„Mindig az kellene, ami nincs, mert ami van, az van, s ezzel már ki is esett a vágy játékos hálójából, bele a meguntság hétköznapi porába.” (Fekete István)
Ünnepi figyelmünk pedig befelé kellene irányuljon. A külvilág erőteljesen igyekszik elvonni a gondolatainkat a fontos dolgokról, magunkról, s szeretteinkről.
De mi is kellene?… Igazság… S Ő konstans kellene… mihez képest nincs.
Akkor az most ki sem esik vágyaink játékos hálójából?... Ebből kifolyólag nem is eshetik bele a meguntság hétköznapi porába... Mindkettő akkor ugye fizikai képtelenség. Mindazonáltal sokszor illúziónak tűnik, nem egyébnek. Megszoktuk, hogy az Igazság pont olyan relatív dolog, mint Einstein óta a tér is, meg az idő is… Játék… Mégis nagy betűvel írjuk a nevét, mert véletlen sem áruló, mint Nemecsek Ernő (mint utóbb megtudtuk: ő sem volt az… csak felcímkézték.)
A remény persze nem ilyen egyszerű. Legalább is az én reményem ennél mindig is sokkal eretnekebb volt… amolyan vagány csokonais, mert azért valljuk be, Csokonai gondolatai a maga idejében erősen extravagánsak voltak. Manapság meg egyre időszerűbbek. Sajnos. Mert a mi világunk egyre betegebb világ. S ha belegondolunk, a költő soraiból épp egy beteg környezetben asszociálódott reményvesztett, boldogtalan ember rajzolódik ki. Évekig azt hittem, hogy ez csak egy eretnek nézőpont, ami nekifeszül a kereszténynek. S miközben sokszor megküzdöttem a sorokkal, rájöttem – nem az. Nem csak a katolikus, vagy lutheri reményt mint olyant nem elfogadó eretnek, hanem a ma mentálisan beteg, gyökerét vesztett, motivációját vesztett, reményt vesztett, szeretetet vesztett ember víziója s elzárkózása leeresztett rolók mögött mindentől, a nagy keresztény reménytől is, s az eretnek reménytől is... Imigyen még inkább időtlen… Ez az én új csokonais-verzióm...
Égi tünemény,
Istenségnek látszó,
Csalfa,vak Remény!
Kit teremt magának a boldogtalan...” (Csokonai Vitéz Mihály)
Persze, hitünk is olyan, amilyen… valamilyen… igaz, botor, megcsalt, megalázkodott, válogató, olykor hitetlen, mint Tamás volt, de mindenkinek van valamilyen hite. Ez fontos!…Ugyan néha bele kell nyúlnunk a sebbe, hogy elhiggyük az Igazságot. Ez egy ilyen tér, ilyen idő. Nehéz kezdeni vele bármit is… Küzdünk vele, valljuk be…
Szeretem nézni a Buddha szobrok kerek idomait, mosolyát, vidám kacagásukban megremegő hájacskáikat... melegségüket, mert valami ilyesmi nyugodt boldogság, közvetlenség, öröm amit sugároznak, amire éheztem és fáztam mindig is… Hittel, vagy anélkül, kinek hogy elfogadhatóbb.
Buddha mosolyog törökülésben ülve a földön, minden nap, s hirdeti, hogy a boldogságot csak magunk vagyunk képesek megvalósítani…
Krisztus meg szenved a kereszten…miközben az élete árán megvált bennünket...
Nem tehetnek róla, mi emberek ábrázoljuk őket így időtlen idők óta… De ez az ember Igazsága, semmiképp se az Istené. Egyik Istené sem. (Gondolom, csak egy van, neki viszont nagy köténye van- ahogy nagymamám mondta- még az ateista is aláfér)…
Ő a gondolkodó emberé…meg az imádkozóé. Van még egyfajta gondolkodó ember, az ateista, akinek nincs szüksége semmilyen Istenre… Neki is megvan a maga Igazsága… S még ott van az eretnek, akinek nem az Istenekkel, hanem a vallásokkal van látható vitája az Igazságról, s más dolgokról...
A nem gondolkodónak más Igazsága van. Neki más Istenként imádott pótlékai vannak:
„Siker, pénz, nők, csillogás”… Bálványok… Hatalom, megalománia… s ki tudja, még mi nem, s mi, milyen álcaháló alatt… S ez egy beteges, pszichopata háború, amiben megint nem kell részt vennem, mert nem az én harcom.
Nem kellenek OV-k, Lölők, kis feleségük nagy biztonságban, akik könyvet adhatnak ki arról, hogy a világ semmi másról, csak róluk szól.
Valóban ez a világ tényleg csak az ő világuk.. ez már nem az én világom.
Nekem már csak egy nosztalgia-Magyarországom létezik, ami nem ez. Ez egy beteges háború, ami fáj még, de már nem az enyém.
Nem akarom megtapasztalni, hogy félelemben tartanak, s a saját félelmeim egyszer csak felélnek, vagy egyszerűen magam vagy mások ellen fordítanak.
Itt van ez a műanyaghordóban érlelt, rohadó alma illatú, buggyant kefír ízesítésű, hipermodern század, ahol mégis Kurázsi mama módra feszülnek egymásnak politikai szekértáborok, meg oltott-oltatlan szekértáborok, meg migráns-szögesdrót szekértáborok, meg feltörekvő diktátorok, s ki tudja még mi minden… A történelemből megismert koreográfiák szerint. Még azzal sem vesződnek, hogy valami egyénit vigyenek bele. Nihil nove sub sole. De hát miért is kérnék én ebből?
Próbálok gyökeret verni egy szabad országban, van sok év óta ismét személyi igazolványom is, csak néha muszáj nosztalgiáznom, legalábbis a szívem miatt, ami visszahúz, de már nem autentikus. Sajnos.
Itt, mondanád: -Nehéz az élet. A tartozásokat is meg kell adni. Itt semmi sem évül el…Itt a te felelősséged, hogy mit baltázol el... Ez egy ilyen ország… Szabad. Felelősségteljes. Szeretem… Meg kell tanulnunk vele élni. Ék-egyszerű. Igazságos. Ha sumákolsz, így, vagy úgy, utolér a végzet. Előbb vagy utóbb, de utolér. A lehető legrosszabb pillanatban… Abszolút indiferens hogy hány év múlva, de kiegyenlíti a számlát, akarod, vagy nem, hát oly mindegy.
Lehet, hogy az életünket, a világot szétbarmolta a Covid, szétbarmolták a diktátorok, ki tudja még ki mindenki, de ez mind nem számít. Ez nem a mi dolgunk. Erre nem nekünk kell figyelni. A világ egyáltalán nem róluk szól… Ez nagyon fontos. Nem számítanak a celebhírek, a corona-hazugságok, csak az Igazság, ami persze nagyon képlékeny, de mégis némelyek képesek megcsípni. Hát vigyázó szemetek reájuk vessétek! … A képesekre...
Ünnep után
Elmúlt az ünnep, fáradt a város,
Sötét szobákban kopott fenyők,
Bús gyertyacsonkok és álmos mackók,
Bádog vasutak és törött hajók.
Künn ül a hó az ablak előtt.
Künn hull a hó. A nagy erdők alatt
Mint néma árny, oson a róka.
Surran a patak mohos híd alatt,
Sziszegő szél sepri a partokat,
S dúdol magának tegnap óta.
Régi a dal és régi az ünnep.
A tél havas csókja most meleg,
És tiszta, mint a szálló, szűzi hó,
Mint az imádság, a legutolsó.
Itt nem múltak el az ünnepek. (Fekete István)
