2015. december 16., szerda

Proust kérdőív

Tegyünk hát egy próbát! Én ilyennek látom magam... Kíváncsi lennék rá, hogy mások is?- de talán ez nem is fontos.

1. Mi jelenti számodra a tökéletes boldogságot?
Valójában a tökéletes boldogság az csak pillanatokban létezik… csodálatos, nem megismételhető pillanatokban… amikor szeretsz és szeretve vagy, az most itt mindegy ki által. Az egész egy nagy eufória… ez fantasztikus érzés, ha tökéletesen elmerülsz benne, képes vagy hosszú időn át élni belőle, mígnem eljön a következő. Felfokozott élethelyzetek, elszabadult hormonokkal (adrenalin, endorfin), megállítható idővel, mosollyal, öleléssel, gondoskodással, sok-sok pozitív élménnyel.

2. Mi a legnagyobb félelmed?
A testem, hogy tudjon szépen megöregedni, hogy ne hagyjon el, hogy az én kis szabad lelkem engedje szárnyalni még 80 éves koromban is. Hogy életem utolsó percében is fitten mozogjak, és friss legyen az agyam. Hogy még akkor is tudjak szeretni és szeretve lenni. Ez elég nagy kihívás, igyekszem megtenni mindent, hogy így legyen.

3. Mi az a tulajdonságod, amit nem szeretsz magadban?
Amikor nem tudom legyőzni a negatív gondolatokat. Ez erősen frusztrál. Ilyenkor magammal harcolok meg és nagyon fárasztó vagyok.

4. Mi az a tulajdonság, amit nem szeretsz másokban?
A hazugságot és a sunyiságot, meg a mellébeszélést... meg ha valaki leszalad a boltba kenyérért és eltűnik 2 hónapra… se kép, se hang. Ezt egyáltalán sehogy sem tudom tolerálni.

5. Melyik élő embert csodálod leginkább?
Alföldi Robit. Intelligens, okos, kreatív művészlélek, nem tartja magában a gondolatait, vállalja saját magát, szereti énjét, jól fogalmaz, hozzá van egy remek stílusa, és nagy ívben leszarja, hogy mások mit gondolnak róla, mert teheti, és teszi is, mert amit csinál, azt jól csinálja.

6. Mi a legnagyobb extravagancia az életedben?
52 évesen nekivágni a világnak, jó érzés, nagy kaland és nagy kihívás. Ébren tart. Más kultúra, más szokások, más nyelv, új szerelem. Felépíteni egy új életet úgy, hogy már a B oldal forog.
Az az idő, mint egy rossz szerető
nem szól, csak elmegy,
te meg lesheted.” (RGo)
Már nincs olyan sok időm minderre, mint 25 évesen.

7. Milyen a lelkiállapotod most?
A nagy átalakítás megvolt, jól élhető, folyamatosan dolgozok rajta. „ Nyomokban boldogságot tartalmaz”-mint a mogyorós csoki. Viszonylag közeli az eufória, amiből még élek, és teljes szívemből várom a következőt. Már csak az a kérdés, hogy hol, mikor, kivel ér utol. Tudom, hogy eljön, a többi részletkérdés.

8. Melyik az a tulajdonság, amelyet leginkább túlértékelünk?
A fizikai erő, bár ezzel azt gondolom, nem lehet semmit eldönteni.

9. Mikor fordul elő, hogy hazudsz?
Nem szoktam hazudni, nincs miért.

10. Mi az, amit a legkevésbé szeretsz a külsődben?
A ráncokat, az ősz hajat, meg a kilóimat, küzdök ellenük, amíg csak tudok. Kordában tartom őket.

11. Melyik élő embert tartod a legkevesebbre?
Orbán Viktort, no comment.

12. Mely tulajdonságot tartod a legfontosabbnak egy férfiban?
Legyen ideje lekapargatni rólam a mázat és ne szégyellje, hogy néha ő is szokott sírni!

13. Mely tulajdonságot tartod a legfontosabbnak egy nőben?
Az erős, rohadtul emancipált, minden kihívást egyedül is megoldó énje mellett merje felvállalni a jungi árnyékát is: az érzékeny, törékeny, esendő, romantikus belső lányt.
ld. még: Maja Storch: Miért vágynak az erős nők erős férfiakra?

14. Melyik az a szó vagy kifejezés, amelyet túl gyakran használsz?
Ezek a nagy dolgok!

15. Mi vagy ki életed legnagyobb szerelme?
Az irodalom, a művészetek, a zene, az írás, a tanulás, a gondolataim, a pasik, a gyerekeim, az autóm, az otthonom, az utazások… ez mind. Minden napom.
Régi mániám, hogy az igazán tehetős emberek sokszerelműek. Bármikor elő tudják hívni magukból ezt az érzést, akár egy regénnyi ihletet.” (Temesi Ferenc: Hogyan nem találkoztam Allen Ginsberggel)

16. Mikor és hol voltál életedben a legboldogabb?
Sokszor lehettem legboldogabb. Amikor egyetemistaként, volt időm kiélvezni az ott eltöltött 10 év pillanatait, amikor terhes voltam, amikor születtek a gyerekeim, ahogy nőttek, diplomát kaptak, mindezt három példányban, amikor szerelmes voltam (mert én sokszerelmű vagyok), Nizzában, Pizában, Korzikán, Amszterdamban, amikor életben maradtam a balesetben, amikor otthagytam Magyarországot… és most vagyok a legboldogabb, mert kezdem megérteni és letenni a múltamat, mert tudok a mostoknak élni, mert van sok friss, illatos gyümölcs az ezüsttálcán, mert volt erőm megváltozni.

17. Ha választhatnál, melyik emberi képességet, tehetséget birtokolnád legszívesebben?
Tudnék zenélni, mert ez is egy élvezet. Ez kimaradt az életemből.

18. Ha egyetlen dolgot megváltoztathatnál önmagadon, mi lenne az?
Nem lennék szemüveges, nagyon szeretnék jól látni, mert ez szintén egy katarzis lenne.

19. Mi eddigi életed legnagyobb teljesítménye?
Ami a fejemben és a lelkemben van, amit megtanultam az úton levésem alatt.

20. Ha létezik halál utáni élet, te miként vagy kiként térnél vissza legszívesebben?
Persze, hogy létezik. Mindegy, csak ha lehet ne felejtsem el, ami eddig már benne van a fejemben! Jajj, és ne kelljen nélkülöznöm!

21. Hol élnél legszívesebben a világon?
Provence, Alpes, Cote d Azur – mediterrán vidékek.

22. Mi a számodra legértékesebb tulajdonod?
Az én kis törékeny lelkem.

23. Mit tartasz a legmélyebb gyötrelemnek?
A várakozást.

24. Mi a legkedvesebb elfoglaltságod?
Olvasás, írás, zenehallgatás – egyik nélkül sem tudok meglenni.

25. Mit tartasz a legszembetűnőbb tulajdonságodnak?
Nem akartam soha tökéletes lenni, szentté válni. Én én vagyok.
Mielőtt tökéletességre törekszünk, tudnunk kellene a hétköznapi ember életét élni anélkül, hogy engednénk megnyomorodni a bennünk rejlő lényeget. Aki e szerény keretek közt kiteljesedett, s úgy véli, elegendő energiája van még, ám kezdje el pályafutását, mint szent. Én sosem éreztem magam arra hivatva, hogy segítsem ebben.” (Carl Gustav Jung)

26. Mi az, amit a legnagyobbra értékelsz egy barátodban?
A véget nem érő ölelést. A feltétel néküli szeretetet. Azt, hogy nem akar megváltoztatni.

27. Kik a kedvenc íróid?
József Attila az csak egy van. Rajta kívül mindent és mindenkit, ami le van írva, képes vagyok elolvasni és idézni írókat, költőket, pszichológusokat, filozófusokat, hadvezéreket…

28. Ki a kedvenc irodalmi vagy film-béli hősöd?
Pretty woman (Julia Roberts & Richard Gere)… nagyon de nagyon romantikus.

29. Melyik történelmi alak áll hozzád a legközelebb?
Erzsébet Amália Eugénia, gyakori becenevén Sisi, ami az Elisabeth német beceneve, teljes német nevén Elisabeth Amalie Eugenie von Wittelsbach osztrák császárné, magyar királyné.

30. Kik a te valódi, hétköznapi hőseid?
Mindenki, aki tud őszintén és boldogan élni, aki felveszi velem a lépést, velem tart, bár jól tudja, hogy egy egoista dög vagyok…

31. Melyek a kedvenc neveid?
János, Péter, Balázs, Márton, Zita

32. Mi az, amitől a legjobban irtózol?
A szegénységtől, megalázottságtól.

33. Mi az, amit a legjobban sajnálsz a múltadban?
Az elszalasztott mostokat, a még nem tudott bölcsességet.

34. Hogyan szeretnél meghalni?
Egy verssel a kezemben.
Semmi esetre sem rárohadni egy lélegeztető gépre.

35. Mi a mottód?
Éljenek a férjek, akik elnyertek, a lúzerek, akik elvesztettek, és a mázlisták, akik még várnak rám!”

2015.05.31.

