A
játszótársam, mondd, akarsz-e lenni…
„Az
élet sakktábla; a figurák a természeti tünemények; a
játékszabályok azok, amiket mi természeti törvényeknek
nevezünk. Aki a túlsó oldalon játszik, rejtve van előttünk.
Tudjuk, hogy becsületesen játszik, igazságos és türelmes. De azt
is tudjuk a magunk kárán okulva, hogy soha sem nézi el a hibát,
és legkevésbé veszi tekintetbe a tudatlanságot.” (Thomas
Henry Huxley)
Hogy
ki ül velünk szemben? Mindig az, akihez közel kerülünk annyira,
hogy képesek vagyunk vele órákat, napokat, éveket játszani.
Olykor a szüleink, olykor a gyerekeink, olykor a szerelmünk, olykor
a barátunk, olykor az egónk, olykor maga az Isten, sosem tudjuk, ki
lesz a következő. Leülünk vele szemben, és játszunk. Néha
fáradtan, néha szenvedélyesen. Vagy csak egyszerűen az együttlét
öröméért, az izgalomért, a mostért. Néha hosszasan elnyújtjuk
az időt, hogy minél tovább ülhessünk egymással szemben, mert
nem ellenfelek vagyunk, hanem játszótársak akarunk lenni, ahogy
Kosztolányi felteszi a címben foglalt kérdést. Mert józsefattilául szép szóval oktatjuk, játszani is engedjük
egymást. Talán mindketten ugyanabban a magasabb rendű küldetésben
vagyunk. Nevezetesen hogy boldoggá tegyük egymást, mert a játék
egyben nagyszerű örömforrás is. Egészen elvarázsolódnak benne
az emberek. „Játszótársam, mondd, akarsz-e lenni?”
Mindig
úgy hittem, hogy a sakkozás fiúknak való játék. Valószínűleg
azért gondoltam, mert engem senki se tanított meg rá. Hát mindig
is voltak magammal kapcsolatban kényszerképzeteim, amelyek egy
részét később sikerült kinek-kinek eloszlatni, már akinek volt
elég türelme hozzám. A családi sakk-készlet még mindig megvan,
amivel nagyapám a lányait megtanította még sakkozni. Hát én
valahogy kimaradtam, ezért ez az írás is totális fikció.
Valójában nem tudok máig sem. Pedig azt gondolom, hogy ez egy
fantasztikusan vonzó, érdekes, szórakoztató, intellektuális
játék.
Nemrég
találtam rá egy holland filmre: Éljen a királynő!
Sara,
a holland kislány hétköznapjai nem túl változatosan telnek.
Édesapját nem ismeri, barátai sincsenek… mígnem egy nap új
osztálytársat kap Viktor személyében, aki bevezeti őt a sakk
rejtelmeibe. Ekkor kezdődik Sara utazása egy mesés, kalandokkal
teli világba, aminek a végén egy nem várt ajándék várja…
Hát
igen, ha a játszótársam akarsz lenni, előbb taníts meg, kérlek,
sakkozni!
Fehér
és fekete. Jing és jang. A két véglet, mely kiegyenlíti egymást.
Ünnepélyes, méltóságteljes, biztonságos, önfeledt, izgalmas,
szelíd és nyugodt hangulat. Felállítjuk a táblán a bábukat,
ahogy kell, két sorban. Már ez is szertartásosan a játék része.
„Egyértelmű,
hogy a sakkot egy nő találta fel. Egyébként miért pont a
királynő lenne a legerősebb figura?” (A.A.Milne)
Lehet,
vagy talán épp egy férfi volt, aki meglátta kedvesében a
királynőt, aki bár törékeny lélekkel bírt, de szerelme nem
volt máshoz fogható. Vagy talán ez így túl romantikus.
Tehát
leülünk egymással szemben. Nézzük a másik arcát, rezzenéseit,
olvassuk a gondolatait, igyekszünk pár lépéssel előrébb járni
nála. Néha egy-egy mosoly, egy lopott pillantás, vagy épp egy
rezzenéstelen hosszú séta a szemben ülő arcán. Minden apró részlet
egyaránt fontos. Miközben megáll az idő, a játékra
koncentrálunk, belefeledkezünk. Színt vált a szemünk. Átadjuk
magunkat a pillanatnak. Némelykor teljes nyugalomban, némelykor
szenvedélyesen, mert a játék éppen erről szól. Teljesen
elmerülünk, mert már nem is a győzelem a fontos, hanem az együtt
töltött idő. Mint ahogy a kis herceg számára is a ráfordított
idő tette egyre fontosabbá a rózsáját. Ezt a gyerekek még nem
nagyon értik. Ők minden játékban mindig nyerni akarnak. Mire
megvénülünk, megértjük, hogy a játék célja nem a nyerés,
hanem az együtt töltött minőségi idő. Miközben tanítjuk
egymást szüntelenül. Megtanítjuk a stratégiát, a
lépéskombinációkat, amit a másik eddig nem tudott.
Rácsodálkozunk egymás elképesztő ügyességére, megismerjük a
másik eddig ismeretlen tulajdonságait, meghökkentő
megnyilvánulásait, könyörtelenségét, bravúros észjárását,
miközben teljes biztonságban érezzük magunkat, mert tudjuk, hogy
sosem csalna. Van, hogy megérezzük, hogy mennyivel jobb nálunk,
vagy éppen mi vagyunk jobbak. A játék szempontjából persze ennek
nincs semmi jelentősége. Mert őt pont ilyennek szeretjük. Akit
szeretünk, sosem akarjuk legyőzni, csak a játszótársa akarunk
lenni.
Persze
a sakk véresen komoly dolog. Vizsgáljuk, vizsgáztatjuk, elemezzük
közben egymást, kijátsszuk a másik figyelmét, közben mindenki
megmérettetik. Egy biztos, minden perce élvezet. A stratégia néha
megkívánja, hogy beáldozzuk az első sort, akár teljesen is, de
ez az életben sincs másképp. Ott is szüksége van a királynőnek
a királyra, a bástyák védelmére, a futó gyorsaságára, a ló
szolgálatára, a gyalogság védvonalára. A sakk-matt a játék
vége… „Shah Mat”... jelentése: „ a király halott”. S
bár a játéknak vége, az élet megy tovább.
„Az
élet is olyan, mint a sakk, bizonyos lépéseket azért teszünk
meg, hogy nyerjünk, másokat azért, mert így kívánja a játék
menete, és kikapunk.” (Elif Safak)
