Micimackó

Micimackó nagy kedvenc. Vajon gondolná-e az ember, hogy mondásain elmerengeni kiváló gyakorlatsor lelki építkezéseinkhez. Használhatjuk őket akár koncentrációs tartalmakként is, a külső és belső nagy dolgaink felfedezéséhez, megértéséhez.

1. „Ha nem ilyen volnál, mind szegényebbek lennénk.”

Akármilyen hihetetlen, mindenkitől és mindenből lehet tanulni. A legszomorúbb vagy legmegalázóbb helyzetből is lehet jól kijönni. Ennek megfelelően egy jó helyzetet is lehet örökre és visszavonhatatlanul elrontani. A világ meg ettől kerek... hogy nem vagyunk egyformák. Nincs két egyforma szituáció sem. Mindenkivel valamiért találkozunk, bár sokszor nem értjük, hogy ki miért lépett be az életünkbe, miért foglalt be egy V.I.P. állóhelyet oly gyorsan a szívünkben, azután miért is tűnt el olyan gyorsan, mint ahogy jött. Olyan ez, mint mikor egy vonaton utazol: vannak akik felszállnak, vannak akik leszállnak, olykor visszanéznek, integetnek is, van, aki csak kedvesen rád mosolyog. Van, aki leül szemben veled, akivel jól elcsevegsz az úton, van aki melléd ül, van akinek lesegíted a csomagját, akivel megisztok egy kávét, akivel telefonszámot cseréltek. A helyzetek elmúlnak, a rossz mindig rossz lesz, de a barátok maradnak.

Ha mindenki nem olyan volna, amilyen... mind szegényebbek lennénk.

2.” Malacka: - Hogyan betűzöd azt, hogy szeretet?

Micimackó: - Azt nem betűzik, azt érzik.”

Mert a szeretet az egy felsőbbrendű lény, adjuk és kapjuk, sokszor elpazaroltuk, úgy érezzük... és sokszor nem ott jön vissza, ahol várnánk, de visszakapjuk mindig... máskor, máshol, mástól, mint ahogy gondoljuk, olykor kevesebbnek tűnik a kapott mennyiség, pedig a természet mindig kiegyenlít. Mindig érezzük, ha szeretve vagyunk. Anya és gyermek, barátok, testvérek, párok, társak, tanítók és tanítványok. Mind más jelentéssel és jelentőséggel, de az érzés az ugyanaz: nem betűzzük... érezzük. Máskor meg azt gondoljuk, nem adtunk eleget, vagy éppen a másik nem érzi, ezért ki is mondjuk... azután van, hogy már nincs időnk vagy alkalmunk kimondani, és ezt ismét rosszul viseljük. Sokszor sóvárgunk valaki szeretetére, akitől sosem kapjuk meg, és egy életen át cipeljük a súlyát, azután meg elmegyünk más valaki mellett észre sem véve, hogy mennyire szeret.

Azután itt a klasszikus: Pál 1.Kor. 1-13. -ki ne ismerné, ez lenne hát az a felsőbbrendű lény, aminek tökéletességére csak törekedni tudunk, de nem is ez a lényeg, ha nem célunk a szentté válás, akkor elég ha nem betűzzük, csak érezzük.

3.”Tudod, Malacka, van úgy, hogy valaki nagyon törődik a másikkal. Azt hiszem, ezt hívják szeretetnek.”

Röviden így is lehet fogalmazni... vannak, akik leélik egymás mellett, jóban-rosszban, egészségben-betegségben, kézen fogva az életüket, amíg a halál el nem választja őket. Hálát adnak minden együtt töltött napért és tudják, hogy a halál az csak egy dolog, mert azután is együtt lesznek... valahol...máshol... máskor... de együtt... mert egy életen át törődtek egymással az utolsó percig... és ez soha nem ér véget. Ami ezen kívül van, az számukra már csak részletkérdés.

Akik törődtek velünk, azok szavai minden nap a fülünkben csengnek és nem kellenek márvány obeliszkek, meg virágok a temetőben... mindegy, hogy szétszórtuk a hamvaikat a Balatonban, a tengerben, egy hegyen, vagy egy mezőn, vagy elástuk a kertben a diófa alatt. A gondolataik vannak velünk.

Amikor elveszítünk valakit, úgy érezzük, a szívünk szakad meg. Azután eszünkbe jut az a sok dolog, amiket mondott vagy tett, ahogy mosolygott, ahogy dühöngött, ahogy szomorkodott, és rájövünk, hogy nem hagyott el teljesen, itt él bennünk, az emlékeinkben a szavait, az arcát, a mozdulatait évekkel később is pontosan fel tudjuk idézni egy-egy szituációban.

4. „Néha a legkisebb dolgok foglalják el a legnagyobb helyet a szívedben.”

Milyen furcsák vagyunk, mi emberek. Néha azt érezzük, kicsordul a szívünk a boldogságtól, máskor meg üresek és csalódottak vagyunk. Ragaszkodunk pillanatokhoz, túl- vagy alulértékelünk dolgokat, elveszünk a részletekben, gyűjtögetjük a kincseinket, nem engedünk el semmit, emlékeinkből élünk... ezek a dolgok elfoglalják az egész szívünket, és lassan azon vesszük észre magunkat, hogy már semmi jó nem történik velünk, mert nincs hova beengedni az új érzéseket, az előbbre vivő gondolatokat, az új találkozásokat, a fejlődést...ránk fér a nagytakarítás. Van azonban néhány egészen kicsiny dolog, amely évek múlva is eszünkbe jut, és felmelegít belülről. Boldoggá tesz ha csak rájuk gondolunk, pozitívra hangol bennünket, és jó gondolataink azután vonzzák a többi szebbnél boldogabb élményt. Ezekért a pillanatokért élünk. Ezek a legkisebb dolgok építik fel a lelkünket, hogy tudjunk legalább öregségünkre pozitívan élni és ettől nem lesz többé halálos a halál.

5. „Bátrabb vagy, mint hiszed, erősebb, mint sejted, és okosabb, mint véled.”