Elengedés

Minden az előre megkapott prognózis szerint zajlik. Félelmetes. Mekkora érték is az, ha van lelki gondozója a lelki gondozónak és van mentora a mentornak, tanítója a tanárnak, orvosa az orvosnak.
Nem igaz tehát a tézis, hogy a mentális foglalatosságban kiégünk. A másokba fektetett energiát mindig visszakapjuk, érzésem szerint mindig kicsit többet, és ez a sok kicsi többlet összeadódik, és egyszer csak azt vesszük észre, hogy hegyeket mozgatunk vele. Mint ahogy a masszázs lényege sem az erős kéz, hanem a testi érintés ereje. Ha van benne energia, akkor hat, ha nincs, akkor hiába gyúrsz erőből, nem lesz kellemes az érzés, és elmarad a hatás.
Néha meg sem tudom mondani, hogy miféle útra léptem, de akkora a dübörgés, hogy áthallatszik a határokon is...
Minden a fejemben és a lelkemben történik. Néha már fáraszt is, hogy megértsek hellyel közzel mindent, de megy. Egyszer döcög, máskor meg elszáguld. Máshogy látok, na ez is bonyolult, néha kívülről, néha belülről, néha egyszerre a kettőt, egyenlőre nem is tudom megfogalmazni. Az agyam és a szívem… a gondolataim és a megérzéseim… mögöttük a tanösvények száz meg száz útvesztőjének megtapasztalt valósága, rendezve-rendezetlenül, értékelve- átértékelve- értékeletlenül, részletekben- foszlányokban… néha fodrozódik, mint Debussy tengere. Azután ott a csend, amire nagy szükségem is van az utóbbi időben. Mint Hemingway tengere… az egész egy végtelen csöndes meditáció. Akár csak a tengeri fecskékről gondolkodnánk.

Észre kell vennem az apró jeleket, ez nehéz, nem mindig sikerül. Ha egyenesen jársz, egyrészt nem terheled a gerinced, másrészt felemeled a fejed, és ráérsz nézelődni, fényképezni, jó gyakorlat figyelni a részleteket. Nagyon hasznos dolog, fejleszti a memóriát, segít összpontosítani a figyelmet, folyamatosan dolgozik az agyad… eleinte tudatosan, később a tudatalatti vezényletével.
Néha jól esne leülni veled szemben, kielemezgetni mindent, mert te érted a gondolataimat. Bár ez tudom fölöttébb veszélyes vállalkozás lenne, mert a találkozásban talán megint elégnénk hamar. Hiszen a puszta jelenlét olyan mértéktelen energiákat szabadít fel közöttünk, és akkor még meg sem érintettük egymást, a többi lehetséges opcióról meg ne is beszéljünk.

Talán semmi sincs szebb a világon, mint találni egy embert, akinek lelkébe nyugodtan letehetjük szívünk titkait, akiben megbízunk, akinek kedves az arca, elűzi lelkünk bánatát, akinek egyszerű jelenléte is elég, hogy vidámak és nagyon boldogok legyünk.” (Hemingway)

Mégis mindig el kell engedni sok mindent és mindenkit. Ez nekem még mindig a gyengém…
Azt gondoltam, végre precízre sikerült egy elengedés, ha tudnád a történetet, ... még az i betűn a pont is olyan tökéletes lett, ahogy az elő van írva...nagyon sok szeretetet vittél magaddal, és elindultál egy olyan úton, ahol megtalálod a másik fele lelked... mert imígyen az első fele lelked az én vagyok… A küldetésem csak annyi volt, hogy segítselek rálépni erre az útra, hogy visszakapd önmagad, az életed, a boldogságod. Úgy hogy közben véletlenül se változz meg, mert másokat megváltoztatni nem szabad és nem lehet.
A kanális másik oldaláról nézve a történetet, belőlem is előcsaltad az ihletet, kaptam tőled egyfajta bizonyosságot a továbblépéshez, ami nem elhanyagolható...meg a másik fele lelkem is tudom, hogy kiben lakik… és ha nem az a feladatunk, hogy egymással éljük le az életüket -pedig milyen egyszerű is lenne...dehát nem az- akkor majd megyünk külön tovább, ki tudja…
És mert nem egyszerű, még ráfejeltem egy dühkitöréssel. Azt gondolom, ez is része volt az egésznek, bár nem volt előre eltervezve. A düh nem mindig rossz érzelem… ha jól kezeljük, még meg is könnyebbülünk tőle… aki meg rosszkor van rossz helyen, ha ismeri a lelkünket, tudja, hogy mi miért volt, és ilyenkor feltűnik neki is, hogy emberből vagyunk, nem szentből.

