A belső utak könyve

Mottó:

„Az igény valóságot szül.

A dolgok megvalósulásának az a kezdete,

ha makacsul rájuk gondolunk.”

Gondolati háttér: Minden, ami igazán fontos, eljön az életünkbe. Személyiségünk,

karakterünk, belső igényeink törvényszerűen formálják sorsunkat. A hívásokra

válasz érkezik. Sokszor észrevehettük, hogy vágyaink, igényeink megkeresik a

tárgyat maguknak. Az emberek megérzik azt, ami bennünk van és eszerint

közelednek vagy távolodnak. Azok felelnek, akikkel közös hullámhosszon

működik az „adó-vevő berendezésünk.”

Ugyanabban a városban néha elmagányosodunk, néha sokan körénk gyűlnek. Ezért írhatta tréfásan Füst Milán: „Apróhirdetés. Meglevő szenvedélyekhez tárgy kerestetik!”

Szeretnénk szerelmesek lenni – és beleszeretünk valakibe. Ami fontos, azt csöndesen ébren

kell tartani magunkban napról napra; egy pillanatra sem szabad elengedni. Egy napon valóság lesz.

(Popper Péter: A belső utak könyve)

A vonzás törvénye ami igaz a fizikában, és igaz a napi valónkban is. Mert egy nagy rezgés vagyunk, néha az örvényen kívül, néha meg mélyen benne. És mivel ontjuk magunkból a gondolatokat, a sok felesleges fecsegésünkkel a kimondott szavakat, kontroll nélkül olykor... néha tudatosan, odafigyelve, néha csak a tudatalattinkból, és néha csak úgy, üresen .

Pedig mekkora öröm érezni, hogy pozitív gondolataink célba értek, érkeznek a pozitív válaszok látszólag maguktól. És mekkora gyötrelem látni, hogy minden dől össze ...azután egyszer csak jön a felismerés, és amikor képesek vagyunk irányt és stílust váltani, mindjárt megváltozik minden. Számtalanszor megéljük, mégis néha másképp csináljuk, mert sosem tanulunk eleget az előzőekből...hiányzik a tudatosság. Azt gondoljuk, jók vagyunk a nevelésben, hiszen már felnőtt mellettünk sok gyermek, azt képzeljük, hogy nagy szeretetünk elég ahhoz, hogy megváltoztassuk az embereket, hogy pszichopatákat gyógyítsunk vele, tele vagyunk rossz beidegződésekkel, elfogultak vagyunk, tele előítéletekkel, keresztényesre kinevelt bűntudattal, lelkiismerettel...ez mind badarság...

Azután elkezdünk gondolkozni, rendszerezni, szétszedni, elemezni és összerakni saját elménket, a megélt helyzeteket. Megtanítjuk magunkat a pozitív gondolkodásra, a megbocsátásra, az elengedésre, ami fontos, azt egy pillanatra sem elengedni, mert egy napon valóság lesz.

Megtanulunk világosan fogalmazni, állító mondatokban, kitöröljük a feltételes és felszólító módot a beszédünkből, mellőzzük az ellentétes kötőszók használatát, a káromkodást, és leszokunk az üres fecsegésről, egyre kevesebbet dühöngünk, veszekszünk és szomorkodunk...

Lépünk egy nagyot és merészet, és tény, hogy a környezetváltozás sokat segít... vagy csak kiváltja valami az igényt a változásra. (elköltözünk, munkahelyet váltunk, kilépünk egy régi kapcsolatból, átélünk egy halálközeli szituációt, elvesztünk valakit, aki közel állt hozzánk, lenullázunk anyagilag)

Megtanuljuk, hogy ugyanaz a világ vesz körül minket, mint eddig, a helyzeteket ezután is át kell élnünk, a szabadságunk abban áll, hogy mit válaszolunk a kihívásokra... és ez a lényeg, a többi már nem fontos. Aki visszanéz ránk a tükörből, azt minden reggel megdicsérjük, hogy – „Ez jó, ez te vagy!”-azután eljutunk oda, hogy ez már nem a gyakorlat része, hanem így is érezzük.

Már merjük feladni azt az apróhirdetést, mindegy hogy hány évesen, képesek vagyunk bevonzani az embert, akivel egy hullámhosszon vagyunk. Képesek vagyunk felrúgni a szabályokat, az összes mézes csuprot összetörni... bár egy még megmarad emlékbe. Meglévő szenvedélyünk tárgyára ráleltünk. Itt van teljes valójában. És már nem is az a fontos, hogy meddig tart, hanem a felismerés, hogy a folyamat működik... és ettől tart örökké, mert nem görcsölünk rajta, nem félünk tőle, hogy vége lesz ennek is , mint eddig mindennek. Teljes bizalmat szavazunk. Minden eldőlt, a fejünkben.

És végül megtanuljuk letenni a múltat, ami hosszú út, de megéri. Megtanuljuk elengedni azokat a dolgokat, amik visszahúznak... ez sem könnyű. Megtanuljuk, hogy múlt az nincs, mert már elmúlt, hogy jövő az sincs, az majd lesz... mostok vannak, amiket elkapunk, de tüstént múlttá válnak. Konklúzió: a mostokat kell kiélvezni... az utolsó gyümölcsöt is elvenni az ezüsttálról...

Ez a tanulási folyamat magától is megy, egy életen keresztül kapjuk a helyzetek, sokaságát magunk elé, azután döntünk, jól, rosszul, és visszatekintve olyan ez, mint egy véget nem érő spirál, az élet visszaoszt később egy nagyon hasonló élethelyzetbe... és ott is képesek vagyunk újra jól, rosszul dönteni, lehet, hogy tanultunk az előzőből, lehet, hogy nem...és jön a következő...a spirálban eggyel feljebb... Ez persze nem oldja meg az alapproblémát.

Szánjunk időt magunkra, hogy megismerjük valódi önmagunkat, hogy lássuk énünket magunk és mások szemével, belülről és kívülről egyaránt, hogy tisztában legyünk vágyainkkal, mert ez az első és legfontosabb. Megtanulni szeretni önmagunkat.

Akkor lesznek végtelen, allegórikus háttérképeink, akkor készülnek rólunk jó fényképek is, kifelé fordulunk, kinyílunk a világra és a világ is kinyílik számunkra.

Az élet itt kezdődik és ettől fogva már sosincs vége…

2015.05.02.