Vonzalom
a művészetek nyelvén
„Nem
kell hinni, hogy aki könyvekbe menekül, okvetlen az élet elől
akar szökni. Sokszor inkább tágítani akarja életét, több
életre szomjas, mint amennyit kora és végzete kiosztott.”
(Babits Mihály)
Tulajdonképpen
nagyon is vonzódunk az élethez. Időnként szerfelett prózainak és
stílustalannak tűnik, pedig igazán rajtunk múlik a megfogalmazás.
És előbb-utóbb ráeszmélünk, hogy
mi vagyunk a költészet maga. Azt gondolnánk, hogy a
legrettenetesebb dolgok menetét csak az író tudja úgy fordítani,
hogy az élvezhetővé válik a sorok között. Azontúl a valóság
meg egészen más. Nem is feladat sosem egyetlen regény vagy film
valóságtartalmát kutatni. Az érzés az, ami elkísér, ami példát
mutat, és eszünkbe jut sokszor évekkel később egy-egy
szituációban. Csak egy sor, egy idézet, ami elindítja a
gondolatainkat, kimozdít a mélységekből,
ráhangol, elterel
valami egészen más irányba.
Egy
rím, vagy egy dallam tisztaságát, egy hasonlat nagyszerűségét
nem lehet megkérdőjelezni. Azt érezni kell. A tisztasághoz,
egyszerűséghez való vonzalmunk pedig a lelkünk mélyéről
figyel. Csöndben van, nem kiabál, nem csap lármát, nem ír
szappanoperát. S ha az egónknak
nem engedjük, hogy túlharsogja, hát akkor tényleg költészet az
egész. Főleg,
ha a „nem engedjük” az egyfajta sorokba, rímekbe, ritmusba,
képekbe, színekbe rendezés által történik. Hiszen a legrosszabb
dolgok is idővel képesek értelmet nyerni. Ahogy a szünet is a
zene része. A pillanatnyi állapotában nyeri el nem
ritkán egészen hangsúlyos
jelentését.
Mindazonáltal
mi emberek vonzódunk egymáshoz. Bármely kapcsolatunkra jellemző,
bár
mindig igyekszünk a párkapcsolatainkra leszűkíteni a kérdést.
Vagy a mágnessel példálózunk, pedig pont az ellenkezője
történik. Mi ugyanis sosem az ellentétest vonzzuk, hanem
a hasonlót. Minden gondolatunkkal. Ez
olykor egészen horrorisztikus tud lenni. Persze
csak addig, még meg nem tanuljuk, hogy a sebzett lelkű a sebzett
lelkűt vonzza, az önbizalom-hiányos az önbizalom-hiányost, okos
az okost, megfontolt a megfontoltat, magabiztos a magabiztost…
Félelmeink a bevonzott ember félelmei. S ha nem tudunk jól
szeretni, akkor sosem fognak jól szeretni minket.
Az
idő, ami eljuttat a felismerésig, ami alatt képesek vagyunk ízeire
szedni életünk megannyi szituációját, számtalan jó és rossz
élethelyzetet, kapcsolatot, elmúlt barátságokat, kihűlt nagy
szerelmeket, családunkat… Azután valahogy csak sikerül olyanná
válni, amire hosszú évekig vártunk, hogy megkapjuk más valakiben
vagy valamiben. Akit vagy amit vonzónak találunk. Egyszer mindennek
eljön az ideje. Azután
úgy érezzük, hogy minket már Leonardo da Vinci utolsó vacsoráján
is egymás mellé festett. A
két megrögzött földjegyűt, a sötét oldalon. Talán
akkor még nem voltunk készen rá. Jung
valahogy így fogalmaz: a megjelent fényt eddig még nem fogtuk fel.
S
miként az említett festmény varázslatos mértani egyensúlyban
van, úgy szükséges egyensúlyba hoznunk magunkat a vágyainkkal.
Akkor
pontosan úgy lesz minden, ahogy szeretnénk.
„A
tisztelet az alapozás, a vonzalom az első emelet, és a mély érzés
maga a ház.” (Charlotte Bronte)