Konklúzió: valójában egymás mentorai lettünk imígyen, még ha nem is tudatosan tettük, csak kaptuk egymást odaföntről. Mindezt egy világégésbe csomagolva stílusosan. Boldogan éltem meg minden percét. Most is boldog vagyok, hogy megélhettem. Ha itt volt vége akkor is. Ha lesz folytatás akkor az is erről fog szólni.

Teszel majd kivételt… Találkozol valakivel, aki megkapja azt az új esélyt, amit senki másnak nem adnál. Megbocsátasz, beengedsz, újrakezdesz…
Lesz majd, akiért érdemes felülírnod minden szabályt, amit könnyek, csodák, és annyi tapasztalat alapján megalkottál, amelyeket oly makacsul tartottál.

Mennyit gondolkodtál… terveztél, dolgoztál, változtál és megváltoztattál! Mégis… Teszel majd kivételt. Talán csak egyszer. Felrobbantasz mindent magad körül és nem érdekel majd, hogy a vesztedbe rohansz-e, hogy a romokból mindent újra fel kell építened! Nem. Tűzbe dobod a szíved… el akarsz majd égni valakivel, anélkül hogy a lángok megperzselnének, de igazából az sem érdekel majd, ha megsebeznek...
Egyszer az életben naiv akarsz majd lenni, és a narancsszín naplementében nyom nélkül eltűnni. Csak égni. Átélni.” (Manna Owell)

Kékszakáll

Őrült elmék

Néha úgy érzem már magam, mint Judit a hetedik ajtó előtt… miután kinyitogatta az ajtókat kékszakállú hercege várában, képletesen a lelkén, a sok cívódás, felismerés árán megismerve annak igazi énjét, akit szeret, a hetedik ajtón átlépve mégis a magány várt rá.

Na jó, hát a ballada az ballada- mondhatjuk… ez a műfaj ilyen… Mint az egyszeri gyerek az érettségiről kijővén ezzel fogadott : -Megöltem Ágnes asszonyt a dolgozat végén.. az jó opció, vagy nem?
A dolgozat szempontjából mondjuk elég lett volna őrületbe kergetni is, de a ballada az ballada… nagy átlagban a végén mindenki meghal. A magyarázat tehát kézen fekvő.

Mert az őrület is a magány egy megnyilvánulása amikor az elme saját háborodottságába zárja magát. Az én belezsugorodik saját börtönébe, amit az idők folyamán épített fel, hiába zavarták végig a megszokott 1000 tanösvényen, nem tanult semmit, nem tudott megváltozni. Hívhatjuk zsákutcának is. A börtönfalakat nem is magának építette fel, hanem azoknak, akik kívül estek az ő értékrendjén, és egész életében igyekezett megbüntetni őket így vagy úgy. Közben félt, mindenkitől félt, aki nem olyan, mint ő. Mindenkivel bizalmatlan volt. Álkapcsolatokban, felpúderezett világban lubickolt, álokosságokat kigondolva, feledve, hogy a világ létezik rajta kívül is.

Elfogadhatod vagy elutasíthatod a Jólétet - de minden, ami veled történik, a te műved.” (Esther &Jerry Hicks)

Azután egyszer csak már meg sem hallotta a hangokat, akik kintről kiabáltak vele, mert ők ilyennek szerették, gondolták tesznek még egy utolsó előtti… utolsó… utolsó utáni… na még egy… legutolsó… legeslegutolsó.. és végül a végső próbálkozást, hogy megmentsék a lelkét. A lelkét persze senki sem tudta volna megmenteni csak ő maga.
Végül a börtönajtó bezárult belülről, mert már olyan magasak és vastagok voltak a falak, minden ablakra rács került, és a szétcsúszott elme végül a kaput is befalazta.

Szegény Ágnes naphosszanta
Néz e kis világgal szembe,
Néz merően, - a sugárka
Mind beléfér egy fél szembe.
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.” ( Arany János)

Nos, nem ölték meg Ágnes asszonyt kivételesen, mert a szüzséből kiderül, hogy még szabadon is engedik, mert a földi bíró elégségesnek tartja az őrületet, mint büntetést.
Az őrület tehát nagyobb büntetés a halálnál, és bármiféle börtönnél…
A végén pedig ott a legkeményebb szenvedés, hogy nehéz elmenni, mert már nem adatik meg a világgal, saját lelkével, és a másokkal való megbékélés, a halál is félelem, nem megnyugvás… Hát valóban, a pokol az itt van, nem a túlvilágon.
Mindegy, hogy a lepedőmosás lesz a rögeszménk, vagy örökké visszavágyunk abba a faluba, abba az utcába, ami ugye mint lehetőség számunkra már nem létezik.

Sírkövek felirata lehetne: "Elfáradt." Talán nem az életbe fáradt bele, csak abba, hogy kapaszkodjon belé.” (Mark Lawrence)

Konklúzió: A beteg lelkeket megmenteni nem lehet (még akkor sem, ha az anyánkról, a gyerekünkről, a testvérünkről, a szerelmünkről van szó). Az embereket megváltoztatni nem lehet és nem szabad. Marad az egyedüli lehetőség, hogy nagy türelemmel, kitartással segítsünk rátalálni énjükre, lelkükre, az útra azokat, akik fontosak nekünk és még egészséges a lelkük.
Az utat képletesen egyedül kell végig járni.
Persze az egészséges lelkeknek megadatnak az útitársak is. Ez jó hír, ezért sose adjuk fel velük kapcsolatban!

"Semmit nem lehet megtanítani egy embernek. Csak seteni benne, hogy rátaláljon Önmagán belül. " (Galilei)



Nekrofília
Most nem beszélnék arról, hogy milyen halottkultusz létezett és létezik a természeti népeknél, és a különböző vallású közösségekben. A modern nekrofília tekintetében alapműnek tekinthető a Six Feet Under c. sorozat (Sírhant művek) érdemes megnézni, tanulságos. Ezt tekintsük a két végletnek! Az azonban látható, hogy mennyire megváltoztak a szokások ebben a kérdésben is, mint mindenben.
Azt gondolom, mindenkit hagyjunk meg a maga elképzelésében, hiszen ez igazán magánügy. Tehát amit itt most leírok, az az én verzióm. Miután az életem, és a halálom is az én utam része elgondolkodhatok sőt beszélhetek is róla.
Bár gyanítom, az akkori szempontomból abszolút századrendű kérdések ezek, de nem tudom elképzelni semmilyen formában kőbe vésve a nevem. Nem kívánom a gyerekeimtől, hogy minden héten zarándokoljanak valami márványtáblához, és vigyenek virágot, mert tőlem megkívánták, de én sem tettem. Tutira nem érezném jól magam egy nagy beton, vagy márványtömb alatt.

Ha sírt kővel borítjuk le, ez azt jelenti, nem akarjuk, hogy a halott visszatérjen. A súlyos kő azt mondja az elhunytnak: "Maradj ott, ahol vagy!".” (Milan Kundera)

Van egy kedves ismerősöm, aki meghagyta a családjának, hogy ha egyszer megkapják az urnát, akkor menjenek el Görögországba, együtt mindannyian (mondjuk a síremléke árából), ahol sokszor nyaraltak együtt, szórják őt bele a tengerbe, és igyanak meg sok Metaxát, mint a régi időkben, beszélgessenek, és nevessenek nagyokat, élvezzék a napot és a tengert. Ez pl. egy szimpatikus megoldás.
Részemről is jónak tűnik a hamvaim tengerbe szórása, mert a tengerparton nagyon sokat elmélkedek, a jó gondolatok mindig ott születnek. Sok szép emlékem fűz ide. Amúgy meg nincs határa, mint ahogy az én szabad lelkemnek sem, tehát illik a koncepció egymáshoz, még ha ők ketten fizikai halálom után még köszönő viszonyban sem lesznek egymással. Amúgy meg ott a sok víz, amit nekem nem sikerült tisztára mosni, ott lesz rá idő. Egyébként meg ez a gyerekeim dolga, valójában azt tesznek, amit akarnak...
Van, hogy a körülötted lévő emberek nem értik meg az utat, amin jársz.
Nem is kell megérteniük.
Ez nem az ő útjuk.

