A regény vége

„Fogadom: gátat nem vetek én az agyamban rohanó vérnek,
midőn szoknyát lebbentve a szél lányok felé lök,
nehogy a nosztalgiává sokasodó apró lemondások
alattomos bujtogatásaival ellened fordítson a visszafogottság.” 

                                                    (Baranyi Ferenc)

Előbb utóbb eljön mindennek az ideje. A dolgok maguktól is megtörténnek, ha meg kell történniük. Legfeljebb veszünk egy nagy lélegzetet és úgy teszünk, mintha pont így akartuk volna. Vagy unjuk már, hogy nem történik semmi érdekes a fronton. Esetleg teszünk egy próbát, mire vagyunk képesek. Tudunk-e még táncolni? Össze tudunk-e még hangolni, el tudunk-e vezényelni egy zenekart? Tudunk-e úgy megfogalmazni egy mondatot, hogy a másik éppen azt értse, amire gondolunk? Egyszerűen fel se merüljön benne, hogy nemet mondjon.

Lehet, csak egy hosszú történet végén járunk és szokásos önigazolásainkat keressük.

Lehet, azért kell a szituációt megtapasztalni, hogy rájöjjünk: „Van élet a halál után.” Azaz, előző kapcsolatunk, legyen az egy nagy szerelem, vagy épp egy házasság, bizony nem az utolsó lehetőségünk az életben. És amiben most épp vagyunk, úgy lehet, az sem az.

Lehet, egyszerűen úgy érezzük, hogy így majd könnyebben letesszük a terhet, ami a szívünket nyomja.

Lehet, hogy felejteni van kedvünk, vagy búcsúzni, vagy egyszerűen kalandra vágyunk.

Lehet, épp kitörni készülünk évezredes szingliségünkből és szárnyainkat próbálgatjuk.

Tulajdonképpen vizsgázunk, de mi vagyunk a vizsgázó és a vizsgáztató egy személyben. Azon kapjuk magunkat, hogy már megint ott vagyunk egy sokszor pillanatról pillanatra megtervezett újabb játszma kellős közepén. Pedig szívünk mélyén már utáljuk a játszmákat, bár nagyon jók vagyunk bennük. A veszélyes csak az, hogy még jól is érezzük magunkat, mert ezen a terepen egészen otthonosan mozgunk. Valójában tényleg épp ezek az egy éjszakás történetek segítenek vagy nem segítenek át bennünket nagyobb kátyúinkon. És mert mindennek van ideje, helye, oka és miértje, ezek sem véletlenül esnek meg. Persze lehet érvelni, hogy szabad akaratunkból, meg hogy a döntés a miénk, de a kaland az kaland marad, még ha pillanatok alatt elkopik is a fénye, észre sem vesszük és köddé válik a jelentősége.

Valójában semmi más nem történik velünk, minthogy kávézunk ilyenkor egyet az egónkkal, elszívunk vele egy cigarettát, tespedünk a bőrfotelban, kellemesen elcsevegünk, kifizetjük a számlát, megöleljük egymást és kisétálunk a kávézó ajtaján. Visszanézünk egyszerre, mosolygunk, mert finom volt a kávé, kellemes volt a csevegés. Néhány mondat még be is talált. Mint ahogy az egész csak egy hihetetlenül jóleső érzés volt, de nem több ennél… Sokszor eljátszott, betanult mozdulatsor, előre megírt koreográfiával, kizárva bármely meglepetés lehetőségét is. Azután reggel egy gyors söprögetés, gereblyézés a kertben, és még aznap visszaáll a régi kerékvágásba minden.

Az élet egy kert. Lehet sok mindent ültetni bele. Gyümölcsfát, diófát, szőlőt, borostyánt, zöldségfélét, virágokat. Az egésznek megvan a maga varázsa. A növényeinket gyomlálgatjuk, locsolgatjuk, beszélgetünk velük, szélfogókat építünk melléjük, mert már a kis herceg is megmondta, hogy a vele töltött idő teszi fontossá számunkra a rózsánkat.

