Előszó
„majd minden vidéknek van ilyen kedvencz eledele, a mit csak ott tudnak jól elkészíteni, a mi után a a külföldre jutott magyar ember visszasohajtozik; és amik valóban nekünk valok, és jó izűek.” (Jókai Mór)
Bizony mondom néktek, a határátkelő konyhája is előbb-utóbb átalakul. Mint ahogy a blogger is olykor kikívánkozik a politizálásból, besokall a külvilág híreiből, s a nehéz témákból valami könnyedebb felé kacsint… Persze el ne várja senki tőle, hogy levesse, még inkább kifordítsa hosszú, fekete kabátját bármi téma kapcsán!!!! Egyszerűen csak lubickol egyet kalappal a fején egy másmilyen tengerben. S miért is ne? Hiszen vannak nagyszerű örömök az íráson s az olvasáson, a politikán s a víruson kívül kívül is, mint például a kulináris élvezetek, amikről megfeledkezni felette nagy vétek lenne.
Manapság már „mindenki” főzőblogot, szakácskönyvet ír, főzőműsort vezet, konyhás podcastokat tölt fel a netre, éttermet nyitott, vagy készül rá.
Hála a gyerekeimnek, mivel ők nézik ezeket , én is megismertem Borbás Marcsit, Steiner Kristófékat, Gordon Ramsayt, Hugh Fearnley-Whittingstallt, Jamie Olivert, Nigella Lawsont, Marry Berryt, és sorolhatnám...
Ezek a sorozatok azonban nálam valahogy – tudom, megint megköveztek - egy szinten vannak az akvárium-bámulással.
Miközben fogom a fejem, hogy a látvány kedvéért ráveszik az embert, hogy kirakatból dolgozzon, 10 kistányért, kiskotlát, 3 vágódeszkát, 4 fazekat, lábast, „mittudoménmégmit”, számtalan kést, kiskanalat, fakanalat stb.-t használjanak be, mindegy, más majd a felvétel végén elmosogat.
Kedveseim! Miért nem mutatjátok meg, hogy kell kézből főzni? Hogy kell „csetres nélkül” főzni? Hogy kell gyorsan főzni? Este, fáradtan, spórolósan, 10 emberre. Krumplihámozó nélkül, kis késsel. S mire a vacsora elkészül, tiszta a konyha is.
A helyzet az, hogy soha nem szerettem főzni. Több okból sem. Kislánykoromban nagyanyám vezetett be a konyha rejtelmeibe.
Megtanított mindenre, még kelt tésztát sütni, csigatésztát sodorni is a húslevesbe. Megtanított főzés közben a lehető legkevesebb mosatlant produkálni, mert az evés után kézzel mosogattunk, vájlingban, melegített vízzel, a szertartás vége mindig a tűzhelytakarítás volt. Ez is a főzés részét képezte. Ez egy gyereknek rémes feladat – bevallom, utáltam.
Megtanított a konyhában is a józan mértékletességre és a svábos spórolásra, aminek olykor később nagy hasznát is vettem. Megjegyzem, olvasni ő is sokkal jobban szeretett, mint főzni. Mindezek ellenére tudott... Olvasni is és főzni is.
A nevelés része volt az is, hogy attól, hogy valamit nem szeretünk, megtanulni, minden csínját-bínját elsajátítani felette szükséges. Amit tudunk hibátlanul, az pedig egyszer csak elkezd élni a kezünk alatt. Mert mire megtanuljuk, megszeretjük. S mindent, még a legnehezebb, legmegalázóbb munkát is lehet szeretettel csinálni, ez amúgy egy igen fontos túlélési metódus is lehet... Azontúl mindennek idő kell… tanulásnak, és szeretetnek egyaránt… a szerelemnek, az együttélésnek sem másképpen. S akkor majd jön még a tisztelet, azok iránt, akik elénk teszik az ételt az asztalra… A hétköznapokon is terített asztal, az ünnepi asztal érzése… az asztali áldás… a hálaadás a mi mindennapi kenyerünkért. Röviden ennyi. Ez is az étkezési kultúra része.
Kuktaságom második fázisa anyukám nagy konyhái voltak: lakodalmak, rendezvények, svédasztalos, hidegkonyhás fogadások, sütik, kalácsok... Ezek mindig nagy dobások voltak, amikben általában a konyhalány szerepet kaptam: vágd össze, készítsd elő, keverd meg, nézz rá, stb. Nagy mennyiségben ez rémes rabszolgamunka, bár ráértem ellesni a mozdulatokat, a mértéket, mikor mondjuk 200 emberre főzünk. Megtanulni sikerült, de megszeretnem sosem.
Azután az én kis konyhámban a főztömön felnőtt három fiú, meg mások is olykor, és minden elkészült ételnek csak egy baja lehetett: Miért nem kétszer ennyi. Mindig este későn főztem, mert akkor volt idő rá. Azután sok év után lett mosogatógép is, meg mikro is. Ettől azonban még mindig nem szerettem meg a főzést, ami nem jelentette azt, hogy nem főztem meg mindent, ami eszünkbe jutott. Hagyományos magyar konyha, olaszos fogások, néha kínai. Többnyire szempont volt, hogy gyorsan legyen kész, mert mindenki mindig éhes volt. Azután egy-egy ünnepi menü alkalmával persze sikerült hosszasan elmerülnöm a főzés rejtelmeibe és... örömébe!!! Ma már így fogalmaznék: Az alapanyagokon kívül a szívem is beleteszem minden ételbe, minden alkalommal… Ezzel okozva kulináris élvezetet az éppen aktuális kosztosaimnak. Mindeközben átélem az örömet, hogy üresek a lábasok, tálak, tányérok, miközben mindenki ejtőzik.
Az évek meg a rutin is sokat segített…A konyhába is – úgy gondolom – belekorosodnunk (fájdalmasabb szóval: beleöregszünk). Manapság érzem is úgy, hogy a konyhám a szentélyem. De milyen szentély is? A hatalmas étkezőasztal ötödik „széke” a nagy irodai bőrfotel, s az asztal vége egyben az irodám, a laptopom, a dolgozó-sarkom. A falon a hozott múltam ereklyéi, a másik oldal a konyha… Kimondva vagy nem, a szerelmeim. Nyilván legalább ekkora szerelmem a holland miliő, ahogy mindenben, úgy az étkezésben is.
„Az asztalra fel volt rakva cseréptálakban mindenféle drága csemege, kocsonya, borkorcsolya, susinka, barátfüle, disznósajt, csája, krisztuslába, katakönyöke, szaladós, prósza, gömböc, pálanyja, s ki tudná mind elszámlálni a sok nemzeti eledelt, ami ezen a tájon terem?” (Jókai Mór: Rab Ráby)
Nem nehéz kitalálni, hogy disznóvágás utáni toros menüt sorol, lát, hall, szagol, ízlel az író, vele az olvasó is. A magyar konyha örömeit, s a magyar nyelv csodálatos, utánozhatatlanul szemléletes kifejezéseit. Természetesen ez is része volt az életünknek, mint a disznók, háziszárnyasok, vadak, halak levágása, konyhakésszé varázsolása. Mégis gondoljunk csak bele: a fenti szószedetből magyar létünkre hányról sikerül megmondani, hogy az mi is pontosan? Nos íme a mai Facebookos kvízjáték! Hová is levél magyarságunk, ha már Jókait sem értjük? Bocsi, vannak, akik még értik, közöttük sok már nem magyar állampolgár, félig magyar állampolgár, vagy tán egészen az…
„Anyám szájából édes volt az étel,
apám szájából szép volt az igaz.” (József Attila)
Megtanított mindenre, még kelt tésztát sütni, csigatésztát sodorni is a húslevesbe. Megtanított főzés közben a lehető legkevesebb mosatlant produkálni, mert az evés után kézzel mosogattunk, vájlingban, melegített vízzel, a szertartás vége mindig a tűzhelytakarítás volt. Ez is a főzés részét képezte. Ez egy gyereknek rémes feladat – bevallom, utáltam.
Megtanított a konyhában is a józan mértékletességre és a svábos spórolásra, aminek olykor később nagy hasznát is vettem. Megjegyzem, olvasni ő is sokkal jobban szeretett, mint főzni. Mindezek ellenére tudott... Olvasni is és főzni is.
