mögött ott húzódott valami kellemes zsongás. Nem engedte szabadon az érzéseit. Bármiféle érzelmektől meg- megrettent. Valószínűleg a cél ez volt épp, hogy főjön kicsit a saját levében. Ez meg is történt. Hát jó … ám legyen!

A gép lassan méltósággal ereszkedett le. Hallatlan nyugalom lett úrrá mindenen. Az ég tiszta volt, a felhők nem takarták el a földet. A folyók, a szántóföldek, a városok, mintha egy véget nem érő makett ezernyi apró részletei lennének. Elsírta magát a Szentendrei sziget látványától. Még 20 perc. Lehet, hogy most kitaláltattak a gondolatok és apránként beteljesíttetnek a kívánságok, amikről eddig nem is tudott, így hát el sem gondolhatta senki. Az élet mégis képes lesz kiszínezni a megannyi fontos részletet, amitől keringővé válik a pillanat. Tele volt a lelke színes tintákkal...

A falak mind földig hullottak, az evezőket mind kidobálta. A félelmei ott álltak vele szemben. Elhatározta, hogy egyszerűen az ülésben felejti őket. Mint ahogy az egójától is elköszönt, és otthon hagyta.

A gép észrevétlenül suhant a leszállópályán…

Intermezzo:

A csend sohasem üres… tele van válaszokkal.

Olykor egy szó, egy tőmondat, egy egyszerű eldöntendő kérdés, egy random válasz jobban betalál, mint a hosszú magyarázat.

Olykor némi töprengés után rájövünk, hogy bonyolultnak tűnő, ”Hol voltál te eddig?”-típusú kérdéseinkre is rémesen egyszerű a válasz.

Olykor sikerül hosszútávon mesterien elfojtani az érzéseinket, és valljuk be tökéletesen működik is… ezért azután képtelenek leszünk venni a másik által sugárzott adást, jelenlétet egy másfajta szerepben.

Olykor képesek vagyunk olyan dolgokat is megtenni, amit már száz éve nem csináltunk. Van, akinek csak egy szavába kerül, bármily hihetetlen is.

Olykor rádöbbenünk, hogy vannak emberek, akik bár lehet, csak egyszer mondanak valamit, az előbb-utóbb úgy is lesz, bármily elképzelhetetlennek tűnik is az ötlet. Ők nem azok a fajták, akik félbehagynak vagy feladnak bármit is. Nem árt megjegyezni, mikor mit mondtak.

A mi kultúránkban mindent felöltöztetünk, becsomagolunk, kidíszítünk, kicsicsázunk, megmagyarázunk, agyon szervezünk, és nem vesszük észre, hogy ezzel megvetjük a tartalmat. Miért fontosabb a ruha, mint a benne levő ember? Miért fontosabb a test, mint a benne élő lélek? Miért olyan nehéz ledobálni magunkról mindent? Miért félünk megérinteni a másik lelkét? Hiszen ettől válnak természetesen egyszerűvé a dolgaink.

Egy tóparti ház a százéves fák alatt képes felülírni a kanári-szigeteki all inclusive utazást.

A természet örök… az ember hiába akarja elpusztítani, ő napról napra begyógyítja magán a sebeket. A Balaton, a Dunakanyar, Pest látképe a Rudas fürdő tetejéről, a Szabadság szobor szoknyája, mindig ott lesznek, és mindig megigéznek.

És a fák… azok a százévesek.

A Transavia 6772-es járata 10.00-kor felszállt. Tele volt élményekkel. A szívét hatalmas béke járta át. Utazása minden percét azokkal töltötte, akiket nagyon szeret. Tele voltak a napok örömmel, szeretettel, gondoskodással, mosollyal, vidámsággal, meglepetésekkel, és hangsúlyos helye volt benne a csöndnek. Volt, ami fájt. Igyekezett a feladatokat jól megoldani, a sebeket begyógyítani, saját életében pedig maradéktalanul megélni a pillanatokat, amik ténylegesen is keringővé váltak a kezek között. Azok között a kezek között, amiket a határtalan bizalom, megbecsülés, és feltétel nélküli szeretet fémjelzett. Ezek a biztatóan vastag gerendák, amik a mindenség szilárd alapját képezik. Azon tűnődött, vajon mennyit bírnak el a belőlük nagy odafigyeléssel felépített hidak? Valóban mindent? Bizonyára. Kétség nem fér hozzá. Úgy tűnik, a rendeltetésszerű használaton túl is.

Mindez már egy laza áttűnéssel a múlt részévé vált. Az élet mindig a mai napról szól, bár a mai nap dönti el, hogy a jövőnk milyen lesz. Tovább megyünk, de minden találkozástól másabbak leszünk, mint eddig voltunk. Többek, jobbak, magunkkal viszünk valamit, feltöltődünk. Talán csak egy kicsit élesebb lesz a kép, csak egy árnyalattal színesebbek leszünk, csak egy leheletnyivel különbözünk majd eddigi önmagunktól.

„Egyetlen ember sem léphet kétszer ugyanabba a folyóba, mert az már nem ugyanaz a folyó, és ő már nem ugyanaz az ember.” (Hérakleitosz)

A gép ráfordult a leszállópályára. A sűrű felhők alatt egyszer csak meglátta a kanálisokat. Leküzdötte könnyeit. Vidáman, boldogan, lelke teljes nyugalmával lépkedett lefele a lépcsőn. Hálás volt mindezért. Kívánta a pörgést… Mosolygott…