Ez teljesen így van. Ahhoz, hogy ezt komolyan vedd, és érezd, az önmegismerés útján már el kellett érned egy magasabb poziciót. Az életben a legelső és legfontosabb dolog, hogy magunkkal rendben legyünk. Szeressük önmagunkat, kényeztessük, becsüljük meg, tanuljuk meg az elfogulatlan önértékelést, ismerjük meg saját korlátainkat, hogy egyre magasabbra tehessük a lécet, ezzel képesek legyünk a fejlődésre, legyünk saját magunk számára az első, a legfontosabb. Legyünk elégedettek, mosolygósak, ápoltak, kiegyensúlyozottak lelkileg, testileg, és szellemileg egyaránt. Ugyanezt kapjuk vissza a külvilágtól is. Tudjuk élni az életet egyedül is, mert aki egyedül életképtelen, az kapcsolatban sem tud létezni. Ez persze nem azt jelenti, hogy hosszú távon magányosnak kellene lennünk... És ne törődjünk azzal, hogy mások mit szólnak. Mindenki a saját életét éli, nem a szomszédét, és nem a szüleiét… minden ember mástól boldog.

A bátorság, az erő és az okosság három olyan dolog, ami átsegít a legrosszabb helyzeteken, és segít megtalálni a legjobb dolgokat. Ne feledd, mindhárom tanulható, gyakorolható, fejleszthető. Ez jó hír. Az viszont sokak számára nem világos, hogy ezen pozitív tulajdonságaink karban tartásáért, fejlesztéséért mindenki saját maga felelős, senki nem teszi meg helyettünk. Vannak jó módszerek, van sok ember, akinek ez működik, tessék megtanulni, sosincs későn.

Semmit sincs későn megtanulni az okosság, a szellemi tőke az mindig veled van, még akkor is, ha meztelenre vetkőztetnek. Az erő, nem mindig a fizikai erőt jelenti, sokkal inkább a kitartást, a jó gondolatokban, átgondoltan kimondott szavakban megbújó teremtő erőt, a „nem adom fel!” biztonságát. A bátorság úgyszintén elengedhetetlen, hiszen ha valamit ki sem próbálunk, akkor az csak egy elszalasztott lehetőség marad. Kockáztatni kell, persze mindenkinek vérmérséklete szerint, egyre többször, és egyre nagyobb dolgokban, és akkor nem marad el az eredmény.

Szoktuk mondani, hogy a hozott anyag mennyire fontos. Ezért nem mindegy, hogy hol nőttünk fel Abszurdisztánban, vagy egy multikulti demokráciában. A kettő között ugyanis nem az anyagi jólét a legfontosabb megkülönböztető, kilóra mérhető különbség, hanem a mentalitás, ami az emberek fejében van, de már több száz éve. A természetes bátorság, az erő, az okosság, a bizalom, a biztonság a lelki és anyagi jólét, az önbecsülés, önismeret- nevezhetjük egészséges egoizmusnak, a másik iránti elfogulatlanság és tisztelet- ami az előbbiből nő ki.

Azután hozott anyag a neveltetésünk is, ezt szülőként nem árt jól átgondolni!

Itt van pl. az én derék sváb „Tilos az á...” nagyapám, akinek a tanításai máig a fülemben csengenek éppen a szóban forgó 3 dologról. Már kiskoromban megtanított rá, hogy nem kell félni, a legfélelmetesebb dolgoktól sem... a sötétben járkáltunk a lakásban, alvás közben sosem égett a villany, ha dörgött, villámlott, mi kint álltunk nyáron az udvaron, és néztük a vihart, mászkáltunk a pincében, ami oly félelmetes volt eleinte nekem. Gyakorlatoztunk a cementes zsákkal, ez volt ugyanis az erő próbája, a „Nincs lehetetlen, csak tehetetlen!” motorikus szemléltetése. A feladat egy 50 kg-os cementes zsák elcipelése, és fölvitele 5 lépcsőfokon, egy alig 20 kg-os madárcsontú, törékeny kislány (én) számára. Na, elmondanám megmutatta, megtanította, hogy sose adjam fel, hogy azért, mert kicsi vagyok, képes vagyok rá, kitartás, gyakorlás, ész, bátorság, önismeret, önértékelés...

Majd megtanított tanulni, hogy a befektetett energia meghozza a gyümölcsét, hamar megtanultam, hogy a tudást nem adják ingyen, azért meg kell dolgozni... De azt is megtanította velem, hogy az élet hosszú, és sokszor elveszíthetsz mindent, házat, autót, munkát, egzisztenciát, családot, a szeretteidet, de egyet sosem tudnak elvenni tőled, ami a fejedben van... és azzal a tőkével mindig újra lehet kezdeni, a jég hátán is. Ezt persze életem során volt alkalmam többször is megtapasztalni.

6. „Ígérd meg, hogy sosem felejtesz el. Mert ha mégis, akkor nem megyek sehová.”

Ez így egy félresikerült búcsúzás. Ha valaki menni akar, el kell engedni. Ha elfelejt, akkor amit közösen átéltetek, az már nem az, aminek látszott. Ha mégiscsak az, akkor úgyis visszajön, mert rátör előbb utóbb a hiányod, és nem bírja ki nélküled. A távol töltött idő tanítja meg arra, hogy te vagy a fontos számára, semmi más.

Amíg távol van, gyógyítsd be a sebeket, amit a hiánya ütött rajtad, és gondolkozz el azon, hogy ha visszatér mit mondasz majd neki. Vagy felejtsd el örökre!

7. „Van úgy, hogy nagyobbnak és borzadályosabbnak látszanak a dolgok, ha egyedül vagyunk és félünk.”

A félelem megöli a lelket... megbetegíti a testet... gúzsba köti a szellemet. Sokakat függővé, szuiciddá is tesz. Hajlamosak vagyunk félelmeinket felnagyítani, és akkor még rémesebbeknek tűnnek... ha félünk, azt gondoljuk, a társaság enyhíti az érzést. A legjobb és legegyszerűbb terápia félelmeink leküzdésére azonban szintén bennünk van. Szembe kell nézni önmagunkkal, a félelmeinkkel, meg kell velük napról napra vívni a csatát, és mikor megnyertük, sokszor rájövünk, hogy mennyire egyszerű volt, szinte megmosolyogjuk magunkat a sok felesleges parázásért. Közben nő az önbizalmunk, gyűjtjük a tapasztalatokat, a rutint, kupálódunk emberismeretből, és egyre olajozottabban működik körülöttünk minden.

Ha más tart félelemben, lelki terror alatt, az nehéz dolog, de a helyzet kulcsa többnyire akkor is mi vagyunk. Ha egyik napról a másikra veszünk egy nagy levegőt, és nem félünk többé tőlük, konstruktívan naponta visszaverjük a támadásokat, az ilyen emberek hamar belátják, hogy már nem ellenfelek többé. Azok az emberek, akik ilyesmire képesek, maguk mentálisan gyengék, sebezhetőek, és csak a gyengékre buknak. Az erősekhez kevesek. (Sajnos erről nem szereztem tudomást időben.)

8. „Már minden helyen kerestelek, ahol nem vagy, csak azt a helyet nem találom, ahol vagy. Csak azt tudom, hogy ott vagy, ahol én nem vagyok. De hol vagyok én? Azt kívánom, bár itt lennél, hogy megmondd. Esetleg ha nagyon-nagyon erősen kívánnám, akkor itt lennél?”

Józsefattilául ez így hangzik: „Hiányod átjár, mint huzat a házon.” Ha valamiért nem lehetünk közelében annak, akit szeretünk, az mindig mindenkit megvisel. Egészen furcsa tüneteket vagyunk képesek produkálni... Először csak egyszerűen minden percben rá gondolunk, azután aggódni kezdünk. Kérdéseket gyártunk tonnaszámra, hogy vajon épségben van-e, egészséges-e, túléli-e ő is maga a napjait? Boldog, szomorkodik, dühös? Gondol rám? Hiányzok neki?...Közben saját dolgainkkal semmire se haladunk.

Azután összeszedjük magunkat, elkezdünk gondolkodni, elméleteket gyártunk, hogy miért nincs itt, hol is van, és miért nem hív, nem ír... magyarázatokat gyártunk, hogy neki se lehet túl jó, hogy talán épp ez kell mindenkinek, védjük őt is magunkat is, és közben félünk a csalódástól, hogy sosem jön vissza. És múlik az idő egyre.

Később belátjuk, hogy magunkat illene már összerakni... nehezebben megy, mint gondolnánk. A gondolatainkat és a szívünket még mindig nem tudjuk kikapcsolni, mert egyszerűen lehetetlen, és ezért már magunkra vagyunk dühösek... Teszünk még néhány gyönge próbálkozást, hogy megtaláljuk, akit elvesztettünk.

Végül mire szervezetünk már tiltakozik, betegség tüneteit produkálja, az asztalra csapunk. Nagytakarítunk a fejünkben, szétszedünk és összerakunk újra máshogy mindent. Analizálunk. Megbocsátunk. Elengedünk. S ami az eddigi stádiumokban legjobb igyekezetünkre sem ment, elkezdünk végre pozitívan gondolkodni a történtekről. Mindezt már magunk védelmében, csöndesen. Megszületik az értékelés, helyére kerülnek a dolgok.

Csak már nem az a kérdés, hogy ha nagyon-nagyon erősen kívánnám, akkor itt lennél? -mert ez tudjuk, hogy működik.

9. „Ha te száz napot élsz, én kilencvenkilencet akarok, mert nem akarok nélküled élni.”

Ez szép elgondolás, és valószínű, hogy bizonyos esetekben így is érezzük, valójában azonban erről nem mi döntünk. Ez a mondat kétféle lehet, vagy nagyon egoista vagy nagyon szerelmes... esetleg mindkettő egyszerre. Akkor mondjuk, ha valakit nagyon szeretünk. Na már most van a szeretet, és a szerelem... a szeretetről fentebb már gondolkodtam, hát legyen soron akkor most a szerelem. Mert a két érzés csak rokon, de mégis ezer különbség van köztük.

Alapvetően mindig pozitívnak képzeljük, mert tényleg talán a legerősebb emóció amit megélünk, ráadásul nem is túl sokszor az életben. Jó esetben max. 3-4-szer. Előbb utóbb utolér mindenkit. A természet is bőségesen gondoskodott róla, hogy ilyenkor elszabadítsa bennünk az endorfintermelést, és ez tényleg megmagyarázhatatlan folyamatokat, változásokat produkál. A nap szebben süt, a problémák kisebbek lesznek, az idő megáll, a bennünk lévő energiák felszabadulnak, tele vagyunk pozitív töltéssel, vitalitással, megszépülünk, megfiatalodunk, mosolygunk napi 24 órában... mások is leveszik rólunk a változást, nem lehet letagadni. A környezet ugyanaz, mégis átlépünk egy ingerekben sokkal gazdagabb, színesebb boldog világba. Megélünk számtalan szellemi, lelki és testi katarzist, minden az aranymetszés szabályait követi. Megihleti a művészt, a feltalálót, kihozza az emberekből a legjobb teljesítményt.

Máskülönben meg veszélyes vizeken evezünk, mert az eufóriában eltűnnek a korlátok, a szabályok, a rózsaszín szemüveg alól nem látszanak a hibák, kevesebb időnk van barátainkra, ha ők már látják is a bajt, nem hallgatunk rájuk, hogy utána megmerülhessünk a pokol bugyraiban, hogy átmeneti farkasvakságunk és süketségünk következményeitől megtisztuljunk. Mert a szerelemnek múlnia kell... (Zorán). Ilyenkor még hátra van a java.

„A szerelem életéről leválva, a szerelemtől nem színezve a világ visszanyeri a maga természetes és érzéketlen jelentőségét. Ez először mellbe vág, aztán furán vigasztal.” (Alice Ann Munro)

10.” Azok a dolgok tesznek egyedivé, amiben különbözök másoktól.”

Ha valamiben tehetséges vagy, ha valamiben jobb vagy mindenki másnál, ha valami olyant valósítasz meg, amit előtted még senki, attól fogsz saját magaddá válni, azzal tűnsz ki a többi ember közül. Nem lesz mindenkiből király, művész, feltaláló, de lehetsz olyan tanár, akire 20 év múlva is emlékeznek a diákjai, vagy lehetsz egy vendéglős, vagy cukrász, akit még generációkkal később is ismernek az emberek, ha másból nem, az emlékezetből, de lehetsz bármiben sikeres. Egy dolog biztos... bár sok mindent hozunk a génjeinkben, a folyamatos tanulás és a kitartó gyakorlás minden zseni háttere. Az egyediséget nem adják ingyen, azért meg kell dolgozni.

„Sírni csak a győztesnek szabad.” (Székely Éva)

Ha valamiben jó vagy, azzal foglalkozni kell, nem szabad mellékvágányra tolni hosszú időre. Az így elfecsérelt idő mindig megbosszulja magát. Ha valamiben jobb vagy másoknál, mutasd meg, hagy élvezze más is! Éld ki a kreativitásod, kápráztass el mindenkit, és élvezd, hogy ez te vagy, ez a dolog belőled fogant és csak a tiéd... hisz felemelő érzés az alkotás.

11. „A folyók, tudják mi a lényeg: minek rohanni, egyszer úgyis odaérünk.”

Mindig kergetünk valamit, egész életünkben hajszoljuk például a boldogságot... Érdemes elgondolkodni rajta, hogy boldogság mint olyan nem is létezik. Tegyük csak fel a kérdést: Mi a boldogság? Ha belegondolunk olyan ez, mint a fekvő nyolcas a matematikában. Definiálhatatlan számunkra, nem elérhető. Pillanatokban, rövid mostokban éljük meg, ha sikerül, elkapjuk. Hajlamosak vagyunk feltételekhez szabni a saját boldogságunkat, ami butaság, hiszen nem akkor leszünk boldogok, ha már mindent elértünk, hanem most vesznek körül jó dolgok, amik naponta boldogsággal töltenek el, ezeknek kell örülni, és a többi utat talál hozzánk, mert minden jó gondolat vonzza a többi jó dolgokat... nagyszerű érzés... Persze tudunk mondani boldog időszakokat az életünkből, de korántsem tudunk boldognak lenni egy életen keresztül. Pedig a boldogságban töltött idő gyógyítja a lelkünket, feltunningolja az erőnlétünket, bátorrá és beválalóssá tesz.

Úgy kell tennünk, mint a folyók, nem kell rohanni, szedegetni kell a kincseket az úton, gazdagodni lélekben, tudásban, testben és egyszer úgyis odaérünk, elvehetjük, ami a miénk. Friss, édes, hamvas, csábító, valóság.

12. „Egy nap barátok nélkül olyan, mint a bödön egy csepp méz nélkül.”

Az igaz barátság életfogytig tart, egyszerűen azért, mert már annyi idő telt el jóban - rosszban, már annyit nevettetek és sírtatok együtt, annyit terelgettétek, vigasztaltátok egymást, annyi mindent átbeszéltetek. Mert már csak elkezdeni kell a mondatot, a másik befejezi, ha megláttok valamit, ugyanaz a mondat hagyja el a szátokat egyszerre... megérzitek, ha a másikat hívni kell. Láttátok egymást életveszélyes helyzetekben, és olyan hosszan ölelkeztek, ha tehetitek, hogy az másoknak már kínos, de azok az ölelések ha beszélni tudnának, sosem jönne el a reggel. Barátságotokon nem változtat az idő, a távollét. Tudjátok a titkokat is. Először értesültök arról, ha baj van, és arról, ha öröm. Végig aszisztáljátok egymás nagy szerelmeit, nagy szakításait, álltok egymás kórházi ágyánál, megéltétek együtt a nagy boldogságot és a nagy szegénységet. A gyerekeitek is közösnek számítanak. Amikor kell, idejében leléptek. Falaztok egymásnak, és belekeveredtek mókás dolgokba együtt. Soha nem töltötök sok időt együtt, mert a barátság rovására mennek a tartalmatlan fecsegések, az egymástól feleslegesen elvett idő. Barát nélkül üresebb, szegényesebb az élet.

Micimackó szerint olyan ez mint az üres bödön egy csepp méz nélkül. Az olyan, mint a szegénység... Sok mindent nem lehet pénzen megvenni, pl: a barátságot, és talán a pénz nem is boldogít, lehet, hogy nem, de az anyagi biztonság alapja a testi , lelki, szellemi jólétünknek. Lehet erről vitatkozni, de nem gondolnám, hogy ez a mai világban másképpen is működik.

13. „Egy kis odafigyelés és egy kis gondoskodás mindent megváltoztat.”

Akire odafigyelünk, akiről gondoskodunk az érzi, hogy több számunkra másoknál. Minél több időt szánunk a virág locsolgatására, minél többet beszélgetünk vele, annál fontosabbá válik számunkra. Egy idő után összetartozunk, kezdjük felvenni egymás tulajdonságait, kopogtatás nélkül is bemehetünk a másikhoz. Az együtt töltött idő megváltoztat mindkettőnket. Értékeljük a kedvességet, a gesztusokat, a szavakat, a simogatást és végtelen boldogsággal tölt el a másik jelenléte.

„Anyámtól tanultam, aki bölcs nő volt, az élet ismerője. Főleg a női lét ismerője. Ő egyszer azt mondta nekem, ha egy nő keres, néha vállalni kell a méltatlant is. Olykor lejjebb kell adni. Bele kell menni kis megalkuvásokba. Nagyokba nem szabad, de kicsikbe igen. Amikor megkérdeztem, hogy miért kell néha kompromisszumokat kötni, azt felelte: "Azért, mert a magányban berozsdásodsz. Hozzászoksz. Megvastagszik a bőröd,érzéketlen leszel. Nem veszed észre, hogy lassacskán egyre vastagabb és magasabb falakat építesz magad körül, amiken nincs ajtó. Azt hiszed, önszántadból vagy egyedül, de ha sokáig őrzöd ezt az állapotot, börtönné válik, s azt veszíted el a magányban, amit kerestél benne: a szabadságodat." (Müller Péter)

14. „A szeretet azt jelenti, hogy akár több lépést is hátrálsz azért, hogy a másiknak örömet szerezz.”

Akik közel állnak egymáshoz, és szeretetben élnek, egy nevezőn vannak, értik egymás észjárását, látják egymás gondolatait, telepatikusan elérik egymást, kívánják a közös együttléteket, a nagy beszélgetéseket, a közös élményeket, egészségesen vitatkoznak, a haragot nem ismerik egymás viszonylatában. Nem azért, mert nekik nincs rossz napjuk, de ezt is megérzik egymáson, és akkor a másik fedezékbe vonul. B variáns, felcsattannak, kiengedik a gőzt, és megy minden tovább mosolyogva, mert mindketten tudják, hogy csak rosszkor voltak rossz helyen. Nem avatkoznak bele egymás dolgába, tisztelik a másik szabadságát, még ha együtt élnek, akkor is. Az, hogy néhány lépést hátrálsz, a másiknak öröm, mert megbízol benne, mert egyenrangúnak tekinted, mert véletlen sem sérted meg a magánszféráját.

