2016. április 29., péntek

A regény vége

Fogadom: gátat nem vetek én az agyamban rohanó vérnek,
midőn szoknyát lebbentve a szél lányok felé lök,
nehogy a nosztalgiává sokasodó apró lemondások
alattomos bujtogatásaival ellened fordítson a visszafogottság.”
 
                                                    (Baranyi Ferenc)


Előbb utóbb eljön mindennek az ideje. A dolgok maguktól is megtörténnek, ha meg kell történniük. Legfeljebb veszünk egy nagy lélegzetet és úgy teszünk, mintha pont így akartuk volna. Vagy unjuk már, hogy nem történik semmi érdekes a fronton. Esetleg teszünk egy próbát, mire vagyunk képesek. Tudunk-e még táncolni? Össze tudunk-e még hangolni, el tudunk-e vezényelni egy zenekart? Tudunk-e úgy megfogalmazni egy mondatot, hogy a másik éppen azt értse, amire gondolunk? Egyszerűen fel se merüljön benne, hogy nemet mondjon.


Lehet, csak egy hosszú történet végén járunk és szokásos önigazolásainkat keressük.
Lehet, azért kell a szituációt megtapasztalni, hogy rájöjjünk: „Van élet a halál után.” Azaz, előző kapcsolatunk, legyen az egy nagy szerelem, vagy épp egy házasság, bizony nem az utolsó lehetőségünk az életben. És amiben most épp vagyunk, úgy lehet, az sem az.
Lehet, egyszerűen úgy érezzük, hogy így majd könnyebben letesszük a terhet, ami a szívünket nyomja.
Lehet, hogy felejteni van kedvünk, vagy búcsúzni, vagy egyszerűen kalandra vágyunk.
Lehet, épp kitörni készülünk évezredes szingliségünkből és szárnyainkat próbálgatjuk.


Tulajdonképpen vizsgázunk, de mi vagyunk a vizsgázó és a vizsgáztató egy személyben. Azon kapjuk magunkat, hogy már megint ott vagyunk egy sokszor pillanatról pillanatra megtervezett újabb játszma kellős közepén. Pedig szívünk mélyén már utáljuk a játszmákat, bár nagyon jók vagyunk bennük. A veszélyes csak az, hogy még jól is érezzük magunkat, mert ezen a terepen egészen otthonosan mozgunk. Valójában tényleg épp ezek az egy éjszakás történetek segítenek vagy nem segítenek át bennünket nagyobb kátyúinkon. És mert mindennek van ideje, helye, oka és miértje, ezek sem véletlenül esnek meg. Persze lehet érvelni, hogy szabad akaratunkból, meg hogy a döntés a miénk, de a kaland az kaland marad, még ha pillanatok alatt elkopik is a fénye, észre sem vesszük és köddé válik a jelentősége.


Valójában semmi más nem történik velünk, minthogy kávézunk ilyenkor egyet az egónkkal, elszívunk vele egy cigarettát, tespedünk a bőrfotelban, kellemesen elcsevegünk, kifizetjük a számlát, megöleljük egymást és kisétálunk a kávézó ajtaján. Visszanézünk egyszerre, mosolygunk, mert finom volt a kávé, kellemes volt a csevegés. Néhány mondat még be is talált. Mint ahogy az egész csak egy hihetetlenül jóleső érzés volt, de nem több ennél… Sokszor eljátszott, betanult mozdulatsor, előre megírt koreográfiával, kizárva bármely meglepetés lehetőségét is. Azután reggel egy gyors söprögetés, gereblyézés a kertben, és még aznap visszaáll a régi kerékvágásba minden.


Az élet egy kert. Lehet sok mindent ültetni bele. Gyümölcsfát, diófát, szőlőt, borostyánt, zöldségfélét, virágokat. Az egésznek megvan a maga varázsa. A növényeinket gyomlálgatjuk, locsolgatjuk, beszélgetünk velük, szélfogókat építünk melléjük, mert már a kis herceg is megmondta, hogy a vele töltött idő teszi fontossá számunkra a rózsánkat.
Minden egyes növény egy egy kapcsolatunk... sokszor magunk ültetjük, de még olyan is akad, aminek a magját a szél hozta kertünkbe. A gyümölcsfákról, szőlőtőkéről sokszor megtelt már az ezüsttálca friss illatos csábító gyümölccsel. Ha rájuk nézünk, mindig kellemes dolgok jutnak az eszünkbe. A zöldségfélék is sokszor enni adtak, a kapor megízesítette kedvenc főzelékünket. A virágok egyszerűen színesek és szépek, valójában csak rövid életűek mint a tulipánok, vagy szúrnak mint a rózsa, vagy épp ki se akarnak kelni mint a büdöskék az idén. Csak azért szeretjük őket, mert szépek, semmi más jelentőségük nincs. Nagy részük csak egynyári. Azután ott az öreg diófa, amit lehet, még valami előző életünkben ültettünk, azóta ott van a kertünkben, és egyre vastagabb a törzse, egyre nagyobb a koronája, évről évre több diót terem. Bár alatta semmi más növény nem éli túl, mégis jó nyugtatni a szemünket, a gondolatainkat, ha ránézünk, jó megpihenni alatta. A diófa az diófa. Tekintélyt képvisel. Nem fér hozzá kétség. Belőle csak egy van. Az állandóságot hozza a napjainkba, hiszen ki tudja, mióta ott áll, reggel, délben, este, éjjel, teliholdkor, napéjegyenlőségkor, csillaghulláskor, napsütésben, esőben, szélben, mindig, amikor hazaérkezünk. A megtestesült érzés maga. Olyan ő mint a lelkünk másik fele, akire ha egyszer ráleltünk, mindig velünk marad. Nem is velünk, inkább bennünk. Képtelenség megcsalni, mert tehetünk bármit, az soha nem ér fel ahhoz, amit az ő jelenléte adott és ad minden nap azóta is az életünkben. Mert ő a diófánk. Minden más csak tarka egynyári virág, aminek gyönyörködünk kicsit a szépségében, élvezzük az illatát, egy pillanatnyi boldogságot lop az életünkbe… azután amilyen gyorsan kinyílt, olyan gyorsan el is hervad.


Télen, amikor ropog a tűz a kandallóban, ülsz az íróasztalodnál, bámulsz ki a kertbe a kopasz diófát szemléled. Évről évre terebélyesebb, és ilyenkor télen még inkább érzed, hogy milyen különleges. Milyen arányos, robusztus, olyan, mintha mindig ott lett volna a kertedben, amióta világ a világ, és nem kérdés, hogy ott fog állni az idők végezetéig. Mert az ő ideje a te időd, az ő tere a te tered, ha elakadsz a sorok között, csodálod kis ideig, és mindig megkerül a megfelelő szó, a megfelelő mondat, a megfelelő gondolatmenet. Mindig pontosan felidézhető a megfelelő érzés. Minden ágnak megvan a jelentősége. A természetes arányosság a harmónia maga. A belső csönd a legkisebb részecskédig leszálló figyelem. Ez a figyelem ahogy múlnak az évek egyre finomabb, egyre tökéletesebb lesz, egyre inkább leír, inspirál és meghatározza az életed folyását. Ami eddig hiányzott, azok az álmok is lassan beteljesülnek, sokszor úgy hogy helyettük mást kapsz, máshogyan, máshol, máskor, de egészen biztosan valami sokkal jobbat és hihetetlenebbet. Az is biztos, hogy boldog leszel. Ültetsz minden tavasszal virágokat is a kertedben, gyönyörködsz is bennük, hagyod, hogy hamar elvirágozzanak…


Nyáron kiülsz a diófa alá, oda, ahol nem nő ki a fű, de a szúnyogok se jönnek. Felidézed azokat a nagyszerű pillanatokat, amikor minden elkezdődött. De ez már a múltad. Néha jól esik nosztalgiázni. Csak kicsit, mert megtanultad, hogy a jelen számít, ezért kihasználod a mostokat. Eladomáztok a barátaiddal néhány sör mellett. Már el lehet mesélni a régi sztorikat is, hogy mennyi mindent elcsesztünk anno, amit az idő volt kénytelen helyettünk helyre hozni.



Azután, amikor magad vagy, előveszed a laptopod… és egyre jobb történetek születnek.

2016. április 23., szombat

A boldogság ezer arca

A szeretet és a békesség, fiam, a legkisebb kunyhóban is elfér. Nem mindég a nagy házakban élnek boldog emberek.”  (Wass Albert)

Az első kulcsszó a „nem mindég” -azaz élnek fényűzésben és szegénységben egyaránt boldog és boldogtalan emberek. Az anyagi jólét valóban nem meghatározója a boldogságnak, bár a komfortérzésünk kielégítése egy bizonyos szintig azt gondolom, teljesen egészséges és helyénvaló dolog. A környezet akármennyire nem akarod, meghatároz. Akkor kezdtem komolyan gondolkodni rajta, amikor az első határátkelős posztom kommentelői több oldalról is nekem szegezték a kérdést: Miért nem tudtál így „pozitívkodni” Magyarországon? Miért kellett ehhez otthagynod mindent? Akkor még csak éreztem, most meg már tudom, hogy miért. A kérdést így feltenni lehet, de nem több értelmetlen rugózásnál.

Ugyanis ha megérted, hogy nem a forma a lényeges, és nem a cél konkrét elérése, hanem az érte megtett út, amelyen végighaladsz, számtalanszor újragondolva, újratervezve, kitérőkkel… nem megélve, hanem átélve, megalkotva, örömmel, az maga a boldogság. Amikor a boldogságkeresésed elhatározásával szabad akaratodból elindulsz valamerre, akkor nyilván mérlegelsz, hallgatsz a szívedre, az eszedre, a megérzéseidre, irányít a belső hang, megszólal egy csengő, megjelenik előtted egy kép, forog a fejedben egy mondat, egy dallam… eleinte tudat alatt, azután ahogy megtanulod ezeket a jelzéseket meghallani, már egyre rendszeresebben és magasabb szinten, mindennapjaid részeként.
Közben rájössz, hogy bármit csinálsz, ha kellő alázattal és szenvedéllyel teszed, az boldoggá tesz. Közben rájössz, hogy mindig csak egy embernél kell jobbnak lenned… annál, aki tegnap voltál. Közben rájössz, hogy a problémáidat nem mások viselkedése, nem is a külső környezeted okozza, hanem az, ahogy megéled. És ez mindenre igaz.
Ebből a nézőpontból pedig valóban nincs jelentősége annak, hogy melyik országban teszed. Ott, ahol neked jobb, mindegy, hogy miért, hiszen a te egyedüli választásod.


A második kulcsszó a „békesség”. A világon minden harmóniára törekszik. A test, a lélek, a szellem ugyanezt teszi. Ha magadban békét teremtesz, meg tudod fogalmazni világosan céljaidat, és jelen vagy a pillanatokban, megérzed a boldogságot, amitől feltöltődsz. A tested megerősödik, az elméd lelassul, a szellemed repül. Ilyenkor újra és újra teremted számodra az érzést, a boldogság csodálatos érzését.


A boldogság nem az, aminek látszik.
A boldogság színes és érdekes, van sok arca, megfoghatatlan, elmondhatatlan, olykor csak egy pillanat, máskor meg regények születnek a lábnyomában. Laza, játékos, könnyed, természetes és egyszerre euforikus is tud lenni. Ilyenkor képes ledöntögetni az összes bábut a sakktábládon. Nem törődik a játékszabályokkal, a másik térfelén is tarol. Néha kicsit csal is, ilyenkor rád kacsint, mosolyog, és lép tovább. Mindegy neki, hogy a fehér vagy a fekete figura van soron.

Keresed egy életen keresztül, és sosem adod fel. Aztán egyszer rájössz, hogy mindig is ott volt a legkézenfekvőbb helyen... Benned. A leglehetetlenebb pillanatokban. Hosszú idő kell, még a sok arcát megtanulod felismerni. Néha csak egy mozdulatban vagy egy gondolatban, vagy épp a mozdulatlanságban és a csöndben bújik meg. Máskor egy érintés, egy ölelés, egy mosoly, egy szó, egy dallam mögül figyel. Képes könnyeket csalni a szemedbe, fájdalmat a szívedbe, és nagy hosszú várakozássá tenni az időt. Rajtad múlik, hogy éled meg.
A boldogság nem azt jelenti, hogy tiéd a világ összes jó dolga, nem kell hozzá a lottó ötös, elég, ha ami már a tiéd, abból ki tudod hozni a számodra legjobbat, miközben megtanulsz elengedni mindent, ami ezen törekvésedet nem támogatja. Megtanulod, hogy mindent nem tudsz irányítani, hogy ha lassítasz, akkor is helyükre kerülnek a dolgok. Ami meg akar történni, az meg is fog.


A harmadik kulcsszó a „szeretet” amely elvezet a harmóniához. Az eszköz, a kulcs, ami közelebb hoz önmagadhoz, a családodhoz, a barátaidhoz, a szerelmedhez, a természethez, a napjaidhoz, a terveidhez, a tanuláshoz… felesleges a felsorolás, hiszen mindenhez.

Mielőtt megszülettünk, gondosan felmálháztuk a tevéinket. Pontosan tudtuk, hogy mi került a málhába, hogy mit vállaltunk be… tulajdonképpen mi állítottuk össze a feladatsort, ami helyes megoldása révén közelebb kerülünk a boldogsághoz, mert a világon minden megtanulható.


A világ mindig gyönyörű, nem azért, mintha valóban az volna, hanem azért, mert én úgy látom.” (Bohumil Hrabal)

2016. április 8., péntek

Az én feladatom csak annyi, hogy sose szűnjek meg szeretni

Vannak történetek az életünkben, amik egy verssel kezdődnek, regénnyé lesznek, majd életformánkká válnak, eltörnek párszor, és végtelen szeretetté csendesülnek.


Amit egy évig nem használsz, nyugodtan kidobhatod, mert úgysem veszed elő többet. Ez a tárgyak, ruhák, kacatok tekintetében tényleg kiváló módszer. Egy költözés, a szüleink házának felszámolása kapcsán és más egyéb alkalmakkor rá is jövünk, mennyire igaz. Hajlamosak vagyunk a „jó lesz az még semmire” gyűjtögetésre. Az idősek azért, mert kényszeressé válnak e tekintetben, meg mert megszokták a régi időkben a dolgok újrahasznosítását. Mindent meg lehetett javítani a Rakéta porszívót, a panelbontó Hajdú-energomat mosógépet, a Trabantot házilag, a Kotyogóban szelepet és gumit cseréltek, a szigeteletlen házban a régi szőnyeg ott maradt az új alatt, és még ki tudja mennyi mindenféle praktikus helyet találtak mindennek. A cserépkályhában hasznos meleggé váltak a deszkák, a nyáron összegyűjtött újságok, rongyok, és még sok egyéb. Az üvegek évről évre megteltek befőttel, savanyúsággal, paradicsomlével. A nylonharisnyákat tejeszacskókat felvagdosták és lábtörlőt horgoltak belőle, a használt ruhákból szatyor, párna készült, a ruhákat átalakították, mert ugye volt varrógép is, ami már arra sem volt jó, azt hosszú téli estéken gondosan csíkokra vágták és rongyszőnyeggé vált. A tejfölös dobozokban nevelték a palántákat tavasszal a veranda ablakban.
A mi korunkban azonban erre sem alkalom, sem idő, sem lehetőség nincs. Bár engem még megtanítottak ezekre a fogásokra, valószínű, sosem fogok ilyesmivel foglalatoskodni.
A fogyasztói társadalomban mindent bonyolultra terveznek, javíthatatlanra. Ha elromlik a Daewoo típusú intelligens mosógépünk, szerelő Gábor kijön és 3000 Ft-ért (3 évvel ezelőtti áron) szétszedi és megállapítja, hogy kuka. Nincs befőzés, palántázás, idő, nem tudunk varrni, horgolni, kötni, meg már nem is trendi. Mégis értelmetlenül ragaszkodunk a tárgyainkhoz. Talán mert a mai ember beteg: megalomániás, depressziós, képtelen maga körül rendet tartani, schopaholictól szenved, ami ugyanolyan impulzuskontroll-zavar, mint a drogozás, az alkohol, a szerencsejáték… és közben halmoz és halmoz egy nagyszerű szeméttelepet maga körül, amin kapirgálhat kedvére kiváló pótcselekvést találva a valódi megoldandó problémák elől menekülvén (ld.: Life Network Gyűjtögetők című sorozata).
Ha már a tárgyaink kezelésében is betegesek vagyunk, mit várhatunk el az emberi kapcsolatainkban?
Kevés „holtomiglan-holtodiglan” relációt látunk a mai világban. Néha eltűnődünk, hogy mi erre is képtelenek vagyunk. Kérdezősködünk, hogy mi a titka. Szüleink, nagyszüleink generációjában kutakodunk utána. Mi az amit ők tudtak, mi meg nem? Képesek voltak összecsiszolódni a házasságban, a barátságban, a szülő-gyerek viszonyban. Ők ezt gyakran a toleranciával magyarázzák, hogy bennünk ez főleg fiatalon nincs meg, meg türelmetlenek vagyunk egymáshoz, elbeszélünk egymás mellett, nincs rend körülöttünk és bennünk. Fellazultak a szabályrendszerek, és a tekintély.
Képzeljük csak el, hogy az élet egy nagy udvar, ahol nőnek virágok, bokrok, fű, és nőnek egyre gazak is a fű és a térkövek között. Ezeket gyomláljuk. Amíg kicsi a probléma, pár centisek a gazak, lehajolunk, kiszedegetjük. Az eredmény tökéletes. Azután nem csináljuk lustaságból, vagy fáradtságból, vagy mert elfelejtettük, vagy mert nem tartjuk fontosnak… megnőnek a problémák vitákká, a gazak 30 cm magasra. Elő kell venni a kerti kapát, kicsivel tovább is tart, fáradságosabb a küzdés, de működik. Ilyenkor még meg tudunk békélni egymással. Azután eljön a méteres csikófarkak és paréjok korszaka. Na ezt már fájdalmas kihúzgálni, időigényes, fárasztó, és nem lesz tökéletes. Nagyjából innentől kezdjük szadizni a másikat, ekkor lép félre az egyik, innentől nevelhetetlen a gyerek… Kezelhetetlenné válik az udvar, mert a hatalmas gazak, miután beleszakadnak a földbe, mindjárt kétfelé is ágaznak, a problémákat napi szinten esszük a kenyerünkön. Azután feladjuk, nem harcolunk, az udvart belepi a méteres gaz, elszórja a magját, és reménytelen szélmalomharccá válik minden. Ez az a pont, amikor bármelyik fél mond valamit, még ha az egyébként jó irány, akkor is ellent mondunk, a gyerekek nevelésében sem vagyunk következetesek, amit ők persze remekül kihasználnak. Mindenkinek elege van, mindenki mindenkinek beszól, holott egykor szeretetből terveztünk és vállaltunk be mindent. Persze sosincs későn, mert van rotátor, földcsere, a térkövet újra lehet rakni, de általában ilyenkor már nem hiszünk benne, becsukjuk magunk után a kaput, bedobjuk a kulcsot a postaládába. A „holtomiglan-holtodiglan” pedig éppen arról szól, hogy ha kell kézzel ássuk fel az udvart, kitalicskázzuk a földet, majd vissza az újat, és ha valahol elvétjük, akkor egy élet alatt többször is földet cserélünk. Együtt. Újra és újra. Közben megállunk, letöröljük az izzadságot és megöleljük egymást. A gyerekeinket is megtanítjuk erre. Lehet, hogy néha gyötrelmes, fájdalmas, de a harcainkat megvívjuk… együtt... talán ezt hívják összecsiszolódásnak. Na, erre vagyunk képtelenek.
Senki se gondolja, hogy a kapun kilépni könnyű, és utána is meg kell küzdeni magunkkal. Meg az egyedülléttel. Azután persze újra próbálkozunk egyszer, kétszer, háromszor. Mert sok a tanulni való. Vagy elkezdünk falakat húzni magunk köré. Nagy vastag kétméteres falakat, hogy nehogy átjusson rajta valaki. Lehetőleg a nap se süssön be. Nézünk kifele rajta, és ha valaki feltűnik, gyorsan felcímkézzük valami hülyeséggel, hogy ne kelljen szóba állni vele. Bent tiszta az udvar, rendes a ház, a mi házunk, a mi várunk. Nem nő benne a gaz, mert egyedül kigyomláljuk még pár centisen, nincs kivel megküzdeni naponként. Elhitetjük magunkkal, hogy ez így jól van, pedig nagyon nincs jól, mert társas lénynek, kapcsolatokra, gondolkodásra, ölelésre, simogatásra, szeretetre születtünk.


Falakra nincs szükségünk, de határokra igen. Nem szabad a kettőt összekeverni.
Jó esetben a saját falainkat végül megtanuljuk lerombolni földig, és már nem építünk újakat, legalábbis magunk köré nem. Más falait nem tudjuk lebontani. Mindenki mindig csak a sajátját. Van akinek elég hosszú az élet, hogy sikerüljön, van akinek nem.
Mégis érdemes feltennem a kérdést, hogy a te építkezésedet mennyiben befolyásoltam.


Lehet, fel se fogtam még,
hogy ez az én kudarcom,
én engedtem, hogy falakat húzz közénk.” (Anti Fitness Club, Molnár Tamás)


Az én házam körül jó holland szokás szerint nincsen kerítés, nincsen bezárt kapu, az ablakaimon sosem lesz rács, függöny. Igen, belátsz hozzám, de ez nem azt jelenti, hogy átjáróház vagyok, akin át lehet suhanni, ki-be járkálni rajta. Én is az állandóságra törekszem, szeretettel élek, és szórom mindenfele, ahol valakinek szüksége van rá, szeretek megnevettetni, mosolyt csalni más arcára, meghallgatni, megvigasztalni, letörölni a könnyeid, példát mutatni, de tanácsokat nem adhatok. Tudok napról napra változni, hogy egyre jobb legyek. Megváltoztatni téged nem az én tisztem, megváltoznod neked kell, magadtól, belső elhatározásból.

Az én feladatom csak annyi, hogy türelmesen várjak, még átrugdosod a csökönyös tevéidet a tű fokán, elfogadjam a helyzetet, legyek teljesen biztos benne, hogy neked is sikerülni fog. Addig is éljem az életem jól, boldog legyek, álmodjak nagyokat, és sose szűnjek meg szeretni.

2016. április 6., szerda

Valami eltörött Magyarországon

Ez az írásom 2016. 03. 29-én a Határátkelő blogon jelent meg, és nagy örömömre 20000 felett az olvasottsági napi számláló állása. Ajánlom mindannyiotoknak az ott megjelenő sok jó bejegyzést is!




Határátkelés, migráció, disszidálás, politikai, háborús- és gazdasági menekült státusz. Megannyi szavunk van már rá, mindegyik hordoz valamit a lényegből, más jelentésbeli árnyalással. Egyre jobban értjük, érezzük már ezeket a nüanszokat.
Leszögezhetjük kiindulásképpen, hogy migráció mindig is volt, van, és lesz is.
A migrációkutatás sem most lett önálló kutatási terület. Elevenen élő tárgya a szociológiának és a néprajznak egyaránt.
Az elvándorlás napjainkban hatalmas mértékű, és hajlamosak vagyunk rosszul megélni, mivel ami tömegméreteket ölt, az mindjárt hordozza magában a félelmetes jelzőt is.


Ha az okokat keressük a magam részéről három fő okot látok.
Egyrészt a felgyorsult világunkban, a technika adta kiváló kommunikációs és információs lehetőségeket kihasználván az ember sokkal jobban informálttá és lényegesen mobilabbá vált. Másrészt az infrastruktúra rohamos fejlődésével eltűntek a távolságok, az EU létével pedig a kontinensen a határok is. Ez a két dolog pozitív történés, vegyük úgy, bár ismeretesek a hátrányai is. Harmadrészt szembe kell néznünk egy nagyon negatív tendenciával is. Az emberiség mára eljutott az önfeledt pusztítás korszakába, túlnépesedett, eszetlenül kihasználja a földet, idióta vezetőket tűr meg a feje fölött, tonnaszámra dobál ki élelmiszert miközben egy földrésznyi éhezőt számlál, képtelen jól sáfárkodni azzal a kiváló tudással és eszközarzenállal, ami a kezében van, mindent a pénz ural, és még sorolhatnám. Összefoglalva: elkezdte szisztematikusan kiirtani magát. Felerősödött az „ember embernek farkasa” szindróma.
A tudósok, művészek, környezetvédők, békeharcosok, spirituálisok egyre kongatják minden irányból a harangokat, de nem akarjuk meghallani.


Mi a helyzet Magyarországon?
A nagy mértékű migrációnak természetesen van sokféle oka. Lehet abszolút egyéni: házasság, tanulás, szerelmi bánat… Van azonban két egyéntől független (ezen is lehet vitatkozni) ok: a megélhetés bizonytalansága és a politika. Mindkettő megnyomorítja az embert. Csöndben belülről, alattomosan, lassan elemésztve. A társadalom egyharmada depresszióssá és/vagy alkoholistává vált. A migráció eddig nem látott méreteket öltött. Az ország valljuk be, élhetetlenné lett. Ez a szomorú valóság. A legnagyobb zsákutca pedig ami a megnyomorított fejekben s lelkekben van, vagy már nincs. A menjek vagy maradjak kérdés nehéz döntés, és mindkét opció egyformán tiszta fejet és egész embert követel. Életképesnek maradni egy negatív környezetben, vagy új életet kezdeni egy sokkal inkább konszolidált de idegen közegben… egyik sem egyszerű mutatvány.
A baj csak azzal van, ha elkezdjük felcímkézni egymást. Legyünk már annyira toleránsak, hogy tiszteletben tartjuk a másik döntését! Aki marad, bizonyára oka van rá, aki megy, annak hasonlóképp. Fogadjuk már el végre, hogy a helyzet adott, mi emberek meg nem vagyunk egyformák, az egyéniségünk, a vérmérsékletünk, a képzettségünk, a nyelvtudásunk, a kockázatviselési hajlandóságunk, kitartásunk, ingerküszöbünk, alkalmazkodó képességünk, mind sok-sok szempont. A megoldásokat, a döntéseinket éppen ezek a tulajdonságaink teszik vagy nem teszik sikeressé. De ettől egyikünk se lesz több, se kevesebb. Köpködni meg jó magyar szokás szerint végképp nem kell egymásra. Éppúgy helytelen a „Te nem vagy igazi magyar, mert elmentél!”- melldöngetés a maradóktól, mint a „Hazajöttem nyaralni, megtehetem, megmutatom az új autót.”- hűha, (nem nagy teljesítmény itteni viszonyok között pár hónap alatt megvenni) magamutogatás a határátkelőktől. Azt gondolom ezt is tanulni kell, legalábbis megpróbálni megérteni a másik helyzetét, miértjeit. Egy kis empátia megteszi jótékony hatását. Elsősorban saját magunkban kell rendet tenni, minden itt kezdődik, és itt is ér véget. Ha ezt sikerül elérni, már egyszerű kérdéssé válik a „Menjek vagy maradjak?” is.




Levezetésképpen néhány személyes példával is megvilágítanám a fentebb vázolt gondolatmenetet.
Mióta néhány éve megszületett bennem a döntés, hogy határátkelő leszek, a legnagyobb nehézséget az okozta számomra, mikor elkezdtek címkézni. Először is többen is őrültnek tartottak, hogy az ő szóhasználatukkal fogalmazva képes vagyok fejjel a falnak menni így 50 évesen… mert a fiatalok, az még rendben, de hogy én, aki megélt Magyarországon is... Mi bajom is van nekem?- hiszen nálam sokkal rosszabb a fél országnak… Ez igaz, de én mindig nyertem, mert amikor nem, abból meg tanultam. Az akkori gyűrődést már nehezen viseltem, most meg jól vagyok. Jól döntöttem a magam szempontjából. Mára már csak ez az egyedüli fontos dolog számomra.


Azután meg 2014. februárjában derék miniszterelnökünk címkézett fel, szerinte „kalandorok” vagyunk mi határátkelők. Igaz ő mindig csak a fiatalokról beszél, de ez most mindegy is. Akkor nagyon rosszul esett. Örömmel olvastam pár héttel ezelőtti eszmefuttatását, melyben már mint „bátrakról” beszél rólunk, akik merik kipróbálni magukat idegenben is, helyre is állt a lelkem mindjárt. Én nem gondolok mást most sem, mint akkor, ő meg átcímkézett, vicces. Ezt is kipipáltuk.
Első évben még ötször voltam Magyarországon, most szeptemberben utoljára, és nem is vágyok menni. A barátaimmal, családommal, napi szinten tudunk egymásról. Már ők jönnek inkább ide. Megfertőzte őket is az amszterdami levegő. Többen közülük komolyan tervezik a határátkelést. Furcsa megélni velük a reptéri búcsúzkodást, amikor sírnak férfiember létükre, mint a gyerekek, hogy nem akarnak hazamenni. Mert valami eltörött. Nem akarják, nem tudják leélni a hátralévő életüket a kilátástalanságban. Mert élhetetlenné vált az ország számukra is, és mennek. Ami pedig a hosszúra nyúló éjszakai beszélgetéseinkből egyre világosabban körvonalazódik számomra, az a legmegdöbbentőbb. Már nem a megélhetés a legfontosabb motivációs tényező, hanem sokkal inkább az élhető élet, a nyugodtabb környezet, a toleráns közeg, az elérhetőbb célok. Röviden ennyi.