Halál
Lehet úgy élni, hogy a halál már ne számítson, valójában nincs is halál.
Mert aki szeretett és szeretve volt, az minden nap ott van a többiek gondolataiban, ez ennyire egyszerű.
A testünk elkopik, vagy összetörik, vagy a sok negatív gondolatunk, a félelmeink, a gátlásaink felélik a testet.
Ez három különböző szituáció. Az első a természetes öregség, amit megint csak lehet jól és rosszul megélni. Ha jól éljük meg békében a lelkünkkel, szellemi frissességben, akkor minden egyszerűbb. A második, amikor a test összetörik… gondoljunk egy autóbalesetre, ahol a lélek látja, hogy a test szétesett, kiül az autó tetejére, és onnan szemléli, hogy mi lesz… sikerül-e a mentősöknek összerakni, újraéleszteni azt a szörnyű testet, ami ezután lehet nem is fog már sosem jól működni, hát baromira nem tetszik neki, hogy oda akarják őt visszagyömöszölni, abba a reménytelen testbe. Ha a feladat ez, akkor azért visszamegy, de az világos, hogy nem jókedvében teszi. Máskor meg nem megy vissza, itt van vége az ő közös pályafutásuknak. A harmadik verzió amikor magunk éljük fel a testünket… rohanunk, nem eszünk, stresszelünk, nem szokunk le a dohányzásról, az ivásról, a narkóról… tele vagyunk negatív gondolatokkal, amiktől csak egyre több lesz… nem vagyunk boldogok, pedig annak kellene lennünk… félünk… hosszasan depressziósak vagyunk… nem vagyunk képesek felnőni a feladathoz, amit életnek neveznek. Valamiért nem világos az ilyen ember számára, hogy az irányítás csak rajta múlik. Itt a végső pillanat egy agyvérzés, szívinfarktus, egy hosszúra nyúlt betegség vagy akár az öngyilkosság képletében jön el. Ezt hívjuk mi értelmetlen halálnak, pedig a lélek oldaláról nézve ez egy egyenes irányú egyenletesen gyorsuló mozgás eredménye, ami bekövetkezik… jelek vannak, vissza lehet fordítani, ha időben észbe kapunk, és észre vesszük ezeket. Ezért nem utolsó szempont, hogy ne csak a lelkünkkel, hanem a testünkkel is törődjünk. Bizony igaz a mondás : „Ép testben ép lélek.”

Akkor, ha itt az idő, és a lélek nem bírja tovább a gyűrődést ebben a formátumban, hát tovább áll… ez a halál. Semmi több. A lélek csak tovább áll… neki ez egy jó hír, egy új lehetőség. Ha az elszámolás pozitív, akkor még kellemes is a pillanat.

"Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam."
(Pál II. levele Timóteushoz 4.7-8)

Konklúzió:
Aki elmulasztja a pillanatokat, végül elmulasztja egész életét. Az élet, akár egy pillanat: mulandó; s miért ne élnénk szépen a kicsit, ha abból áll össze az egész?” (Lucius Annaeus Seneca)

2015.08.27. 

