Piros
„Vagyunk,
akik vagyunk, és legyünk, akik lehetünk.” (Esterházy Péter)
A
két mai keretidézetet nem véletlenül választottam. Lehet, azt
mondjátok, hogy most a neten a vízcsapból is Esterházy folyik.
Én meg azt gondolom, hogy ez jó így, folyjon is, az idők
végezetéig, mert az író sosem hal meg. Mert jöhet tegyük fel
bármi pestis, ami elpusztít minden papírt és digitális
adathordozót, az emberek emlékeznek az író soraira. Olykor
idézik, olykor meg az érzések maradnak meg, amit kiváltott
belőlük. Ez pont így jó. Mindig ott van a lehetőség a
szavakban, hogy a leglehetetlenebb pillanatainkban segítségünkre
legyenek. Vannak emberek, akik képesek ikonná válni a maguk
természetes egyszerűségével. Jók tudnak lenni egy rossz
világban, és átlátnak mindenen. Ezzel a különleges ám mélyen
belülről táplálkozó tűzzel képesek iránytűvé válni.
A
piros… a tűz színe. Ebben a szerepben az erő és a veszély
szimbóluma. Ahogy lángra lobbanunk valakiért, vagy valamiért, úgy
vagyunk képesek elégni, vagy akár kiégni is. Ha nem teszünk
folyamatosan a tűzre, akkor kialszik. Miközben mi magunk lángolunk,
és csodálatosan vagyunk, mert izzik minden körülöttünk, néha
megégetjük magunkat. Néha lángra lobbantunk másokat is, van akit
megperzselünk, megsebzünk, van aki elég mellettünk, és van aki
mellett mi égünk el lassan, vagy pillanatok alatt. Mert nem
ugyanazon a hőfokon vagyunk képesek lobogni. Ezt nem mindig tudjuk
megérteni. Ilyenkor potenciális veszélyforrássá válunk mások
számára.
Nem
véletlen, hogy a közlekedésben is a piros a veszélyt vagy a
tiltást jelöli.
A
piros a vér színe. Képes megemelni a vérnyomást, a légzésszámot,
meggyorsítani az anyagcserét és a döntéshozatalt. De jelenti a
dühöt, a rosszakaratot, a háborút is.
A
piros utal az élvezetekre, a szenvedélyre, az erotikára.
Gondolhatunk a reklámokban a piros ajkakra, körömlakkra, cipőkre,
vagy a piroslámpás házakra. Itt Amszterdamban különösen ne
hagyjuk ki a felsorolásból.
Végül
a piros a szerelem, a szeretet színe. A kettő nem ugyanaz. Olykor
csak egy leheletnyi határ húzódik közöttük. Sokszor épp
ezen a mezsgyén egyensúlyozunk. Kimondani, hogy „szeretlek”
néha nagyon nehéz, máskor meg annyira természetes. Mint ahogy
különbség van a „Gyere, várlak!” vagy a „Nagyon várlak!”
között. Józsefattilául ez így hangzik: „Ha megszeretlek,
kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám...”
Amikor
a vízparton ülve elgondolkodunk eddigi szerelmeink felett, hát
egyszer rádöbbenünk, hogy mindig azok voltak életünk
legértékesebb, legörömtelibb pillanatai, amikor szerettünk és
szeretve voltunk.
Minden
újabb szerelmünk übereli az előzőt. Minden új kapcsolattól
többet kapunk, mint az előbbitől. Mert mindenki tud valamit,
amit más nem tudott. Bár
hajlamosak vagyunk szomorkodni egy épp véget ért szerelem után,
hogy sosem leszünk ennyire boldogok, de
leszünk. Sokkal boldogabbak, mert mindig eggyel
feljebb lépünk, mindig eggyel jobbat kapunk, míg végül képesek
leszünk kikötni.
„Egy
bizonyos szint fölött nem süllyedünk egy bizonyos szint alá.”
(Esterházy Péter)