Minden egyes növény egy egy kapcsolatunk... sokszor magunk ültetjük, de még olyan is akad, aminek a magját a szél hozta kertünkbe. A gyümölcsfákról, szőlőtőkéről sokszor megtelt már az ezüsttálca friss illatos csábító gyümölccsel. Ha rájuk nézünk, mindig kellemes dolgok jutnak az eszünkbe. A zöldségfélék is sokszor enni adtak, a kapor megízesítette kedvenc főzelékünket. A virágok egyszerűen színesek és szépek, valójában csak rövid életűek mint a tulipánok, vagy szúrnak mint a rózsa, vagy épp ki se akarnak kelni mint a büdöskék az idén. Csak azért szeretjük őket, mert szépek, semmi más jelentőségük nincs. Nagy részük csak egynyári. Azután ott az öreg diófa, amit lehet, még valami előző életünkben ültettünk, azóta ott van a kertünkben, és egyre vastagabb a törzse, egyre nagyobb a koronája, évről évre több diót terem. Bár alatta semmi más növény nem éli túl, mégis jó nyugtatni a szemünket, a gondolatainkat, ha ránézünk, jó megpihenni alatta. A diófa az diófa. Tekintélyt képvisel. Nem fér hozzá kétség. Belőle csak egy van. Az állandóságot hozza a napjainkba, hiszen ki tudja, mióta ott áll, reggel, délben, este, éjjel, teliholdkor, napéjegyenlőségkor, csillaghulláskor, napsütésben, esőben, szélben, mindig, amikor hazaérkezünk. A megtestesült érzés maga. Olyan ő mint a lelkünk másik fele, akire ha egyszer ráleltünk, mindig velünk marad. Nem is velünk, inkább bennünk. Képtelenség megcsalni, mert tehetünk bármit, az soha nem ér fel ahhoz, amit az ő jelenléte adott és ad minden nap azóta is az életünkben. Mert ő a diófánk. Minden más csak tarka egynyári virág, aminek gyönyörködünk kicsit a szépségében, élvezzük az illatát, egy pillanatnyi boldogságot lop az életünkbe… azután amilyen gyorsan kinyílt, olyan gyorsan el is hervad.

Télen, amikor ropog a tűz a kandallóban, ülsz az íróasztalodnál, bámulsz ki a kertbe a kopasz diófát szemléled. Évről évre terebélyesebb, és ilyenkor télen még inkább érzed, hogy milyen különleges. Milyen arányos, robusztus, olyan, mintha mindig ott lett volna a kertedben, amióta világ a világ, és nem kérdés, hogy ott fog állni az idők végezetéig. Mert az ő ideje a te időd, az ő tere a te tered, ha elakadsz a sorok között, csodálod kis ideig, és mindig megkerül a megfelelő szó, a megfelelő mondat, a megfelelő gondolatmenet. Mindig pontosan felidézhető a megfelelő érzés. Minden ágnak megvan a jelentősége. A természetes arányosság a harmónia maga. A belső csönd a legkisebb részecskédig leszálló figyelem. Ez a figyelem ahogy múlnak az évek egyre finomabb, egyre tökéletesebb lesz, egyre inkább leír, inspirál és meghatározza az életed folyását. Ami eddig hiányzott, azok az álmok is lassan beteljesülnek, sokszor úgy hogy helyettük mást kapsz, máshogyan, máshol, máskor, de egészen biztosan valami sokkal jobbat és hihetetlenebbet. Az is biztos, hogy boldog leszel. Ültetsz minden tavasszal virágokat is a kertedben, gyönyörködsz is bennük, hagyod, hogy hamar elvirágozzanak…

Nyáron kiülsz a diófa alá, oda, ahol nem nő ki a fű, de a szúnyogok se jönnek. Felidézed azokat a nagyszerű pillanatokat, amikor minden elkezdődött. De ez már a múltad. Néha jól esik nosztalgiázni. Csak kicsit, mert megtanultad, hogy a jelen számít, ezért kihasználod a mostokat. Eladomáztok a barátaiddal néhány sör mellett. Már el lehet mesélni a régi sztorikat is, hogy mennyi mindent elcsesztünk anno, amit az idő volt kénytelen helyettünk helyre hozni.

Azután, amikor magad vagy, előveszed a laptopod… és egyre jobb történetek születnek.