Mozart: Árnyékdal

A cél mindig az, hogy minden menjen tovább, hogy sose ragadjunk be, ne engedjük, hogy gúzsba kössön a múltunk, hogy venni tudjuk az adást egy lehetőség formájában, ami éppen ott, akkor és csak akkor adódik. Aztán dédelgessük, forgassuk a gondolatot a fejünkben, ízlelgessük a zamatát, hagyjuk, hogy elkábítson az illata, locsolgassuk, tervezgessük az apró részleteket, az „a” és „b” és „c” és „d”... opciókat. Ahhoz azonban, hogy tudjunk a mának élni át kell lépnünk a saját árnyékunkon. Mi ez az árnyék? A hozott anyag… az egyéniségünk, a lelkünk, a múltunk, a dühünk, a lelkiismeretünk, a rossz beidegződéseink, a megszokás, egyszóval minden ami „lehúz, altat, befed...” (Ady)
Életünk minden helyzetéhez szabályosan fel kell nőni. Végigzavartak már bennünket ki tudja hány tanösvényen, mégis olykor zakatoló szívvel, kattogó aggyal és remegő testtel tudunk belépni az ajtón, ami egyébként tárva-nyitva van, csak át kell lépni, belevágni, merészen, bátran, akár kockáztatva, kell az a plusz adrenalin mindenhez. Aztán lejátszani mindent élőben, amire annyira vágytunk, amit annyiszor elterveztünk, lefuttattunk gondolatban 100 verzióban a fejünkben. Azt akarjuk, hogy minden végre 100%-os legyen, nem hibázhatunk. Mégis a nagy pillanatokban tudunk a legnagyobbat bénázni, mint az ovisok, de ettől lesz édes az egész, innen lehet tudni, hogy szívből jön az érzés, márpedig az érzések jönnek maguktól, mint a vízesés, nem tudjuk megállítani őket, ott dübörögnek a háttérben és követelik ami az övék. Amúgy pazar dolog… felemelő… euforikus. Nem kell félni tőle. Be kell szállni abba a kenuba, kidobálni az evezőket és sodródni lefele az árral… ezt hívják boldogságnak.
Az árnyék… amin át kell lépni. A múlttól búcsút kell venni. Egy jó értékelés nagyon fontos. A rosszból is tanulni, a jót megőrizni. Lassan helyére kerülnek a dolgok. Felnőni a jelenhez. Csak akkor van jövő. Elengedni… elengedni… elengedni...
Azután belevágni, és menni, mert akarjuk, mert vágyunk rá, mert terveztük, dédelgettük, hibák persze hogy lesznek, majd korrigálunk, figyelünk, nem nézünk hátra, és nem halljuk meg azok megjegyzéseit, akik nem fontosak, szűrünk mindent. Nem bosszantanak az irigyek, hiszen nekik is ott a lehetőség. Nem pátyolgatjuk a tehetetleneket, mert nem nőhetünk fel helyettük az ő helyzetükhöz, az az ő feladatuk. Nem hagyjuk, hogy akár a hozzánk legközelebb állók is elszívjanak egyetlen csepp vérünket, energiánkat, mert az a miénk, az másra kell. Kell az majd az úton, amin elindultunk, ahol mindig ott lesz néhány ember aki segít az újrakezdésben. Van aki mindig megmarad nem csak a jóban, a rosszban is. Egészségben, betegségben, és a halál meg egyáltalán nem választ el senkit senkitől.
A szabadság erről szól… hogy ugyanarra a világra, ami sok éve körülvesz most mit reagálok. A tükör én vagyok.
Nincs düh, harag, egészségrombolás, nincs szomorúság, de nincs megaláztatás és megalkuvás sem. Van helyette egy egészséges egoizmus. Mindennek a közepén én, az én vágyaim, az én boldogságom, az én lelkem, az én mosolyom, az én barátságom, az én szerelmem, az én szeretteim… az én életem.
Lehet, hogy eddig nem így volt. Az a múlt. Ez meg a most. A jövőt meg nem tudom.
Azon túl tanulni amíg van rá lehetőség, mindig, folyamatosan. A megszerzett tudás mindig egy új lehetőség. Ami a fejemben van, az az enyém.
El kell kezdeni örülni mások sikereinek, boldogságának, segíteni ebben őket minden erővel és teljes szívből.
Nézzünk csak magunkba… van mit változni.
Belsőleg magunktól saját belső indíttatásunkból – csak úgy működik.
Elég erősek, és tapasztaltak vagyunk hozzá. És minden megy tovább, mintha mi sem történt volna, a maga, immár minőségi útján.



Hat hónapja élek egy egészen más éghajlaton, olyan emberek között, akiknek egészen más van a fejükben… más értékrend, más szokások, más hozzáállás, más napi témák, más tabuk.
Nem idegesek, nem stresszelnek semmin, anyagi biztonságban szigorúan megtervezett életet élnek.
Nem félnek, nem panaszkodnak, nem fecsegnek fölöslegesen, ugyanakkor kedvesek, megszokták az idegent. Egy toleráns többnyelvű multikulti társadalom az övék, ahol a demokrácia már nem arról szól, amire mi gondolunk. Több száz éves történelmük során sikerült megtanulniuk mindezt.
Hozzánk képest kicsit sótlanok, nem tudnak úgy pörögni, nem kombinálják addig a dolgokat, amíg jó nem lesz, nem keresik meg a kiskapukat, pedig vannak itt is. Ezek nem azok a dolgok, amitől jobban érzik magukat. Ellenben hagynak időt magukra. Sétálnak, kiülnek a víz mellé (az itt ugye van mindenütt) nézik a kacsákat, nyuszikat, bicikliznek, ha kisüt a nap mennek ki a tengerre.
A gyereknevelés az még egy érdekes dolog.
Meggyőződésem, hogy egyféleképpen működik az élet köztük: meg kell tanulni a nyelvüket, a kultúrájukat, megérteni ami a fejükben van, és beilleszkedni úgy, hogy felveszed a szokásaikat, a mosolyukat, viccesen szoktam mondani, hogy olyan wc-papírt használsz, mint ők. Ettől nem felejtesz el magyarnak lenni, egyszerűen oda tartozol, amit választottál. Ha ez tudatos döntés volt, akkor nem kell félni tőle, egyszerűen így működőképes, ezt kell felfogni.
Fel kell égetni a hidakat, nem visszaúszni az üszkös fákon, nem sírni a honvágytól. Az otthon mindig ott van, ahol nekem jó.

