Színes tinták 3.

Piros

„Vagyunk, akik vagyunk, és legyünk, akik lehetünk.” (Esterházy Péter)

A két mai keretidézetet nem véletlenül választottam. Lehet, azt mondjátok, hogy most a neten a vízcsapból is Esterházy folyik. Én meg azt gondolom, hogy ez jó így, folyjon is, az idők végezetéig, mert az író sosem hal meg. Mert jöhet tegyük fel bármi pestis, ami elpusztít minden papírt és digitális adathordozót, az emberek emlékeznek az író soraira. Olykor idézik, olykor meg az érzések maradnak meg, amit kiváltott belőlük. Ez pont így jó. Mindig ott van a lehetőség a szavakban, hogy a leglehetetlenebb pillanatainkban segítségünkre legyenek. Vannak emberek, akik képesek ikonná válni a maguk természetes egyszerűségével. Jók tudnak lenni egy rossz világban, és átlátnak mindenen. Ezzel a különleges ám mélyen belülről táplálkozó tűzzel képesek iránytűvé válni.

A piros… a tűz színe. Ebben a szerepben az erő és a veszély szimbóluma. Ahogy lángra lobbanunk valakiért, vagy valamiért, úgy vagyunk képesek elégni, vagy akár kiégni is. Ha nem teszünk folyamatosan a tűzre, akkor kialszik. Miközben mi magunk lángolunk, és csodálatosan vagyunk, mert izzik minden körülöttünk, néha megégetjük magunkat. Néha lángra lobbantunk másokat is, van akit megperzselünk, megsebzünk, van aki elég mellettünk, és van aki mellett mi égünk el lassan, vagy pillanatok alatt. Mert nem ugyanazon a hőfokon vagyunk képesek lobogni. Ezt nem mindig tudjuk megérteni. Ilyenkor potenciális veszélyforrássá válunk mások számára.

Nem véletlen, hogy a közlekedésben is a piros a veszélyt vagy a tiltást jelöli.

A piros a vér színe. Képes megemelni a vérnyomást, a légzésszámot, meggyorsítani az anyagcserét és a döntéshozatalt. De jelenti a dühöt, a rosszakaratot, a háborút is.

A piros utal az élvezetekre, a szenvedélyre, az erotikára. Gondolhatunk a reklámokban a piros ajkakra, körömlakkra, cipőkre, vagy a piroslámpás házakra. Itt Amszterdamban különösen ne hagyjuk ki a felsorolásból.

Végül a piros a szerelem, a szeretet színe. A kettő nem ugyanaz. Olykor csak egy leheletnyi határ húzódik közöttük. Sokszor épp ezen a mezsgyén egyensúlyozunk. Kimondani, hogy „szeretlek” néha nagyon nehéz, máskor meg annyira természetes. Mint ahogy különbség van a „Gyere, várlak!” vagy a „Nagyon várlak!” között. Józsefattilául ez így hangzik: „Ha megszeretlek, kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám...”

Amikor a vízparton ülve elgondolkodunk eddigi szerelmeink felett, hát egyszer rádöbbenünk, hogy mindig azok voltak életünk legértékesebb, legörömtelibb pillanatai, amikor szerettünk és szeretve voltunk.

Minden újabb szerelmünk übereli az előzőt. Minden új kapcsolattól többet kapunk, mint az előbbitől. Mert mindenki tud valamit, amit más nem tudott. Bár hajlamosak vagyunk szomorkodni egy épp véget ért szerelem után, hogy sosem leszünk ennyire boldogok, de leszünk. Sokkal boldogabbak, mert mindig eggyel feljebb lépünk, mindig eggyel jobbat kapunk, míg végül képesek leszünk kikötni.

„Egy bizonyos szint fölött nem süllyedünk egy bizonyos szint alá.” (Esterházy Péter)