Szokásos hétköznapi nyelvészkedésemhez most a „Fekete gyémántok” (1870) lesz a mankó. Az irodalom az irodalom. 150 év sem homályosítja el a gondolatok fényét, az író stílusát. A téma a kereset, amiből megélünk, vagy nem. Hogyan fejezik ki mindezt a különböző nyelvek, és hogyan interpretálja az író?
"A magyar pénzt "keres", a német pénzt "érdemel" (geld verdienen), a francia pénzt "nyer" (gagner d`argent), az amerikai pénzt "csinál" (to make money). Tökéletesen jellemző kifejezések. A szegény magyart mintha látná az ember, hogyan keresi a pénzt, melyik bokorban találhatná meg; a jámbor németet, ahogy izzad, dolgozik kézzel-lábbal, míg megérdemli azt a pénzdarabot; a könnyűvérű franciát, ahogy kockáztat és nyer, ha akad egy másikra, aki veszít; míg a nehézvérű jenki ül egyhelyben, s a körmét faragva csinálja a pénzt." (Jókai Mór)
A holland is a geld verdienen-nel fejezi ki ugyanezt. Hozzá tartozik, hogy számára a legnagyobb tabu a megkeresett pénz mennyiségéről beszélni, kérdezni. Lehet, ez is csak azért van, mert itt mindenki megél, és ez nem téma. Mi meg magyarok mindig erről beszélünk. Mert belénk égett jó mélyen, mert ez nálunk nem természetes, hogy megélünk. Mint minden, ez is csak mentalitás kérdése.


Legvégül, ha már így visszamentünk az időben, következzen egy kis történelmi, inkább családtörténeti kalandozás. Nevemből még mindig lekövethető, hogy sváb vér csörgedez az ereimben. Igen, őseim, lévén evangélikus vallású népek a vallásüldözések elől menekülvén úgy 200 éve otthagyták Württemberget. Élhetetlenné vált számukra az ország, és mentek. Akkor már a Bécsi Udvar felhívásokat tett közzé ezen a vidéken is, földművelő és mesteremberek számára, hogy birodalmának a török idők alatt elnéptelenedett vidékeit telepesekkel népesítse be. Ez a történet teljesen szervezetten zajlott. Ulm volt a kitelepülők központja. Ott kellett kifizetni az utazás és az engedélyek árát, valamint aki nem volt házas, azok akár ismeretlenül is megejthették a házasságkötést az ulmi templomban, mert a kitelepülés egyik feltétele a családos státusz volt. Majd hajóra szálltak és lesodródtak az árral a Dunán. A hajó neve Ulmer Schachtel (ulmi skatulya), és valami olyasmi ez a sváboknak, mint az amerikai telepeseknek az ekhós szekér. A hajó ára 200 gulden, maga az utazás 20 gulden volt. Érdekessége a történetnek, hogy a durván tákolt hajót sodrással felfele már nem vitték vissza, hanem a célállomáson szétszedték, és a faanyagból készültek el az első telepes házak, hiszen az Alföld leginkább pusztaság volt ekkor, és az építkezéshez nagy szükség volt megfelelő faanyagra. A szükség és az emberi találékonyság jól kiegészítette egymást. Reményekkel érkeztek, beilleszkedtek, új életet kezdtek a nagy semmin. Azután 1946. január 15-én egy belügyminisztériumi rendelettel ugyanezen telepesek leszármazottait a kollektív bűnösség elve alapján megfosztották állampolgárságuktól, és marhavagonokban internálták. Kb. 10%-uk tudott maradni. Drága nagyapám ezt a korszakot így írta le: „Először a kereszténységemet kellett igazolnom, hogy ne deportáljanak a zsidókkal, utána a svábságomat megtagadnom, nevemet megmagyarosítanom, hogy maradhassak, majd 51 évesen az államosítások kapcsán egy tollvonással kihúzták a talajt a lábam alól, a házam, a vállalkozásom, a megélhetésem, a gyerekeim számára a tanulás lehetősége, minden köddé vált egy perc alatt.” Élhetetlenné vált számára az ország, de maradt. Azután persze talpra állt sok év alatt. Mindent újra kezdett 50-en túl.
Mindig is a példaképem marad. 1994-ben visszavettem a család eredeti nevét, amit azóta is büszkén viselek. A néprajz szakdolgozatom témája a család története volt, némi genealógiával. Közben határátkelő lettem én is, újra kezdtem, élhetetlenné vált számomra is az ország, és mentem. Magammal hoztam Hollandiába az őseim céhlevelét, a dédnagyapám kovácsműhelyének emléktábláját, a festett sváb pad támláját, amin a jellegzetes motívumok mellett a mi kis nevünk is rajta van, meg a búcsúajándékomat, a festett menyasszony-ládát, ami ugyan már csak másolat, de a feeling tökéletes.
Ilyen ez. Nincs benne semmi szokatlan. A történelem gyakran ismétli önmagát.