„A
boldogság vagy boldogtalanság egy sereg olyan dologtól függ,
amely nem látható, amelyről nem beszélünk, és amit nem is lehet
elmondani.” (Chamfort)
Általában
a sötét színek komorak, ugyanakkor sugároznak valami
ünnepélyességet, magabiztosságot is, amitől egyáltalán nem
lehangolóak.
Itt
van például a sötétkék. Elemző munkákból tudjuk, hogy ez a szín
olyan tulajdonságokra utal, mint a hűség, bizalom, bölcsesség,
intelligencia, becsület, és az igazság. Kék a színe az égnek,
és a tengernek is.
Tapasztalatunkban
mindkettő tud sötét és világos is lenni.
A mediterrán tengerek
színét látva tényleg az az érzésünk támad, hogy egy
gigantikus tintásüveget öntött bele valaki, ki tudja, milyen
megfontolásból. Már-már a görög istenekre gyanakszunk, mert ők
többször is követtek el ilyes játszi ármányokat. A látvány,
az érzés, a gondolatok végtelen hosszú sora, amit képes
kiváltani belőlünk, az valójában semmihez nem fogható.
A
sötétkék égbolt, a viharok előtti csend. A mindent elmosó eső,
a villámlás, égzengés, néha félelmetes, néha igazán pazar
érzése. Megfúj a változás szele. Sejtelmes az egész, olyan
nagyszabású, beláthatatlan. Valami mindent elsöprő összepréselt
energia, amitől képes megváltozni minden.
Én
még mártogatós tollal, később töltőtollal tanultam meg írni.
Igen, volt tintásüveg az iskolatáskámban, sose tört össze, mint
a vándorszínész Megyerinek a zsebében, és soha egyszer sem lett
foltos semmi. Mert ha leültünk az asztalhoz, akár enni, akár
tanulni, onnan nem ugrált fel senki, még készen nem lett minden,
jól nem lakott mindenki. Azt gondolom, hogy golyóstollal sokkal
könnyebb írni, de úgy tűnik, a technika hiánya miatt senki nem
maradt analfabéta. Inkább akadályozott a látásom, mert nem
láttam a világoskék vonalakat a füzetben… de valahogy addig
gyakoroltuk drága nagyapámmal, míg mégis egyenesek lettek a
sorok. És sose sírtunk. Minden reggel elkísért az iskolába, és
délben várt a kapuban. 300 méterre volt az iskola, de ő hozta
a táskámat, mert kicsi voltam és nehéz volt, és húztam a
földön. Meg mert nagyon szeretett. Az ő szeretete és bölcsessége
átsegített és máig átsegít nehéz helyzeteken, máig képes
átívelni az éveken.
Igen, én még sötétkék köpenyben jártam iskolába, mint a
szövőnők a gyárba. Kék tornagatyánk volt és fehér atléta
hozzá, kék dorkóval, kék zsákban, egységesen mindenkinek. Rajta
a monogramunk, elsőben a szamóca, az ovis jelem.
Az ünneplős is sötétkék-fehér, kisdobos, majd úttörő
nyakkendővel. A felnőttek ünneplős ruhája is sötétkék öltöny
és kosztüm volt. A gyárakban is sötétkék munkaruhát hordtak, a
bolti eladók is sötétkék köpenyt húztak minden nap. A nagyapám is sötétkék
schurzot (kötény) kötött, ha a ház körül dolgozott.
Valószínűleg a kovácsságából mentette át öregségére is.
Nagyanyám mindig pörölt vele, ha kiment benne az utcára, mert
megszólják az emberek. És most mondja valaki, hogy a kommunizmus
színe a vörös volt és nem az „egyensötétkék”!
Azért
van sztorim a tintapacáról is, ezekből a jeles időkből.
Nagyapámnak
valami dologban nem sikerült velem dűlőre jutnia, és igyekezett
nem engedni egy jottányit se az elhatározásából, ami nekem
gyereknek valamiért nem tetszett.
-
Tudod, kicsi, ez az én házam, itt az van, amit én mondok. Ha nem
tetszik, lehet világgá menni. -mondta.
Azután
megbékéltem a helyzettel, mást nem tehettem, a tekintély az
parancsol. Néhány hét múlva átmentünk a nagyapám
testvéréékhez, s a nagy asztalon egy szerintem nagyon szép, apró
csillag-mintás fehér horgolt terítő volt, rajta egy hatalmas
tintapaca. Az benne volt a levegőben, hogy valaki rossz fát tett a
tűzre.
-
Hogy került ide a terítőre ez a tintapaca? -kérdeztem rá bátran
a dologra.
-
A Béla papád kipancsolta a tintát (ő is mártogatós tollal,
tintásüvegből dolgozott). Mondtam is neki, hogy most már legjobb
ha világgá megy. -válaszolta a felesége.
Elgondolkodtam,
és persze meg is volt a naprakész válaszom:
-
Ez nagyon jó hír, akkor nem kell egyedül világgá mennem, jön
velem ő is. Nem unatkozunk majd legalább útközben.
Azután
volt még egy történetem egy folttal ötödikes koromban. Volt
valami nagy népi hurrá az iskolában, és ünnepélyes fogadalmat
tettünk az iskola udvarán, hogy egy hétig minden nap
úttörőnyakkendőben jövünk iskolába. Hát persze hogy egyszer
otthon hagytam. Ez a beírás került be az ellenőrzőmbe a saját
kézírásommal:
„A
'Csapatzászló előtted' -fogadalmamat megszegtem, ezzel úttörő
becsületemen foltot ejtettem. Ezért saját magamra kell kiszabnom a
büntetést, ami elég fájdalmasan érint. Dátum, osztályfőnök
aláírása, meg az én kis nemecsekes nevem.”
Mondanom
sem kell, hogy mindenki csak mosolygott, mikor
elolvasta.
Igen, én az iskolában még intravénásan kaptam minden
nap a mozgalmi nevelést.
Azután
az autóm, hát az is sötétkék volt, nagyon szerettem. Ő
totálkárosan végezte, én meg túléltem. Ez egy csodálatos
közös repülés volt. Meg a lehetőség egy másik életre.
Most
a sötétkék-fehér delfti csempék jutnak még eszembe. Van
gyerekjátékos, konyhai, és hajós. Nekem a hajósok a kedvenceim.
Aprólékosan kimunkáltak minden részletükben, mint egy festmény.
Nemrég lett készen az amszterdami vasútállomás alatt a biciklis
és gyalogos alagút, hát ott is ilyen csempék vannak végig a
falon, hatalmas hajókkal, meg a tengerrel. Nagyon érdekes.
Manapság
inkább átváltottam vidámabb színekre, nem kell már a sok
ünnepélyes sötétkék, vagy munkáskék. A farmerek és azok a
kedvenc hálópólók azért még mindig sötétkékek. Mert azok úgy
részei az életnek, mint ahogy a tintás élményeink, mert bár nem
beszélünk róluk, velünk vannak boldogságunknak vagy
boldogtalanságunknak megélt pillérei. Lehet, hogy a múltunk nem
számít, de a jó dolgokat magunkkal visszük. Már az is jó érzés,
ha csak elmosolyodunk rajtuk, vagy jó hangulatunk lesz tőlük.
Mindig mindenben van valami szeretni való.
Ha
szereted az életet, akkor előbb utóbb az élet is megszeret téged.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése