"Azt
mondják, a földi boldogsághoz a következők kellenek: legyen kit
szeretnünk, legyen mit csinálnunk és legyen miben reménykednünk."
(Tom Bodett)
Tényleg…
Bár lehet, ez is csak egy marketing fogás, amivel eladjuk magunkat
önvalónk és külsősök számára, és megvesznek minket ugyanők.
Mert ebben a 21. században nagyjából minden a businessről akar
szólni… meg a pénzről... Pedig nem… Egyáltalán nem... Vagyis
nem erről kellene, hogy szóljon. Egy életen keresztül erre
szocializálnak bennünket minden csatornán. Ezért azután sok
időbe telik, még megfejtjük a rejtélyt.
Legyen
kit szeretnünk…
Nehéz
szeretettel viszonyulni a világhoz, amelyben úgy érezzük, nem
szeretnek bennünket. És rajongunk azért a miliőért, ahol bár
áldozatok árán, de szeretve vagyunk. Valójában ott sem mindenki
által. Mígnem végül is egyszer csak majd megérkezünk, befutunk
a hőn óhajtott kikötőbe, miközben a leglehetetlenebb
küldetésekből is megtanultunk ezeregy dolgot. Nyitott kérdések
halmazára kerestük a választ, pedig az, a maga egyszerűségében
ott hevert mindig is előttünk, csak le kellett volna hajolni érte.
Minden felismerésért meg kell harcolni, de senki mással, csak
önmagunkkal. Jóllehet mindig mással harcolunk. Ez nagy hiba. Senki
sem felelős az életünkért, csak mindenki magáért. Lehet
kötekedni a szélmalmokkal, de azok csak forognak tovább, ügyet
sem vetve ránk. Az élet addig tolja elénk az újabb és újabb
szituációkat, még egyszer csak jól nem jövünk ki belőlük.
Ezért, ha valami ismerősnek tűnik, az sosem véletlen. Nem a
szélmalmokkal kell csatázni, hanem önmagunkkal.
Nehéz
szeretettel viszonyulni ahhoz a világhoz, ami viselkedési sémák
börtönében tartja és ezáltal észrevétlenül és egyben
hihetetlenül alattomosan nyomorítja meg az emberek lelkét,
szabadságát, fertőzi meg gondolatait, párját, házasságát,
kapcsolatait, neveli a gyerekeit saját maga ellen, saját maga
által. Ez nem paradoxon. Éppen ezt nevezzük agymosásnak. Remélem,
elég érthetően fogalmaztam.
Egy
hatalmas fa árnyékában aljnövényzetként élni nem lehet. A nap
se süt rád, hideg is van, nem szaporodsz, nem hajtasz friss
hajtást, nem virágzol. Ilyenkor meg kell fontolni, hogy melyik
növény marad, a fa vagy én. Ha túl kicsi, vagy túl lojális
vagyok, akkor hagyom a fát, én meg költözök. Melegebb
éghajlatra, hozzám hasonló kis növények mellé. Olyanok mellé,
akik indáikkal körülfonnak ölelésképpen, de nem fojtanak meg,
nem szorongatnak, hagyják, hogy élvezzem a napot, az esőt, a
katicákat, szentjánosbogarakat. Az átültetés persze kockázatos,
mert arra egyetlen esetben sincs garancia, hogy a növény gyorsan
gyökeret ereszt az új földben, és már első nyáron virágba
borul.
Nem
árt beszerezni valakit, aki ért a metszéshez, meglocsol, ha nem
esett az eső, és figyeli a kártevők megjelenését is, adott
esetben leirtja mindet. Szóval szeret, és megtesz érted egy csomó
mindent. Még akkor is, ha a hülye töviseiddel,- amit kifejezetten
védelmi szándékkal növesztettél magadra, olykor összeszurkálod
még őt is. Jóllehet, legkevésbé sem érdemli. Ilyenek ezek a
kertészek. Tele vannak szeretettel, és a virágok lelkéhez
vonzódnak igazán. Elvarázsolják őket a színek és a kellemes,
bódító virágillat. Mindemellett megbízhatóak és okosak is.
Ezért szeretjük annyira mi virágok a kertészeket.
Legyen
mit csinálnunk…
1.
Munka. Azt mondják az akkor jó, ha nem esik nehezünkre. Sokszor
azonban nem is ez a szempont, legalábbis nem az elsődleges, hanem a
család eltartása. Aki nevelt gyerekeket, ápolt beteget vagy
időset, az tudja mire gondolok.
Azt
is mondják, hogy szerencsés az, ha a munkám egyben a hobbim is. Ez
nagyon ritkán jön össze. És akkor van még a hivatásom, a
szakmám. Van, amit tanultam, amit megtanultam csak úgy, bármi
okból út közben. Van amihez értek és amihez nem. Van szellemi
megterhelés és fizikai, mindkettő különböző mértékben.
Vannak a mások által alantasnak tartott munkák, és azok, amit
magunk bármely okból nem tudnánk csinálni. Azután az sem
mindegy, hogy mit keresünk, és az mire lesz elég.
2.
Amiben kiéled magad. Nem feltétlenül művész kell legyél, persze
lehet írni, festeni, kézműveskedni, lakberendezni, kertészkedni.
Lehet sportolni, utazni. Lényeges, hogy bármit is teszel, abban
örömöd legyen, azt élvezettel tedd, leereszd közben a fölösleges
energiáid. Nagyon fontos, mert ezt abszolút magadért teszed. Az
érzésért.
3.
Kultúra. Szórakoztat, tanít, finomít, kitágítja a világot,
kitárja a szíved, tanít élni. Könyv, film, színház,
hangverseny, kiállítás, múzeum…
4.
Csend, természet. Művelni kell, időt hagyni a gondolatoknak.
Élvezni a természetet és teljes egyensúlyban lenni vele.
Gyógyítja a lelket. Ha képes vagy meglátni a természet apró
csodáit, képes leszel a saját és mások dolgaiban érzékelni a
jóságot, a különlegességet, az egyszerit és
megismételhetetlent. Képessé válsz jól szeretni.
A
fentebb említett tevékenységekben éled meg a pillanatokat, amiket
ezáltal saját magadnak teremtesz meg. Hiszen a gondolataid
meghatároznak téged. A jó gondolatok házában boldogság lakik. A
rossz gondolatok meg egyszerűen gonosszá tesznek.
Legyen
miben reménykednünk…
Csokonaitól
tudjuk, hogy a remény csalfa, vak, és a bús, boldogtalan ember
teremti magának. Én inkább azt mondanám, merjünk álmodni,
nagyokat álmodni, megálmodni a vágyainkat, és foglalkozzunk
nagyon sokat velük. Sokan leírták már sokféleképpen, hogy ez
valójában boldogságunk, sikereink titka.
„Kell,
hogy az embernek megadassék a képesség a szép felismerésére, a
gyönyörűségre. Ezt elérheti, ha tisztán vannak tartva az
érzései, ha szerényebben, kevesebb munkával megél s ráér a
pihenésre s a pihenésben a bölcseletre, az isteni természet
ismeretére. Ebben a kialakulásban él a mai ember, keresi az
igazat, a szépet s önmagát… Keresi önmagát és az Istenbe
vetett bizalmát. Az Isten megközelítésére feltétlenül
szükséges, hogy az embernek tiszta legyen az érzése,
befolyástalan a gondolatmenete.”
/Csontváry
Kosztka Tivadar/
