Bármi, amiből a szükségesnél több van, az méreg.
Ádventi gondolataim egy erősen meghatározott környezetben születtek egy olyan világban, amit most egy eddig számunkra ismeretlen dolog irányít. Szabad ország, karácsony ide vagy oda, ránk esett ismét a corona-bura. Talán másodszorra már jobban toleráljuk. Talán most jobb passzban kapott el minket, de nem mindenkit. Mindezt távol attól a földtől, ahol asszociálódtam, távol attól a nyelvtől, amely az anyanyelvem, s amelyen és csak azon leszek képes tökéletesen kifejezni magam amíg csak élek. Ez az emberek többségében okoz némi zavart, mint ahogy bennem is okozott, s a mai napig okoz is, bár egyre kevesebbet. Magyarságom az enyém, olyan, amilyen. A köveket meg majd visszadobálom kenyérrel. No comment.
Nosztalgiából visszaolvastam az évekkel ezelőtti karácsonyi írásaimat, amelyek szólnak boldog hóeséses szánkózós gyerekkori karácsonyokról, kisgyerekes örömteli ünnepekről, erőltetett, szomorú évekről, határátkelős-költözős kalandokról. Szól minden arról is, hogy hogyan változott körülöttünk a világ, miközben felnőttek a gyerekeink. Szólnak ezek az írások az esztelen ünnepek előtti shopping-mániáról, hitelre vett drága ajándékokról, ételosztásról a szegényeknek, meghollanduló életünkről- szokásainkról, s ki tudja még mennyi mindenről. Amikor együtt lehettünk, s amikor nem. Amikor sikerült szeretni, s amikor nem.
Most mindenütt stop táblák, amerre csak megyünk. Bezárt minden. Kiválaszthatjuk azt a három embert, akivel együtt leszünk. Nincs vásárlás, nincs utazás, síelés, étterem, karácsonyi koncert, éjféli mise, múzeum… nincsenek barátok, távoli rokonok…
Nincs semmi, csak a szűk család... Egy szerényen vagy bőségben megterített asztal... S minden lehetséges, mert az interneten rendelve - amit csak elgondolsz - megérkezik, a pontytól a velőscsontig…
Hosszúra nyúló beszélgetések, közös imák, hálaadás, mint régen a cserépkályha mellett drága nagyszüleim házában… Ott ötven évvel ezelőtt is a család az család volt. Mindegy volt, hogy egy anyából meg egy gyerekből, vagy apából, anyából és két gyerekből, vagy anyából és három gyerekből áll… Azóta megismertünk és megtanultunk elfogadni még más család-verziókat is, amit szülőként, barátként elénk sodort az élet, különösen mióta itt Amszterdamban élünk… (Itt 2001. január 1. óta köttetnek legálisan melegházasságok, ugyanolyan jogokkal, mint a hetero párok. Hahó! 20 éve!)
Bizony minden méreggé vált, amiből sok volt az életünkben. Az teljesen mindegy, hogy jóból vagy rosszból.
Lássuk csak: kevélység, (büszkeség, gőg), fösvénység, (kapzsiság, zsugoriság), bujaság, irigység, torkosság (mohóság), harag és jóra való restség (lustaság)… félelem, hatalom, bosszú, hazugság, manipuláció, szadizmus, mánia, ambició, ego… Kontra okosság, igazságosság, lelki erősség, mértékletesség, segítőkészség, jóság, elfogadás, inspiráció, tolerancia, boldogság... Olykor még a szeretet is, ha nem tartotta be a józan határokat.
Aki figyelmesen, tudatosan él, az nagyon szépen megfigyelheti, hogyan változnak át ezek a tulajdonságok rosszból jóra és persze fordítva is.
Néhány példa:
A félelem a bizonytalanságban gyökerezik. Ha képesek vagyunk elfogadni a bizonytalanságot, megtanulunk együtt élni vele, akkor kalanddá válik. Nem lesz többé szükségünk bűnbakokra, összeesküvés-elméletekre, nem akarunk milliomossá lenni.
Az irigy nem tudja elfogadni a jót másokban. Ha elfogadod a jót a másikban, az azonnal inspirációvá válik. Ne akard a jó embereket rosszá tenni, inkább tanulj tőlük, ők nyugodtan alszanak.
A haragot akkor éljük meg, amikor képtelenek vagyunk elfogadni dolgokat, ami fölött nincs hatalmunk. Ha elfogadjuk, akkor toleranciává válik, és köddé válik a bosszú is.
A gyűlölet meg semmi másról nem szól, mint nem elfogadni az embereket olyannak, amilyenek. Ennek több fázisa van: nem bántom, közömbösen viseltetek iránta, képes vagyok elfogadni feltétel nélkül – ez utóbbit hívják szeretetnek.
Diktátorfilozófia az életre úgy tekinteni, mintha az egy sakkjátszma lenne... Amiben a feltétlen győzelem a másik emberrel szemben a legfontosabb, és ennek érdekében lehet csalni is, ami a világon a legtermészetesebb dolog.
Nem tekinthetünk mindenkit ellenségnek, még ellenfélnek sem… Mint ahogyan sakkbábúnak sem. Hagyjuk meg a sakkot annak, ami: észjátéknak… Tiszteljük meg azt az embert, aki leül velünk játszani, ránk szánja az idejét és a figyelmét!
Ne akarjunk diktátorokká válni! Fenti jellemzést Ceausescuról írták le. Talán még emlékszünk azokra a borzalmas képsorokra 1989. december 25-én, azon a napon, karácsonykor, amikor mindenütt a világon néhány napra elhallgattak a fegyverek, csak Romániában nem. Pedig akkor is karácsony volt…
Most nem golyószóróval lövöldöznek. S a coviddal nem lehet fegyverszünetet kötni. De most is karácsony van...
„A szeretetnek melege van a természet hidegében, világossága van az élet sötétségeiben, és a szeretetnek ajkai vannak, amik mosolyognak velünk az örömben, és lecsókolják könnyeinket a fájdalomban.” (Gárdonyi Géza)