15. „Az a nap a kedvencem, amit veled tölthetek. Szóval ez a kedvenc napom.”

Itt van! Holnap lesz a kedvenc napom! Nem gondoltam, hogy mire a végére érek az írásnak, már konkrétan ma lesz, és lesz egy szépséges, boldog kedvenc napom.

Látod, hogy nem az a kérdés, hogy ha nagyon erősen kívánnám, akkor itt lennél?

2015.05.21.

Proust kérdőív

Tegyünk hát egy próbát! Én ilyennek látom magam... Kíváncsi lennék rá, hogy mások is?- de talán ez nem is fontos.

1. Mi jelenti számodra a tökéletes boldogságot?

Valójában a tökéletes boldogság az csak pillanatokban létezik… csodálatos, nem megismételhető pillanatokban… amikor szeretsz és szeretve vagy, az most itt mindegy ki által. Az egész egy nagy eufória… ez fantasztikus érzés, ha tökéletesen elmerülsz benne, képes vagy hosszú időn át élni belőle, mígnem eljön a következő. Felfokozott élethelyzetek, elszabadult hormonokkal (adrenalin, endorfin), megállítható idővel, mosollyal, öleléssel, gondoskodással, sok-sok pozitív élménnyel.

2. Mi a legnagyobb félelmed?

A testem, hogy tudjon szépen megöregedni, hogy ne hagyjon el, hogy az én kis szabad lelkem engedje szárnyalni még 80 éves koromban is. Hogy életem utolsó percében is fitten mozogjak, és friss legyen az agyam. Hogy még akkor is tudjak szeretni és szeretve lenni. Ez elég nagy kihívás, igyekszem megtenni mindent, hogy így legyen.

3. Mi az a tulajdonságod, amit nem szeretsz magadban?

Amikor nem tudom legyőzni a negatív gondolatokat. Ez erősen frusztrál. Ilyenkor magammal harcolok meg és nagyon fárasztó vagyok.

4. Mi az a tulajdonság, amit nem szeretsz másokban?

A hazugságot és a sunyiságot, meg a mellébeszélést... meg ha valaki leszalad a boltba kenyérért és eltűnik 2 hónapra… se kép, se hang. Ezt egyáltalán sehogy sem tudom tolerálni.

5. Melyik élő embert csodálod leginkább?

Alföldi Robit. Intelligens, okos, kreatív művészlélek, nem tartja magában a gondolatait, vállalja saját magát, szereti énjét, jól fogalmaz, hozzá van egy remek stílusa, és nagy ívben leszarja, hogy mások mit gondolnak róla, mert teheti, és teszi is, mert amit csinál, azt jól csinálja.

6. Mi a legnagyobb extravagancia az életedben?

52 évesen nekivágni a világnak, jó érzés, nagy kaland és nagy kihívás. Ébren tart. Más kultúra, más szokások, más nyelv, új szerelem. Felépíteni egy új életet úgy, hogy már a B oldal forog.

„Az az idő, mint egy rossz szerető
nem szól, csak elmegy,
te meg lesheted.” (RGo)
Már nincs olyan sok időm minderre, mint 25 évesen.

7. Milyen a lelkiállapotod most?

A nagy átalakítás megvolt, jól élhető, folyamatosan dolgozok rajta. „ Nyomokban boldogságot tartalmaz”-mint a mogyorós csoki. Viszonylag közeli az eufória, amiből még élek, és teljes szívemből várom a következőt. Már csak az a kérdés, hogy hol, mikor, kivel ér utol. Tudom, hogy eljön, a többi részletkérdés.

8. Melyik az a tulajdonság, amelyet leginkább túlértékelünk?

A fizikai erő, bár ezzel azt gondolom, nem lehet semmit eldönteni.

9. Mikor fordul elő, hogy hazudsz?

Nem szoktam hazudni, nincs miért.

10. Mi az, amit a legkevésbé szeretsz a külsődben?

A ráncokat, az ősz hajat, meg a kilóimat, küzdök ellenük, amíg csak tudok. Kordában tartom őket.

11. Melyik élő embert tartod a legkevesebbre?

Orbán Viktort, no comment.

12. Mely tulajdonságot tartod a legfontosabbnak egy férfiban?

Legyen ideje lekapargatni rólam a mázat és ne szégyellje, hogy néha ő is szokott sírni!

13. Mely tulajdonságot tartod a legfontosabbnak egy nőben?

Az erős, rohadtul emancipált, minden kihívást egyedül is megoldó énje mellett merje felvállalni a jungi árnyékát is: az érzékeny, törékeny, esendő, romantikus belső lányt.

ld. még: Maja Storch: Miért vágynak az erős nők erős férfiakra?

14. Melyik az a szó vagy kifejezés, amelyet túl gyakran használsz?

Ezek a nagy dolgok!

15. Mi vagy ki életed legnagyobb szerelme?

Az irodalom, a művészetek, a zene, az írás, a tanulás, a gondolataim, a pasik, a gyerekeim, az autóm, az otthonom, az utazások… ez mind. Minden napom.

„Régi mániám, hogy az igazán tehetős emberek sokszerelműek. Bármikor elő tudják hívni magukból ezt az érzést, akár egy regénnyi ihletet.” (Temesi Ferenc: Hogyan nem találkoztam Allen Ginsberggel)

16. Mikor és hol voltál életedben a legboldogabb?

Sokszor lehettem legboldogabb. Amikor egyetemistaként, volt időm kiélvezni az ott eltöltött 10 év pillanatait, amikor terhes voltam, amikor születtek a gyerekeim, ahogy nőttek, diplomát kaptak, mindezt három példányban, amikor szerelmes voltam (mert én sokszerelmű vagyok), Nizzában, Pizában, Korzikán, Amszterdamban, amikor életben maradtam a balesetben, amikor otthagytam Magyarországot… és most vagyok a legboldogabb, mert kezdem megérteni és letenni a múltamat, mert tudok a mostoknak élni, mert van sok friss, illatos gyümölcs az ezüsttálcán, mert volt erőm megváltozni.

17. Ha választhatnál, melyik emberi képességet, tehetséget birtokolnád legszívesebben?

Tudnék zenélni, mert ez is egy élvezet. Ez kimaradt az életemből.

18. Ha egyetlen dolgot megváltoztathatnál önmagadon, mi lenne az?

Nem lennék szemüveges, nagyon szeretnék jól látni, mert ez szintén egy katarzis lenne.