A nevelés része volt az is, hogy attól, hogy valamit nem szeretünk, megtanulni, minden csínját-bínját elsajátítani felette szükséges. Amit tudunk hibátlanul, az pedig egyszer csak elkezd élni a kezünk alatt. Mert mire megtanuljuk, megszeretjük. S mindent, még a legnehezebb, legmegalázóbb munkát is lehet szeretettel csinálni, ez amúgy egy igen fontos túlélési metódus is lehet... Azontúl mindennek idő kell… tanulásnak, és szeretetnek egyaránt… a szerelemnek, az együttélésnek sem másképpen. S akkor majd jön még a tisztelet, azok iránt, akik elénk teszik az ételt az asztalra… A hétköznapokon is terített asztal, az ünnepi asztal érzése… az asztali áldás… a hálaadás a mi mindennapi kenyerünkért. Röviden ennyi. Ez is az étkezési kultúra része.
Kuktaságom második fázisa anyukám nagy konyhái voltak: lakodalmak, rendezvények, svédasztalos, hidegkonyhás fogadások, sütik, kalácsok... Ezek mindig nagy dobások voltak, amikben általában a konyhalány szerepet kaptam: vágd össze, készítsd elő, keverd meg, nézz rá, stb. Nagy mennyiségben ez rémes rabszolgamunka, bár ráértem ellesni a mozdulatokat, a mértéket, mikor mondjuk 200 emberre főzünk. Megtanulni sikerült, de megszeretnem sosem.
Azután az én kis konyhámban a főztömön felnőtt három fiú, meg mások is olykor, és minden elkészült ételnek csak egy baja lehetett: Miért nem kétszer ennyi. Mindig este későn főztem, mert akkor volt idő rá. Azután sok év után lett mosogatógép is, meg mikro is. Ettől azonban még mindig nem szerettem meg a főzést, ami nem jelentette azt, hogy nem főztem meg mindent, ami eszünkbe jutott. Hagyományos magyar konyha, olaszos fogások, néha kínai. Többnyire szempont volt, hogy gyorsan legyen kész, mert mindenki mindig éhes volt. Azután egy-egy ünnepi menü alkalmával persze sikerült hosszasan elmerülnöm a főzés rejtelmeibe és... örömébe!!! Ma már így fogalmaznék: Az alapanyagokon kívül a szívem is beleteszem minden ételbe, minden alkalommal… Ezzel okozva kulináris élvezetet az éppen aktuális kosztosaimnak. Mindeközben átélem az örömet, hogy üresek a lábasok, tálak, tányérok, miközben mindenki ejtőzik.
Az évek meg a rutin is sokat segített…A konyhába is – úgy gondolom – belekorosodnunk (fájdalmasabb szóval: beleöregszünk). Manapság érzem is úgy, hogy a konyhám a szentélyem. De milyen szentély is? A hatalmas étkezőasztal ötödik „széke” a nagy irodai bőrfotel, s az asztal vége egyben az irodám, a laptopom, a dolgozó-sarkom. A falon a hozott múltam ereklyéi, a másik oldal a konyha… Kimondva vagy nem, a szerelmeim. Nyilván legalább ekkora szerelmem a holland miliő, ahogy mindenben, úgy az étkezésben is.
„Az asztalra fel volt rakva cseréptálakban mindenféle drága csemege, kocsonya, borkorcsolya, susinka, barátfüle, disznósajt, csája, krisztuslába, katakönyöke, szaladós, prósza, gömböc, pálanyja, s ki tudná mind elszámlálni a sok nemzeti eledelt, ami ezen a tájon terem?” (Jókai Mór: Rab Ráby)
Nem nehéz kitalálni, hogy disznóvágás utáni toros menüt sorol, lát, hall, szagol, ízlel az író, vele az olvasó is. A magyar konyha örömeit, s a magyar nyelv csodálatos, utánozhatatlanul szemléletes kifejezéseit. Természetesen ez is része volt az életünknek, mint a disznók, háziszárnyasok, vadak, halak levágása, konyhakésszé varázsolása. Mégis gondoljunk csak bele: a fenti szószedetből magyar létünkre hányról sikerül megmondani, hogy az mi is pontosan? Nos íme a mai Facebookos kvízjáték! Hová is levél magyarságunk, ha már Jókait sem értjük? Bocsi, vannak, akik még értik, közöttük sok már nem magyar állampolgár, félig magyar állampolgár, vagy tán egészen az…
„Anyám szájából édes volt az étel,
apám szájából szép volt az igaz.” (József Attila)
