Az
utazás vége mindig a hazaérkezés
„-Hol
vagy?
-Itt.
-Ez
mikor történik?
-Most.
-És
te mi vagy?
-Ez
a pillanat.” (Dan Milman)
Megérkezéseink
hatalmas pillanatok. Sokszor csak sokkal később értjük meg a
jelentőségüket. Nagyszerű érzéssel töltenek el, izgalommal,
lelkesedéssel, adrenalinnal. Mindezt a találkozás öröméért, a
látnivalókért, mert ilyenkor mindig nagy dolgok történnek
velünk. Mert ez a dolgok természete: ha kilépsz a megszokott
komfortzónádból mindjárt szembe jön veled egy-két csodás
esemény. A megérkezésben mindig benne van az ölelés, az öröm,
a könnyek, a levegő mássága, a lehetséges kalandok, az álmok
beteljesülése, és még igazán sok hihetetlennek tűnő epizód.
Ki gondolná, hogy mire hazatérünk erősen megfertőződünk az úti
élményeinkkel, és persze át is alakulunk. Ilyenkor tévesen azt
gondoljuk, hogy majd most azután jó sokáig eléldegélünk az
élményeinkből. Ez nem így van! Ez amolyan Meggie Cleary-s
romantikus mazohizmus, tövismadárkodás, de ez nem illik hozzánk.
Ez a múltban, és a feltételezett jövőben élést jelenti…
kizárja a mostot. Tényleges mazohizmus. Öngyilkosság.
Maga
a hazaérkezés is mindig pompás érzés, bár az otthonunk életünk
során akár többször is áthelyeződik, átlényegül, más vár
haza, mint néhány évvel ezelőtt, és még a cím sem mindig
azonos a hivatalosan bejelentett állandó lakcímünkkel.
Mindig
vannak ritkuló utazásaink… ez néha fáj.
Más
helyekre meg egyre többet megyünk… mert oda vágyunk, mert ott
szeretünk, vagy mert ott szeretnek. Álmodunk világokról,
tengerekről, pálmafákról, hegyekről, sebes vizű folyókról,
szigetekről, havas-fenyőfás tájakról, vagy egy egészen kicsi
házról, amiben a boldogságunk lakik. És egyszer mind-mind sorban
valóra válik. Egyszerűen mert vágyunk rá, és nem nyugszunk, még
meg nem teremtjük.
Vasútállomásaink
Milyen
furcsa belegondolni, hogy honnan indultak az utak, és hová vezettek
el. Felnőttünk a Kelebia – Budapest vasútvonal füstös
összefarigcsált padú, összerajzolt falú, potyogtatós udvari wc-s
kis állomásépületei között. Azután illendően rácsodálkoztunk
a patinás Keletire, az Eiffel torony stílusú Nyugatira, a szocreál
Délire, a moszkvai pályaudvarok balkáni hangulatára, a finn
vonatok tisztaságára. Majd tökéletesen tudtuk az eredeti
hanglejtéssel és nyelvhelyességi hibákkal (!) : „Szeged
állomás. Szeged állomás. Nyugati pályaudvarról Dankó Pista
intercity vonat érkezik 18 óra 15 perckor a négyes vágányra.
Vágány mellett kérjük vigyázzanak!” Ő az európai mércével is különlegesen szép állomásunk, ahol talán a legtöbbet időztünk. Balra a "Resti" jobbra a "Sárkány" és a hozzájuk fűződő Temesi Ferenc -hangulatú porlódi egyetemi sztorik. Még emlékszünk a hatalmas tükörre a pult felett...
Később
élmény volt követni az Amsterdam Centraal Station kb. három évig
tartó felújítását. Mindig elmentünk megnézni, mikor átadták
egy egy részét. Öröm volt először átsétálni alatta gyalog,
megcsodálni a látványos megoldásokat, a plázát, a
bicikligarázst, az emeleti buszos kört, átgurulni autóval az
autós alagúton, biciklivel a bringás alagúton, végül a komp
kikötőt is kipróbálni. Megaépítkezés volt, mégis sikerült
emberekhez, emberekre tervezni. Egyszerűen szép, sok apró
hollandos ötlettel, jó megoldásokkal. Képes elnyelni a hatalmas
forgalmat. Megnyugszik a szem. A nyüzsgést és a hangzavart
feloldja a látvány. Különleges szimbiózisa a régi és a modern építészetnek. A mézeskalács stílusú 127 éves épületben ott a zongora. Mindig van valaki, aki leül mellé, és játszik maga és a körülötte állók örömére.
Repülőtereink
Megannyi
boldog és szomorú történet. Amikor várod, vagy kikíséred
szeretteidet, indulsz vagy megérkezel. Amikor határtalan öröm
tölt el, vagy épp a szíved szakad meg. Nagyjából ezt sikerül
megélni minden alkalommal.
A
repülés ugyanakkor szabadság, valamiféle szárnyalás. Az első a
legnagyobb élmény. A felhők, a makettvárosok felülről, az
amszterdami tiszteletkör a tenger felett, a szerethető kis
repülőterek, és az eltévedősféle mozgójárdás csodák, amiket
mintha nem is embereknek, hanem méhecskéknek terveztek volna. Azután
idővel mindet jól megszokjuk, és természetessé válik.
Parkolóink
Az
úton levés potenciális veszélyforrás is egyben. Az autó
fokozottan az, bár sok időt töltünk benne. Aki találkozott már
a halállal útközben, az évekkel később is, talán örökre,
minden alkalommal, mikor megáll a ház előtt, betolat hanyatt a
parkolóba két cm-re a padkától, úgy hollandosan, végigsimítja
a kormányt. Magában elmondja a mondatot: „Köszönöm, hogy ma is
épségben hazahoztál!” És ez a szertartás sosem marad el, mert
egyszer már közel volt hozzád a halál.
Kikötőink
Valójában
minden az egyensúlyra törekszik. Egyszer az összes hajó kiköt, minden inga, és mérleg nyelve megáll. Mi is megtaláljuk a
világgal és magunkkal az összhangot. Ez persze azzal is jár, hogy
már nem tudunk játszmázni, már nem tudunk kicsit sem hazudni, már
nem tudunk bonyolult, semmit mondó napi csevegéseket bonyolítani.
Már nem vagyunk mindenki kukája, legfeljebb szeretteink lelki
gondozója. Ők meg a miénk. Azután észre vesszük, hogy másokat
mennyire irritál a békénk. Nem tudnak már megfélemlíteni,
kizökkenteni, és nem vagyunk a panasz-spanjuk. Azután megtanulunk
elengedni, mert minket meg az irritál, hogy ők pont olyanok, mint
amilyenek mi is voltunk. Nincs ítélkezés, elengedés van.
Majd
szépen ránk találnak azok, akik pont ezt szeretik és értékelik
bennünk, és pont ezt hiányolják másokból. Most majd ők jönnek
velünk, mert éppen velük kell egy lépcsővel feljebb lépnünk.
Azt persze nem tudjuk, hogy a következő szintet is sikerül-e
velük meglépni, és azután majd mennyit még együtt. Ez a jövő,
amiért nem aggódhatunk, legfeljebb abban bízhatunk, hogy amit
tettünk, amit most teszünk, az jó alap lehet a holnaphoz. Most ez
még nem látható.
A
nagy utazás eszenciája
Ha
az első elágazásnál hátra nézel, a múltban jársz. Eleinte
borongós, esős tájon, szomorú őszi hangulatban. Azután a
következő kereszteződésből visszanézve már süt a nap. Ez azt
jelenti, hogy megértetted: érted volt minden. Most se csinálnád
másképp, hiszen ott, akkor, azzal az eszeddel úgy tűnt jónak.
Nem kell megbánni semmit, legfeljebb életed pár epizódjára nem
leszel soha büszke. Eszedbe jut, hogy hányszor féltél. Majd
megtanulod, hogy amikor a múlton merengsz, és amikor a jövőn
görcsölsz az Isten sincs veled. A jövő is aggódással és
félelemmel tölt el.
Egyetlen
út van, a jelen. Mindig csak a most van a kezedben, de az a tiéd.
„Ma
van az a holnap, amitől tegnap annyira féltél.” (Popper
Péter)