19. Mi eddigi életed legnagyobb teljesítménye?

Ami a fejemben és a lelkemben van, amit megtanultam az úton levésem alatt.

20. Ha létezik halál utáni élet, te miként vagy kiként térnél vissza legszívesebben?

Persze, hogy létezik. Mindegy, csak ha lehet ne felejtsem el, ami eddig már benne van a fejemben! Jajj, és ne kelljen nélkülöznöm!

21. Hol élnél legszívesebben a világon?

Provence, Alpes, Cote d Azur – mediterrán vidékek.

22. Mi a számodra legértékesebb tulajdonod?

Az én kis törékeny lelkem.

23. Mit tartasz a legmélyebb gyötrelemnek?

A várakozást.

24. Mi a legkedvesebb elfoglaltságod?

Olvasás, írás, zenehallgatás – egyik nélkül sem tudok meglenni.

25. Mit tartasz a legszembetűnőbb tulajdonságodnak?

Nem akartam soha tökéletes lenni, szentté válni. Én én vagyok.

„Mielőtt tökéletességre törekszünk, tudnunk kellene a hétköznapi ember életét élni anélkül, hogy engednénk megnyomorodni a bennünk rejlő lényeget. Aki e szerény keretek közt kiteljesedett, s úgy véli, elegendő energiája van még, ám kezdje el pályafutását, mint szent. Én sosem éreztem magam arra hivatva, hogy segítsem ebben.” (Carl Gustav Jung)

26. Mi az, amit a legnagyobbra értékelsz egy barátodban?

A véget nem érő ölelést. A feltétel néküli szeretetet. Azt, hogy nem akar megváltoztatni.

27. Kik a kedvenc íróid?

József Attila az csak egy van. Rajta kívül mindent és mindenkit, ami le van írva, képes vagyok elolvasni és idézni írókat, költőket, pszichológusokat, filozófusokat, hadvezéreket…

28. Ki a kedvenc irodalmi vagy film-béli hősöd?

Pretty woman (Julia Roberts & Richard Gere)… nagyon de nagyon romantikus.

29. Melyik történelmi alak áll hozzád a legközelebb?

Erzsébet Amália Eugénia, gyakori becenevén Sisi, ami az Elisabeth német beceneve, teljes német nevén Elisabeth Amalie Eugenie von Wittelsbach osztrák császárné, magyar királyné.

30. Kik a te valódi, hétköznapi hőseid?

Mindenki, aki tud őszintén és boldogan élni, aki felveszi velem a lépést, velem tart, bár jól tudja, hogy egy egoista dög vagyok…

31. Melyek a kedvenc neveid?

János, Péter, Balázs, Márton, Zita

32. Mi az, amitől a legjobban irtózol?

A szegénységtől, megalázottságtól.

33. Mi az, amit a legjobban sajnálsz a múltadban?

Az elszalasztott mostokat, a még nem tudott bölcsességet.

34. Hogyan szeretnél meghalni?

Egy verssel a kezemben.

Semmi esetre sem rárohadni egy lélegeztető gépre.

35. Mi a mottód?

„Éljenek a férjek, akik elnyertek, a lúzerek, akik elvesztettek, és a mázlisták, akik még várnak rám!”

2015.05.31.

Elengedés

Minden az előre megkapott prognózis szerint zajlik. Félelmetes. Mekkora érték is az, ha van lelki gondozója a lelki gondozónak és van mentora a mentornak, tanítója a tanárnak, orvosa az orvosnak.

Nem igaz tehát a tézis, hogy a mentális foglalatosságban kiégünk. A másokba fektetett energiát mindig visszakapjuk, érzésem szerint mindig kicsit többet, és ez a sok kicsi többlet összeadódik, és egyszer csak azt vesszük észre, hogy hegyeket mozgatunk vele. Mint ahogy a masszázs lényege sem az erős kéz, hanem a testi érintés ereje. Ha van benne energia, akkor hat, ha nincs, akkor hiába gyúrsz erőből, nem lesz kellemes az érzés, és elmarad a hatás.

Néha meg sem tudom mondani, hogy miféle útra léptem, de akkora a dübörgés, hogy áthallatszik a határokon is...

Minden a fejemben és a lelkemben történik. Néha már fáraszt is, hogy megértsek hellyel közzel mindent, de megy. Egyszer döcög, máskor meg elszáguld. Máshogy látok, na ez is bonyolult, néha kívülről, néha belülről, néha egyszerre a kettőt, egyenlőre nem is tudom megfogalmazni. Az agyam és a szívem… a gondolataim és a megérzéseim… mögöttük a tanösvények száz meg száz útvesztőjének megtapasztalt valósága, rendezve-rendezetlenül, értékelve- átértékelve- értékeletlenül, részletekben- foszlányokban… néha fodrozódik, mint Debussy tengere. Azután ott a csend, amire nagy szükségem is van az utóbbi időben. Mint Hemingway tengere… az egész egy végtelen csöndes meditáció. Akár csak a tengeri fecskékről gondolkodnánk.

Észre kell vennem az apró jeleket, ez nehéz, nem mindig sikerül. Ha egyenesen jársz, egyrészt nem terheled a gerinced, másrészt felemeled a fejed, és ráérsz nézelődni, fényképezni, jó gyakorlat figyelni a részleteket. Nagyon hasznos dolog, fejleszti a memóriát, segít összpontosítani a figyelmet, folyamatosan dolgozik az agyad… eleinte tudatosan, később a tudatalatti vezényletével.

Néha jól esne leülni veled szemben, kielemezgetni mindent, mert te érted a gondolataimat. Bár ez tudom fölöttébb veszélyes vállalkozás lenne, mert a találkozásban talán megint elégnénk hamar. Hiszen a puszta jelenlét olyan mértéktelen energiákat szabadít fel közöttünk, és akkor még meg sem érintettük egymást, a többi lehetséges opcióról meg ne is beszéljünk.

„Talán semmi sincs szebb a világon, mint találni egy embert, akinek lelkébe nyugodtan letehetjük szívünk titkait, akiben megbízunk, akinek kedves az arca, elűzi lelkünk bánatát, akinek egyszerű jelenléte is elég, hogy vidámak és nagyon boldogok legyünk.” (Hemingway)

Mégis mindig el kell engedni sok mindent és mindenkit. Ez nekem még mindig a gyengém…

Azt gondoltam, végre precízre sikerült egy elengedés, ha tudnád a történetet, ... még az i betűn a pont is olyan tökéletes lett, ahogy az elő van írva...nagyon sok szeretetet vittél magaddal, és elindultál egy olyan úton, ahol megtalálod a másik fele lelked... mert imígyen az első fele lelked az én vagyok… A küldetésem csak annyi volt, hogy segítselek rálépni erre az útra, hogy visszakapd önmagad, az életed, a boldogságod. Úgy hogy közben véletlenül se változz meg, mert másokat megváltoztatni nem szabad és nem lehet.

A kanális másik oldaláról nézve a történetet, belőlem is előcsaltad az ihletet, kaptam tőled egyfajta bizonyosságot a továbblépéshez, ami nem elhanyagolható...meg a másik fele lelkem is tudom, hogy kiben lakik… és ha nem az a feladatunk, hogy egymással éljük le az életüket -pedig milyen egyszerű is lenne...dehát nem az- akkor majd megyünk külön tovább, ki tudja…

És mert nem egyszerű, még ráfejeltem egy dühkitöréssel. Azt gondolom, ez is része volt az egésznek, bár nem volt előre eltervezve. A düh nem mindig rossz érzelem… ha jól kezeljük, még meg is könnyebbülünk tőle… aki meg rosszkor van rossz helyen, ha ismeri a lelkünket, tudja, hogy mi miért volt, és ilyenkor feltűnik neki is, hogy emberből vagyunk, nem szentből.

Konklúzió: valójában egymás mentorai lettünk imígyen, még ha nem is tudatosan tettük, csak kaptuk egymást odaföntről. Mindezt egy világégésbe csomagolva stílusosan. Boldogan éltem meg minden percét. Most is boldog vagyok, hogy megélhettem. Ha itt volt vége akkor is. Ha lesz folytatás akkor az is erről fog szólni.

„Teszel majd kivételt… Találkozol valakivel, aki megkapja azt az új esélyt, amit senki másnak nem adnál. Megbocsátasz, beengedsz, újrakezdesz…

Lesz majd, akiért érdemes felülírnod minden szabályt, amit könnyek, csodák, és annyi tapasztalat alapján megalkottál, amelyeket oly makacsul tartottál.

Mennyit gondolkodtál… terveztél, dolgoztál, változtál és megváltoztattál! Mégis… Teszel majd kivételt. Talán csak egyszer. Felrobbantasz mindent magad körül és nem érdekel majd, hogy a vesztedbe rohansz-e, hogy a romokból mindent újra fel kell építened! Nem. Tűzbe dobod a szíved… el akarsz majd égni valakivel, anélkül hogy a lángok megperzselnének, de igazából az sem érdekel majd, ha megsebeznek...
Egyszer az életben naiv akarsz majd lenni, és a narancsszín naplementében nyom nélkül eltűnni. Csak égni. Átélni.” (Manna Owell)

Kékszakáll

Őrült elmék

Néha úgy érzem már magam, mint Judit a hetedik ajtó előtt… miután kinyitogatta az ajtókat kékszakállú hercege várában, képletesen a lelkén, a sok cívódás, felismerés árán megismerve annak igazi énjét, akit szeret, a hetedik ajtón átlépve mégis a magány várt rá.

Na jó, hát a ballada az ballada- mondhatjuk… ez a műfaj ilyen… Mint az egyszeri gyerek az érettségiről kijővén ezzel fogadott : -Megöltem Ágnes asszonyt a dolgozat végén.. az jó opció, vagy nem?

A dolgozat szempontjából mondjuk elég lett volna őrületbe kergetni is, de a ballada az ballada… nagy átlagban a végén mindenki meghal. A magyarázat tehát kézen fekvő.

Mert az őrület is a magány egy megnyilvánulása amikor az elme saját háborodottságába zárja magát. Az én belezsugorodik saját börtönébe, amit az idők folyamán épített fel, hiába zavarták végig a megszokott 1000 tanösvényen, nem tanult semmit, nem tudott megváltozni. Hívhatjuk zsákutcának is. A börtönfalakat nem is magának építette fel, hanem azoknak, akik kívül estek az ő értékrendjén, és egész életében igyekezett megbüntetni őket így vagy úgy. Közben félt, mindenkitől félt, aki nem olyan, mint ő. Mindenkivel bizalmatlan volt. Álkapcsolatokban, felpúderezett világban lubickolt, álokosságokat kigondolva, feledve, hogy a világ létezik rajta kívül is.

„Elfogadhatod vagy elutasíthatod a Jólétet - de minden, ami veled történik, a te műved.” (Esther &Jerry Hicks)

Azután egyszer csak már meg sem hallotta a hangokat, akik kintről kiabáltak vele, mert ők ilyennek szerették, gondolták tesznek még egy utolsó előtti… utolsó… utolsó utáni… na még egy… legutolsó… legeslegutolsó.. és végül a végső próbálkozást, hogy megmentsék a lelkét. A lelkét persze senki sem tudta volna megmenteni csak ő maga.

Végül a börtönajtó bezárult belülről, mert már olyan magasak és vastagok voltak a falak, minden ablakra rács került, és a szétcsúszott elme végül a kaput is befalazta.

„Szegény Ágnes naphosszanta
Néz e kis világgal szembe,
Néz merően, - a sugárka
Mind beléfér egy fél szembe.
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.” ( Arany János)

Nos, nem ölték meg Ágnes asszonyt kivételesen, mert a szüzséből kiderül, hogy még szabadon is engedik, mert a földi bíró elégségesnek tartja az őrületet, mint büntetést.

Az őrület tehát nagyobb büntetés a halálnál, és bármiféle börtönnél…

A végén pedig ott a legkeményebb szenvedés, hogy nehéz elmenni, mert már nem adatik meg a világgal, saját lelkével, és a másokkal való megbékélés, a halál is félelem, nem megnyugvás… Hát valóban, a pokol az itt van, nem a túlvilágon.

Mindegy, hogy a lepedőmosás lesz a rögeszménk, vagy örökké visszavágyunk abba a faluba, abba az utcába, ami ugye mint lehetőség számunkra már nem létezik.

