Tövismadárkodásaink
"
A mondabeli tövismadár csak egyetlenegyszer énekel életében, de
akkor szebben, mint a föld bármilyen más teremtménye…
Egyetlen
csodálatos dal, az élete árán. De akkor az egész világ elnémul,
őt hallgatja, és Isten mosolyog az égben. Mert a legeslegjobbnak
mindig fájdalom az ára... Legalábbis a monda szerint.
A
madár, begyében a tövissel, változhatatlan törvénynek
engedelmeskedik; nem tudja, mi űzi-hajtja, hogy fölnyársalja
magát, s dalolva haljon meg. Amikor a tövis beléhatol, még nem
tudja, hogy a halál közeledik, csak dalol, dalol, amíg csak annyi
élet van benne, hogy egyetlen hangot kiadjon. De mi, amikor a
tövisre fölnyársaljuk magunkat, mi tudjuk. Mi értjük. És mégis,
mégis megtesszük. Mégis megtesszük. " (Colleen
McCullough)
Mert
erőnk olykor egyben a gyengeségünk is. Mert vágyunk a szeretetre.
Szabadon Csernus után: mi mind szeretet-kurvák vagyunk. Szabadon
Tamási Áron után: mindannyiunknak kell egy hely, ahol otthon
vagyunk. Szabadon Bagdy Emőke után: a
szeretetkapcsolatot adjuk-kapjuk egymástól. Ez pedig egészségben,
életben tartó erő, amely mindnyájunknak a legfontosabb.
S
ezért… éppen ezért vagyunk képesek elkövetni nagyszerű
pillanatokat, és ezért, épp ezért tűzzük fel magunkat a
tövisre, és énekelünk, holott tudjuk, értjük a tövismadárkodás
mibenlétét, mégis megtesszük. Mert
gyönyörű, mert bár nagy árat fizetünk érte, de ez akkor ott
sosem számít. Még ha egyszeri és megismételhetetlen volt, akkor
sem.
Bármikor
megkérdezik, a válasz mindig határozott "nem bántam
meg".
Az
életünk tele van szabályokkal. Néha még magunknak is sikerül
legyártanunk néhányat csak úgy grátiszba, hogy legyen mit
betartani. Néhányat jól belénk nevelnek. Megtanulunk úgy végig
menni az úton, hogy teli van palántázva a jobb oldal tiltó és
korlátozó táblákkal, piros, villogó sárga, és telizöld
lámpákkal. Olykor tövig nyomjuk a gázt, máskor meg döcögünk a
dugóban. Valójában előbb-utóbb mindenhova odaérünk. Azt
gondoljuk, a mi időnk akkor van itt, amikor csak szétnézünk, de
nem állunk meg a stopvonalnál, amikor áttoljuk magunkat a piroson, amikor a megengedett sebesség kétszeresével zúzunk.
De valójában akkor jött el a mi időnk, amikor megcsodáljuk a
véget nem érő legelőket, amiknek csak a kanálisok szabnak
határt, a legelésző teheneket, birkákat, a nyuszikat, kacsákat.
Azután megállunk, elővesszük a piknikes kosarat, kiterítjük a
fűben a plédet. Nevetés, játék, beszélgetés, ölelés, az
együttlét öröme, mind az idő megállításán dolgoznak. Ebben
a kontextusban nem is olyan fontos a cél maga. Az érzés a fontos,
ami elárasztjaa a szívünket, majd képes kilépni kicsinyes
korlátai közül, kihömpölyög a szabadba, és ott átjárja a
mezőt, átússza a kanálist, rámosolyog a szürke fodrú felhőkre
és a napra. Mindezt végtelen, finom természetességgel teszi.
Akkor
van itt az ideje valaminek, amikor képesek vagyunk elfogadni azt,
megállni és élvezni a pillanatot. Megengedjük, hogy közel jöjjön
hozzánk, hogy simogasson, kényeztessen, hogy élvezzük szavait,
érintését, színeit, illatát, másságát, varázsát.
Mindegy,
hogy elmúlik, mindegy, hogy belehalunk, de egy percre elnémul
minden, és ez az az egy perc, amit soha meg nem bánunk. Ez az, amit
bár tudunk, mégis, mégis megtesszük.
Mert
ilyenkor átjár bennünket a szeretet. És ez a lényege a
tövismadárkodásnak: szeretetből tenni, amit teszünk, s azzal
boldoggá tenni másokat, nem számít ha kicsit bele is halunk. És akkor
elhallgat körülöttünk minden… és Isten mosolyog az égben. Mert ilyennek teremtett bennünket, csak
néha alig emlékszünk már rá. Mire
az út végére érünk, talán megtanuljuk a leckét.
„Ahova
érdemes elmenni, oda nem vezet rövid út.” (Vavyan
Fable)