Két hetet töltöttem el most Magyarországon. Tudtam, hogy kell ennyi, mert volt még sok elintézni való. Féltem, hogy sok lesz, mert eddig mindig depressziósan jöttem haza. Elszomorít az ország helyzete, amiben élnek azok, akiket szeretek, tudom, miért jöttem el, igyekeztem turistaként viselkedni a napi dolgokban. Tudatosan nem rástresszelni arra, amit látok, meghallgatni, de nem átélni a panaszt, megoldani a megoldhatatlannak tűnő dolgokat.
Valójában a felszámolás utolsó hadműveletei folytak az egyik szálon.
A másikon meg a lelkem építése. Ezen a téren is volt hosszú lista. Borzasztó sok pozitív megerősítés ért. Megerősödtem ismét, és kellett hozzá az anyanyelvem, a hely, ahol felnőttem, a gyökereim, amik ugyan vékonyodnak, de mindig is lesznek. Azok az emberek, akik miatt mentem, akik megmaradtak, akikkel éjszakákon át váltottuk meg a világot, együtt gondolkoztunk, együtt sírtunk, együtt nevettünk, terveket szőttünk, kiutakat kerestünk, kicsit rágódtunk a múlton, értékeltünk, megpróbáltunk válaszolni a miértekre, őszintén, egyszerűen, szeretetből és rálépni utakra, amiket majd ezután járunk be… egymás kezét fogva távolról is. Döbbenten nézni, hogy a küldetésem beteljesedik, hogy tudom csinálni, amiért itt vagyok, hogy jó vagyok ebben is, hogy működik. Csodásan fogalmazok, logikusan építkezek, hatással vagyok az emberekre, a múltam óriási kincsesbánya, hol példa, hol elrettentő példa, de hiteles, megélt történet, tanösvény, lehet profitálni belőle, és így már könnyebb is. Ki tudom találni, nem adom fel, megvan mindenre a megoldás, a megfelelő ember. És döbbenten tapasztalni, hogy hat hónap elég volt arra, hogy csak pár ember maradjon fenn a szűrőn. Az igazán súlyosak. Akikkel vannak mélységeink, akikkel a lelkünk közös, akikkel nem számít a távolság mert napi szinten tudunk mindent, hála az internetnek. Akikért mennem kell ezután is. Akik jönnek, amikor tehetik. Akikkel még lazulni is tudunk, akikkel nem kell viselkedni, értjük egymást fél szavakból is, de mindig szolgálunk újdonsággal is.
A kicsire szűkült családom. A barátaimból a mag… a súlyosak. Meg az anyukám… akivel sikerült bűbájosnak lennem, még egyszer utoljára… lehet. Ki tudja…
Megvívjuk a csatát, aztán megpihenünk. Élve vagy halva, de megpihenünk” (George R.R. Martin: Kardok vihara)
Meg egy felejthetetlen találkozás egy eddig számomra ismeretlen közvetlen emberrel, aki megint csak a lelkem mélyéig látott, ami elsőre kicsit félelmetesnek is tűnt, de a hallatlan stílusa, logikája, meggyőző ereje, az a pozitív töltés, amit sugárzott, az akkora élmény volt, hogy még most is beleborzongok.
Azután sok kis találkozások, akik azt gondoltam, végleg elmentek, és néhány csoda folytán mégis itt vannak, mert erősebb volt a kötődés köztünk valaha, mint ami akármitől is örökre elszakadna. Őszinte lett ismét az ölelés.
Mindannyiunknak megvannak a harcai, amiben az együtt gondolkodás nagyon fontos… fentebb már említettem, hogy mindig, és mindenben megkapjuk a kellő segítséget, támogatást, aggódást, falazást, mindent, amire szükség van… időben, jókor, amikor kell, egymástól, még azoktól is, akik már nincsenek itt köztünk, de velünk vannak: „menni kell, csinálni kell!”
Az irigyek, a jóakarók, a kibicek, a pszichopaták és akik igyekeznek lenullázni a lelkünket tényleg nem számítanak. Mindenkinek van keze, lába, agya, kezdje el… csinálja… jahh, nem működik?… van ilyen… nekünk sem adják ingyen.

Konklúzió: Mindenkinek át kell lépnie a a saját árnyékát, egyedül. Szét kell törni a glóriát, ki kell találni, hogy hogyan- a megvalósításban már lesz segítség. Itt kezdődik a szabadság.
2015.08.05.