„Sírkövek felirata lehetne: "Elfáradt." Talán nem az életbe fáradt bele, csak abba, hogy kapaszkodjon belé.” (Mark Lawrence)

Konklúzió: A beteg lelkeket megmenteni nem lehet (még akkor sem, ha az anyánkról, a gyerekünkről, a testvérünkről, a szerelmünkről van szó). Az embereket megváltoztatni nem lehet és nem szabad. Marad az egyedüli lehetőség, hogy nagy türelemmel, kitartással segítsünk rátalálni énjükre, lelkükre, az útra azokat, akik fontosak nekünk és még egészséges a lelkük.

Az utat képletesen egyedül kell végig járni.

Persze az egészséges lelkeknek megadatnak az útitársak is. Ez jó hír, ezért sose adjuk fel velük kapcsolatban!

"Semmit nem lehet megtanítani egy embernek. Csak segíteni benne, hogy rátaláljon Önmagán belül. " (Galilei)

Nekrofília

Most nem beszélnék arról, hogy milyen halottkultusz létezett és létezik a természeti népeknél, és a különböző vallású közösségekben. A modern nekrofília tekintetében alapműnek tekinthető a Six Feet Under c. sorozat (Sírhant művek) érdemes megnézni, tanulságos. Ezt tekintsük a két végletnek! Az azonban látható, hogy mennyire megváltoztak a szokások ebben a kérdésben is, mint mindenben.

Azt gondolom, mindenkit hagyjunk meg a maga elképzelésében, hiszen ez igazán magánügy. Tehát amit itt most leírok, az az én verzióm. Miután az életem, és a halálom is az én utam része elgondolkodhatok sőt beszélhetek is róla.

Bár gyanítom, az akkori szempontomból abszolút századrendű kérdések ezek, de nem tudom elképzelni semmilyen formában kőbe vésve a nevem. Nem kívánom a gyerekeimtől, hogy minden héten zarándokoljanak valami márványtáblához, és vigyenek virágot, mert tőlem megkívánták, de én sem tettem. Tutira nem érezném jól magam egy nagy beton, vagy márványtömb alatt.

„Ha sírt kővel borítjuk le, ez azt jelenti, nem akarjuk, hogy a halott visszatérjen. A súlyos kő azt mondja az elhunytnak: "Maradj ott, ahol vagy!".” (Milan Kundera)

Van egy kedves ismerősöm, aki meghagyta a családjának, hogy ha egyszer megkapják az urnát, akkor menjenek el Görögországba, együtt mindannyian (mondjuk a síremléke árából), ahol sokszor nyaraltak együtt, szórják őt bele a tengerbe, és igyanak meg sok Metaxát, mint a régi időkben, beszélgessenek, és nevessenek nagyokat, élvezzék a napot és a tengert. Ez pl. egy szimpatikus megoldás.

Részemről is jónak tűnik a hamvaim tengerbe szórása, mert a tengerparton nagyon sokat elmélkedek, a jó gondolatok mindig ott születnek. Sok szép emlékem fűz ide. Amúgy meg nincs határa, mint ahogy az én szabad lelkemnek sem, tehát illik a koncepció egymáshoz, még ha ők ketten fizikai halálom után még köszönő viszonyban sem lesznek egymással. Amúgy meg ott a sok víz, amit nekem nem sikerült tisztára mosni, ott lesz rá idő. Egyébként meg ez a gyerekeim dolga, valójában azt tesznek, amit akarnak...

Van, hogy a körülötted lévő emberek nem értik meg az utat, amin jársz.

Nem is kell megérteniük.

Ez nem az ő útjuk.

Halál

Lehet úgy élni, hogy a halál már ne számítson, valójában nincs is halál.

Mert aki szeretett és szeretve volt, az minden nap ott van a többiek gondolataiban, ez ennyire egyszerű.

A testünk elkopik, vagy összetörik, vagy a sok negatív gondolatunk, a félelmeink, a gátlásaink felélik a testet.

Ez három különböző szituáció. Az első a természetes öregség, amit megint csak lehet jól és rosszul megélni. Ha jól éljük meg békében a lelkünkkel, szellemi frissességben, akkor minden egyszerűbb. A második, amikor a test összetörik… gondoljunk egy autóbalesetre, ahol a lélek látja, hogy a test szétesett, kiül az autó tetejére, és onnan szemléli, hogy mi lesz… sikerül-e a mentősöknek összerakni, újraéleszteni azt a szörnyű testet, ami ezután lehet nem is fog már sosem jól működni, hát baromira nem tetszik neki, hogy oda akarják őt visszagyömöszölni, abba a reménytelen testbe. Ha a feladat ez, akkor azért visszamegy, de az világos, hogy nem jókedvében teszi. Máskor meg nem megy vissza, itt van vége az ő közös pályafutásuknak. A harmadik verzió amikor magunk éljük fel a testünket… rohanunk, nem eszünk, stresszelünk, nem szokunk le a dohányzásról, az ivásról, a narkóról… tele vagyunk negatív gondolatokkal, amiktől csak egyre több lesz… nem vagyunk boldogok, pedig annak kellene lennünk… félünk… hosszasan depressziósak vagyunk… nem vagyunk képesek felnőni a feladathoz, amit életnek neveznek. Valamiért nem világos az ilyen ember számára, hogy az irányítás csak rajta múlik. Itt a végső pillanat egy agyvérzés, szívinfarktus, egy hosszúra nyúlt betegség vagy akár az öngyilkosság képletében jön el. Ezt hívjuk mi értelmetlen halálnak, pedig a lélek oldaláról nézve ez egy egyenes irányú egyenletesen gyorsuló mozgás eredménye, ami bekövetkezik… jelek vannak, vissza lehet fordítani, ha időben észbe kapunk, és észre vesszük ezeket. Ezért nem utolsó szempont, hogy ne csak a lelkünkkel, hanem a testünkkel is törődjünk. Bizony igaz a mondás : „Ép testben ép lélek.”

Akkor, ha itt az idő, és a lélek nem bírja tovább a gyűrődést ebben a formátumban, hát tovább áll… ez a halál. Semmi több. A lélek csak tovább áll… neki ez egy jó hír, egy új lehetőség. Ha az elszámolás pozitív, akkor még kellemes is a pillanat.

"Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam."

(Pál II. levele Timóteushoz 4.7-8)

Konklúzió:

„Aki elmulasztja a pillanatokat, végül elmulasztja egész életét. Az élet, akár egy pillanat: mulandó; s miért ne élnénk szépen a kicsit, ha abból áll össze az egész?” (Lucius Annaeus Seneca)

2015.08.27.