Nagy utazás 5.

Az utazás szenvedélyes felfedezés

„Senki sem születik világutazónak, sem átlagon felüli tökös, bevállalós embernek. Időközben lesz azzá – vagy sem.” (Belényi Dániel)

...mint ahogy a nagy felfedezéseknek is idő kell. Itt vannak mindjárt a csodálatos delfti csempék. Valamiért mindig is vonzottak, de a történet hosszas gyűjtőmunkám és kitartó figyelmem, majd nagy szerelmem eredményeképpen hosszú idő alatt kerekedett ki. Ilyen ez, mikor valami megtetszik, odavonzza a tekintetünket, elkezd foglalkoztatni, önálló életet élni a fejünkben. Kicsit kutakodunk utána, megfigyeljük, lefényképezzük, kinagyítjuk a képernyőn az apró részleteket, elmerülünk benne. Már érdekel a múltja, jelene, jövője. A ráfordított idő pedig egyre fontosabbá teszi számunkra. S még kikerekedik a sztori, talán észre sem vesszük, és beleszeretünk. Részünkké válik, mindennapjainkká, ott van velünk a napi rutin közben éppúgy, mint amikor egy madarat nézünk, és nem gondolunk semmire. Megcsodáljuk külsejét, egyszerűségét, vagy éppen bonyolultságát, a benne rejlő üzeneteket, mondatokat fogalmazunk meg, dallamokat dúdolunk, képeket vetítünk, és érezzük a jelenlétét, beépítjük a magunk szimbólum-rendszerébe. Igen, a művészet képes produkálni rajtunk a szerelem tüneteit. Csodálatunk és rajongásunk tárgya lelkesít, előcsalogatja belőlünk a szenvedélyt, a figyelmet, az érzéseket, a szeretetet, mint egy jó szerető. Képesek vagyunk elmerülni a kékségében.

A „delfti kék” - a fogalom, amiről mindenkinek Hollandia jut eszébe, egy kis történelem, kultúrtörténet, néprajz, művészet, mesterség, és ki tudja mi minden.

A 16. szd. végén betelepülő flandriai fazekasok hozták magukkal az itáliai majolikakészítés mesterségét. Delftben, Amszterdamban, Harlemben, Rotterdamban voltak műhelyeik. A technika a szokásos volt. Az agyagot keretbe préselték, hengerelték, szárították, kiégették. A hibátlan darabok egyik lapját fehér ólommázzal fedték, majd lyukas papíron keresztül szénport dörzsölve kijelölték a nyers mázon a mintát, kézzel, ecsettel kontúroztak, díszítettek. Ezután még egy égetés következett.

A technológia most  is ugyanez, az égetés már elektromos kemencékben történik.

A mai napig használatban vannak a hagyományos csempék (kaphatók darabonként a bolhapiacokon), sőt manapság eredeti formájukban is és az utángyártott variációban is közkedveltek. Nagyon sok régi ház van Hollandiában, ahol megtartották belül is az eredeti dizájnt a korszerűsítések során is. Ez alapvetően jellemző. Így falicsempék, kályhacsempék, csempeképek formájában máig megcsodálhatjuk. Delftben ma is működik és látogatható csempe és porcelángyár, mellette a lélegzetelállító múzeum. A belváros hangulatos utcáiban pedig mindenütt kis üzletekben árulják a gyönyörű porcelánt.

A csempék motívumkészletére is érdemes odafigyelni: tájképek, növények, állatok, gyümölcsök, virágok, tulipán, mitológiai és bibliai képek, évszakok, portrék, katonák, életképek, foglalkozások, játékok, házak, szélmalmok, és hajók.

Hajós nép a holland… ez a létforma persze nekünk úgy ahogy van újdonság. Valójában tényleg egy semmihez nem fogható különleges, kalandos, heroikus világ. Ízelítőül szolgálnak a múzeumok, halászfalu-skanzenek, képtárak, és valójában sok apró dolog, amiket úton levésünk során észre veszünk a hajóépítéstől az aranykorig, a halászattól a tengeri csatákig. Mindez sokféle formában megörökítve. Nagyságrendileg sem megbecsülhető darabszámú hajómakettek, hatalmas, aprólékosan megfestett hajós képek kereskedelmi-, hadi- és halászhajókról, és a hajós delfti csempék.

Ez a 10x10 cm-es darabkája a valóságnak mennyiféle jelentést hordoz, és persze hogy mindenkinek más jelentéseket. Talán a végtelen kékséget, a tengert, a szabadságot, az úton levést. De jelentheti a küldetés teljesítését, a munka elvégzését, a helytállást, az épségben megérkezést, a kikötést valahol. Azután ott van benne a büszkeség, a magabiztosság, és mögötte pár száz évnyi felhalmozott tudás, emberi találékonyság, tapasztalat és kitartás, és valószínűleg még nagyon sok minden. Mindannyiunknak mások a saját jelképei. Nekem is van egy hajós csempém a szobámban, és már nagyon sok jelentést hordoz. Az én jelentéseimet. 

Sokszor megcsodálom az amsterdami Centraal Station alatti gyalogos-biciklis alagút hatalmas, delfti kék csempékkel kirakott gyönyörű hajóscsempés képeit. Lehet persze csak azért, mert egyszerűen szép, vagy mert olyan, mint egy nagy kirakós játék.

Vagy rácsodálkozok az enkhuizeni templomtoronyra, aminek nem kereszt, kakas, buzogány vagy félhold van a tetején, hanem egy hajó.

"Nem haragszom soha az emberekre, ha másképpen vallják a dolgokat, mint én, mert tudom, hogy az ő igazságuk is éppen olyan igazság a maguk szempontjából, akár az enyém. Az élet sok apró igazsága között talán nem is az igazság a fontos. Hanem a békesség, mellyel megszorítjuk egymás kezét az igazság fölött." (Wass Albert)

Nagy utazás 4.

Az utazás átalakulás a szabadságra

„Tiszta és nagy dolgokhoz csak tiszta és egyenes úton lehet eljutni.” (Tamási Áron)

A hosszú utak mindig kis rövid szakaszokból állnak össze. Ahhoz, hogy egy hosszú úton végig menj, a kis rövid szakaszokat kell előbb megtenni. Nem lehet minden sarkon eltévedni, nem lehet minden útba eső kocsmába betérni, nem napozhatsz naphosszat az út szélén, nem bénázhatsz el mindig mindent, és nem okozhatsz vagy szenvedhetsz el minden egyes kilométeren balesetet. A sok kitérő időveszteség, és vajon gazdagodunk-e a bundeszolással, megéri-e a kisutcázás? Azután ott az útitársak kérdése. Kit, meddig, mikor, mi okból viszünk magukkal? Hogy indulunk útnak? - táskánkban a jó öreg térképpel, fejünkben és lelkünkben egy csomó jól bevált sztereotipiával, vagy zsebünkben a szupertechnikával, ami ha hagyjuk, behálózza minden óránkat, viszont nagy szabadságot is biztosít egyben, persze ha tudunk fogékonynak lenni rá.

Hát, ezek azok a dolgok, amik bennünk vannak, a hozott anyagunk, néha iránytűk, néha meg zsákutcák. De mindig ott vannak a pillanatok, amikor képesek vagyunk egy mozdulattal lerántani az asztalról a terítőt. Mindegy, hogy mi merre borul. És ilyenkor teljesülnek a vágyaink, ilyenkor önmagunk lehetünk, ilyenkor tudunk mások számára csoda lenni… azok a gyönyörű mostjaink!

Ezekhez a pillanatokhoz pedig mindig egy előző vezet el… amikor megvesszük a jegyet, amikor felszállunk egy repülőre, amikor kitakarítjuk és teletankoljuk az autót és elfordítjuk a slusszkulcsot. Meglehet, hogy ettől jó kompozni is, mert az garantáltan átvisz bennünket a másik oldalra.

Epimorphosis

Azt gondolom, gimnazista éveim alatt éreztem rá az utazások ízére. Ezek amolyan kis rövid, 20 km-es utazások voltak, minden nap, oda-vissza. Rászoktattak a pontosságra, hogy a busz 6.55-kor indul, ha fúj, ha esik, -15 és 35 fokban, világosban és sötétben egyaránt. Ha elkéstünk, akkor mindjárt a kapuban teljes vizitálásnak voltunk kitéve a jó öreg Láng tanár úr jóvoltából. Ő ugyanis -lévén régi bútordarab a gimnázium életében- sok éve minden reggel magára vetette a szürke öltöny fölött végig gondosan begombolt, hófehérre mosott és simára vasalt vászonköpenye tetejére szürke posztó pelerinjét, megigazította haját a köpeny felső zsebében lakó kis fésűvel, felöltötte arcára a kötelező szigort, és kiállt a kapuba. Mellette a két ügyeletes diákkal, akiket ő csak „csőszök”-nek hívott... Elkéstünk... 

Ilyenkor utasította a csőszöket, hogy schreibolják be a könyvbe a késők nevét, de elég lesz annyi is, hogy a vadkerti buszos különítmény már megint késett. Ebből úgyis tudni fogják az osztályfőnökök, hogy kikről beszélünk. Na most, ha már idefújta a szél ezeket a díszmadarakat, mutassák csak, hogy van-e mindegyiküknek címere, vagy már megint meztelenül jöttek iskolába! Mert a szabályzat ugye előírja maguknak, hogy hordani kell, büszkének kell lenni rá, hogy az alma-materhez tartoznak. Ezért azután a címert nem veszik le, amint kifordultak az iskola kapun, mert nem szégyen az, és nem az alsónadrágon hordják, mert ott nem látszik. És ahogy reggel fölhúzzák a fuszeklit, na azzal a lendülettel a címert is illik.

A címer az iskolajelvény volt, kék-fehér pajzs, rajta az alapítási évszám 1664, körben: Szilády Áron Gimnázium. A valódi címeren még rajta volt a „Sub pondere crescit palma” mondat, okulásul, így latinul. Értelemszerűen akire nem volt feltűzve a legkülső ruhára, na az egyenesen meztelenül jött iskolába. Mert a szabályzat ugye előírta…

Volt ennek az ingázásnak sok előnye. Először is a szülők nem tudták még aznap első kézből a csínytevéseinket, mire fogadó óra volt, amúgy is ellaposodtak. Másodszor tudtunk iskola mellé is járni, mert itt senki sem ismert bennünket, persze fedezve jó fogorvosi igazolásokkal, mondjuk úgy, hogy megoldottuk. Azután beültünk a sarki piszkosba kávézni, meg ha volt köztünk 18 éves, akkor sörözni is. Mi lányok számon tartottuk, hogy melyik osztálynak hány órája van, milyen szakköröknek mikor van vége, és imigyen nagy pontossággal tudtuk, hogy x vagy y fiúk előreláthatóan melyik busszal jönnek haza, és akkor mi is megvártuk őket. Persze, hogy a sarkon levettük a címert. És harmadiktól kezdve bagóztunk a wc-ben. Puha dobozos Sopianae, vagy piros szűrős Symphonia volt a választék. 

Mert lázadó tinik voltunk, mindamellett azért nem nagyon mertünk beszólni a felnőtteknek. Sokat gondolkoztam ezen, hogy miben különböztünk a mai gyerekektől? Hát nagyon egyszerű. Mi ezekben az években tényleg lárvából kifejlett rovarok lettünk, pont úgy, ahogy a biológia leírja a kifejlést. Valahogy így: A lárva és a kifejlett rovar nagyon hasonló kinézetű, a lárva ivarszervei, szárnyai hiányozhatnak, életmódja is a kifejlett állatéhoz többnyire hasonló. (ld. ősrovarok, ugróvillások, egyenesszárnyúak, poloskák)

Egy biztos: magunkért lázadtunk. A vaskalapos szigorú neveltetésünkből való szabadság kiharcolása volt a feladat. A mai gyerekek meg egyszerűen a felnőttek ellen lázadnak, nem magukért. Valójában ez csak pótcselekvés részükről, mert mindent megkapnak, és valójában nincs miért harcolni. Őket a szüleik már a modern pszichológiának hála, szabadnak és egyenrangúnak nevelik, nekik már nem kell harcolni magukért. De a tinilét legfontosabb mozzanata a harc, nincs is ezzel baj, ha értelmes célokért folyik. Mondhatnánk, a fagyi jól visszanyalt. Ez a borzasztó nagy különbség a két generáció tinilázadása között. A másik gond, hogy még a mi életünkben ez a korszak vaskosan a gimnazista évekre volt jellemző, most már az ötödikesek sajátja, és ez se mindegy.

Hemimethamorphosis

A következő rendszeres hetenkénti hazautazások az egyetemista éveimben történtek. Mindig úgy éltem meg, mintha az a másfél órás út, és maga a busz egy gardrob lett volna. Odafele levetettem a most már magaménak érzett szabad, vidám egyetemista énemet, a kis lázadó lelkemet, gondosan összehajtogattam, talán még meg is simogattam őket, beleraktam a bőröndbe, és felvettem a jó kislány jelmezt, a jó néhány évvel ezelőtti énemet, aki eleget tesz a szülői elvárásoknak. Mivel nem azért mentem, mert nekem hiányzott, hanem mert elvárták, és ha nem mentem abból mindig családi balhé, szappanopera és nem szép szavak kiabálása keletkezett. Én meg szerettem már akkor is a csöndet, meg a vidámságot.

Máshogy egyszerűen nem lehetett kibírni. Azután visszafele a buszon ledobáltam magamról a fonott copfos, masnis kislányt, begyűrtem egy szatyorba, és felöltöttem magamra magamat. Ez így ment 5 éven keresztül. Egy egészen furcsa utazás volt... kicsit olyan tudathasadásos.

Egészen átváltoztatott. Nagyjából erre az időre datálható, hogy megtanultam, ha valaki általában vidám, az nem azt jelenti, hogy őt nem érte még kudarc, hogy neki minden sikerül, és minden az ölébe hull.

Olykor az én lábamat is feltörte a cipő, az én bizalmammal is visszaéltek, engem is megcsaltak, és engem is hagyott el a szerelmem, valamint az anyukám a lelki terror magas művelője volt. Lehet, hogy már akkor is néha kiabáltam, leginkább csak mikor magam voltam, mert ismertem az ordibálás törvényét. Nevezetesen, 1. az idősebbekkel szemben tiszteletlenség felemelni a hangom, 2. mindig nálam hangosabban fognak visszaordítani rám. Tudtam, hogy ha sokat kiabálok, vészhelyzetben senki nem fogja komolyan venni tőlem, hogy „Dől a fa!” És tudtam, hogy mellettem a gyerekeim is megtanulnak majd üvöltözni, pedig nincs annál rosszabb, mint hallgatni egy gyerek őrjöngését. (ekkortájt már hallgattunk az egyetemen fejlődéslélektant, pszichológiát) Ennél már csak az lehet rosszabb, ha valakinek alapállapota a hangoskodás.

Mert a szeretet élőhelye a csönd.

Ez az időszak volt életem második nagy úton levése, és nagy, lehet még tökéletlen átalakulása.

Átváltozás vagy tökéletlen átalakulás: A lárva és a kifejlett állat között viszonylag jelentős különbség figyelhető meg. A lárva eltérő élőhelyen él, eltérő az életmódja. (ld. szitakötők, kérészek, álkérészek)

Holomethamorphosis 

Azután jött életem legnagyszabásúbb utazása, a határátkelés. Valójában ez változtatott rajtam a legtöbbet.

Tökéletes átalakulás. A lárva és a kifejlett rovar között akkora a különbség, hogy a kifejlett állat kialakulásához egy nyugalmi állapotnak, az ún. bábállapotnak kell közbeiktatódnia. Pete, lárva, báb, kifejlett rovar állapotokon mennek keresztül. Ez a fejlődésmenet többek között a bogarakra, lepkékre, hártyásszárnyúakra, bolhákra, kétszárnyúakra jellemző.

Valóban minden eképpen zajlott, be is bábozódtam egy időre, gyűjtöttem, szívtam föl ez élményeket, az érzéseket, az ismereteket, sok időt töltöttem magammal. A végén a bábból előbújt egy kis bogár. Kicsi, de szép, és tud repülni. És ki ne szeretne egy hétpettyes katicabogarat, vagy egy világító szentjánosbogarat. Régebben ez a metafora bizonyára egy lepke lett volna. Mostanában azonban sokkal inkább értékelem a kisebb, egyszerűbb, természetesen szép, egyenes és tiszta dolgokat. Hát így lettem a végén lepke helyett inkább bogár. Talán egy kis zöld, világító szentjánosbogár.

Mindehhez hátteret adott egy ismeretlen ország. Egy-egy mély lélegzettel jól magamba szívom, mert nem lehet nem szeretni. Minden levegővétellel egyre jobban beleszerelmesedek.

Sokszor órákig elálldogálok egy-egy Rembrandt vagy Van Gogh kép előtt és arra gondolok, hogy minden kérdésre ott van bennük a magyarázat. Tisztán, egyenesen, fényesen. Csak látni, érezni és érteni kell. Időt szánni rá…

„Egy értelmes ember képes arra, hogy átálljon a fogadó ország tempójára. Ha folyamatosan lázadunk, és a megváltoztathatatlant akarjuk megváltoztatni, a saját utazásunkat tesszük tönkre. Ennek semmi értelme: inkább élvezzük azt, ha egy másik kultúrába csöppentünk, és engedjük, hogy az elringasson lassú, vagy éppen felgyorsult életével, különös illataival, zajaival.” (Kordos Szabolcs)

Nagy utazás 3.

Az utazás megismerés

„A legnehezebb dolog az életben azt eldönteni, melyik hídon menj át és melyiket égesd fel.” (David Russel)

Amikor négy éve először jártam Amszterdamban, sokkolt a város. Egyáltalán nem tűnt élhetőnek, a millió őrült biciklivel, a keskeny utakkal, mindenütt víz, mindig esik az eső, parkolni nem lehet… ilyesmikre gondolok. Mondogattam is, hogy ez az a pontja a földgolyónak, ahol soha nem tudnék élni...

Soha se mondd, hogy soha!…

Később sok egyhetes ittlét után igyekeztem megfigyelni a várost, az embereket, egyáltalán az itteni életet. Egyre kevésbé tűnt megszokhatatlannak. Később átmentem sok hídon, és úgy döntöttem, hogy bevállalom. Majd felégettem jó néhányat idefele jövet, mert tudtam, hogy nem szabad hátra nézni. Persze a hídégetésben mások is segítségemre voltak olykor, olyan hidakat égettek porig, amit nem akartam. Ez is az élet rendje. Azután voltak hidak, amiknek egy atombomba is kevés lett volna a lerobbantásához, így az időre kellett hagyni, hogy összedöntse végül is őket. Hovatovább vannak a magas, kevély, felsőbbrendű, milliárdos viaduktok, de ezek már nem képesek visszacsalogatni. Sokszor eljátszom a gondolattal, hogy majd akadnak Matuska Szilveszterek, akik ezt a kérdést is képesek lesznek a maga egyszerűségében megoldani. Vagy megint csak rábízhatjuk magunkat a diktátorok homokórájára, amiben lassan, de ugyanakkor megbízhatóan és visszafordíthatatlanul peregnek lefele a homokszemek. Mint amilyen visszafordíthatatlanul átjöttem én is nyolc Duna-hídon.

De vannak kis fahidak is kicsi, de jelentős forrásaink felett. Amolyan kétszemélyes hidak, keményfa gerendákból. Már a hozzávaló fákat is mi ültettük, a hidat is mi ácsoltuk, és ugráltunk rajta sokat, de bírják a terhelést. Amikor megállunk, rátámaszkodunk a korlátra, elidőzünk, gyönyörködünk a patakban, a tájban, talán mindig többnek és szebbnek látszik minden.

És itt vannak az amszterdami hidak… kicsik, szűkek, nehéz feltekerni rájuk a biciklivel, de sok van belőlük, és nem lehet nem szeretni őket. 1281 hidat tartanak számon a városban. Alattuk 160 csatorna csordogál. Egyszerűen lehetetlen nem beleszerelmesedni.

Ha igazán meg akarunk ismerni egy várost, hát ott a jó öreg térkép, amit a mi korosztályunk remekül használ, átlát. A mai gyerekek lehet, azt se fogják tudni, hogy az mi, és mire is való. Azután persze a technika azért valljuk be, sokat lendít rajtunk. Egy jó okostelefon a kezünkben csodákra képes. Fényképez, navigál autóval, gyalog, biciklivel, tömegközlekedéssel. Az internet velünk, az utcán bármire rá tudunk nézni. Van-e a környéken? Meddig van nyitva? Ki is volt ő, mikor élt? És persze állandóan elérhetőek vagyunk. Mindez szinte semmibe sem kerül. Sok év fullos, drága előfizetés után megtanultam a feltöltőkártyával élni. Valójában semmi különbséget nem észlelek, hiszen amire használom, azt teljesen kiszolgálja.

Amszterdam autóval

Mi tagadás, szokni kell. Kevés, szűk hely, sok eszetlen biciklis, akiknek csaknem mindenütt, mindig elsőbbsége van, a gyalogosokat mindenkor átengedjük. A parkolók mind széltében, mind hosszában kicsik. Először is mindenki tud tolatva beparkolni, vagy nem parkol, vagy megtanul. A kanálisok mellett nincsen korlát, a belvárosban mindig a víz melletti sáv a parkoló.

Alapvetően a 30 az 30, mivel elég sok a fekvő rendőr. Úgy vannak kitalálva, hogy kis sebességgel tényleg normálisak, de ha többel mész bizony leveri az autó alját nem kicsit. Alapvetően lassan közlekednek, kevés a koccanás és egyéb balesetfélék. Az autópálya a városban 80 kijjebb 100, ritkán 130, főleg éjjel. Minden kicsi városka között autópálya van, ami persze csúcsban 5 sávon is be tud dugulni. Alapvetően betartják a szabályokat. Senki nem dudál, soha semmiért. A közlekedés itt nyugodt pálya. Nem járnak mindenhova autóval. A navigációból remekül meg lehet tanulni az utcák, terek nevét.

Amszterdam tömegközlekedve

Miután rájöttem, hogy sokfelé nem praktikus autóval menni, próbálgattam a tömegközlekedést is. Működik. Villamos, busz, metró, komp. Nyilván lassú, van, hogy nem jön időben, de tiszta. Az utastájékoztatás is jó, hiszen a sok turistának is kell tudni közlekedni. A 9292 nagy segítség eleinte, később tanulható, átlátható. Az ov chipkaart egy kifejezetten jó találmány és az egész országra érvényes, bárhol bármely közlekedési eszközre, ez megkönnyíti az utazást.

Kedvencem a komp. Egyrészt mert szeretem nézni a vizet, másrészt mert akárhányszor is kompozok, az valami különleges érzés. Nem tudom megfogalmazni, talán ahogy körül vesz a víz, az okozza a mindenkori katarzist.

Amszterdam gyalog

Ez egy érdekes „utazás”. Igaz a mondás rám is, hogy még a wc-re is autóval jártam mindig. Itt ami fél óra gyalog, az nincs messze. Hiányzott a mozgás, ezért az utóbbi másfél évben sokat gyalogoltam. Ez persze egészen más dimenziókat nyit meg az ember fejében. Az úton töltött idő kiváló a relaxálásra, a gondolkodásra, vagy éppen a nem gondolkodásra, a mostokban levésre. Ez a nagyon zöld, nagyon vizes, nagyon madaras város kiváló terep erre. Megtanultam, hogy a ködös, borongós napoknak is megvan a maga szépsége, a szitáló eső is előbb utóbb megszokássá válik, és a tiszta párás levegőnek is megvan a maga előnye. A tél nem egyenlő a depresszióval, és lám, van azért itt is nyár, igaz kellett pár évet várni rá. Mégis, most, mikor ezeket a sorokat írom, 31 fok van odakint, a lakásban meg 26. Lehet utolért bennünket a globális felmelegedés. Mindenesetre végre száradnak a ruhák, mert ez művelet errefelé nem egyszerű, nem kis találékonyságot igénylő feladat.

Amszterdam biciklivel

Másképpen fogalmazva a mondatot: Miből lesz a cserebogár? -avagy- Miből születnek a nagy szerelmek? Egyszerű a válasz: Mindig is ott voltak velünk, csak nem vettük észre. Sokszor van bajunk ezzel az észre vevéssel.

Ha most gyors közvélemény-kutatást tartanék a következő kérdésben: Mi jut eszedbe Amszterdamról? (spontán válasz, segítetlen válaszadás) – a top 10-es listán a bicikli a felső harmadban végezne. Még annak is, aki sosem járt itt. Miért? Mert nagyságrendileg nem egészen 800 000 lakosra 600 000 bringa jut! Nagyon találékonyak a hollandok, funkcionálisan sokféle biciklit használnak az összehajthatóstól a gyerekszállítóig. Azután a bicikliparkolók, hát az is megér egy misét. A több emeletestől az úszó dokkig, és ki tudja, még mi minden. Már kezdem fényképezni ezeket is, mert sokszor hallatlanul ötletes megoldásokat produkálnak.

Mivel a legnagyobb biciklironcs-gyűjtő a csatornák alja, az azok kihalászására alkalmas hajókról évente több tonnányit hoznak a felszínre. Újrahasznosítható vas, mert itt mindenki környezettudatos, és semmi sem egyszer használatos. Az persze kérdés, hogy akkor hogy is gurul be az a sok bringa a kanálisba? Buli után az ember se szomjas, a bicikli is részeg!

Egyszóval a tekerést ebben a városban idővel nem lehet kikerülni. Még nekem se, úgy tűnik, bár ebben a kérdésben konkrétan erősen nihilista voltam. Persze érdemes lesz idéznem kedvenc filmünk a Csapd le csacsi nagyszerű mondását:

„Az a te bajod, hogy sokat voltál vidéken, nem fejlődött ki az agyad...”

Bizonyára igaz a mondás többféleképpen is. Vidéki tartózkodásom alatt megtanultam egy csomó dolgot: biciklizés, kismotorozás, autóvezetés, traktorozás, úszás, csavarhúzó, bozótvágó, metszőolló használata, hogy a seprű elsősorban udvarseprésre való, és csak másodsorban közlekedési eszköz, hogy a rend az rend, a szabály meg szabály, ami tabu, az tabu. Azután van, ami szükségeltetett, és amit az utóbbi százegynéhány évben el is felejtettem. És van sok dolog, amihez csak csökönyösen ragaszkodtam. Jó hír, hogy persze, mindent le lehet vetkőzni. Úton levésünk kiváló helyeket, alkalmakat és találkozásokat sodor elénk, hogy változzunk, hogy „fejlődjön ki az agyunk”.

Így hát bár sok évig eszembe se jutott, másfél évig konkrétan elzárkóztam a lehetőségtől, mégis elkezdtem bringázni… ez is egy nagy szerelem lett… És ezekben a percekben várom, hogy a királyi posta meghozza az ajándékomat, mert már nincs olyan nap, hogy ne mennék el tekerni… csak mert jól esik.

Ilyenek vagyunk

Tele vagyunk rögeszmékkel. Azután utolér bennünket egy-egy hangsúlyos véletlen, ami nem más, mint a jókor, jó helyen levés… és lendületet veszünk. Ráérzünk a rég elfeledett vagy elzárt dolgok ízére. Elindul egy új film, egy új történet, egy új perspektíva, ahonnan a világ egészen másnak látszik. Utazásaink átformálnak bennünket, kizökkentenek addigi létünkből, röghöz kötöttségünkből, tanítanak letenni a múltunk terheit, és értékelni a hidakat, amiken már átjöttünk. Azután egy reggel arra ébredünk, hogy kinézünk az ablakon, és gyönyörködünk a kilátásban, és már az sem zavar, hogy néhol maszatos az ablak.

Megszeretni csak azt tudjuk, amit vagy akit képesek vagyunk megismerni lehető legtöbb oldaláról. Amikor képesek vagyunk naponta előásni belőle a jót, megtalálni benne azt, amire vágyik, felismerni, hogy éppen mire van vagy nincs szüksége… Akkor szeretünk.

Máris okafogyottá válik egy sor kérdésünk, amit utunk során feltettünk: Mi, miért volt jó vagy rossz? Mit, miért tettünk, vagy nem tettünk? Hányszor tévedtünk el, mert rossz volt a térkép és/vagy a tervezés? Mikor tudtunk vagy nem tudtunk felül kerekedni magunkon vagy másokon? Kit, miért szerettünk?

És valóban… ebben a kommunikációtól túlturbózott világban minden nap az életünk az egyetlen és legfontosabb üzenet. Nagy utazás, amiben semmi sem állandó. Nem szabad tehát örökre berendezkedni ide, és talán nem is szabad túlságosan ragaszkodni hozzá. Egyszerűen elég szeretni, élvezni, megélni, és tudomásul venni, hogy ha kimozdulunk, annyi dolog történik velünk rövid idő alatt, mintha ezer évig  üldögélnénk egy karosszékben a kandalló mellett. 

Jézus mondja Tamás evangéliumában:
"Híd a világ, menjetek át rajta, de rá ne telepedjetek!"

Nagy utazás 2.

Az utazás csoda

„Bár minden ember az volna, aminek látszik; vagy ne látszanék olyannak, ami nem!” (Shakespeare)

A kép, amit gondosan őrzünk magunkban a világ dolgairól, sokszor nem egyéb egyszerű optikai csalódásnál. Elgondolásaink és a valóság gyakran köszönő viszonyban sincsenek egymással. Erre mindig akkor döbbenünk rá, mikor saját szemünkkel tapasztaljuk meg a dolgokat. Nincs ebben semmi különös, hiszen a megismerés alapvetően vizuális tartalmak útján történik. Olykor nem árt külön válogatni az illúziót a valóságtól. Máskor meg éppen hagyni kell magunkat élvezni a csodát, az érzést, az élményt, hiszen ezek mind nagyszerű pillanatok. Következzen hát néhány ide vágó epizód utazásaim során gyűjtött gyöngyszemekből.

Mekkora is valójában a Vörös tér?

Kisdiák koromban intravénásan kaptam a derék szocialista nevelést, idejekorán hét évesen az orosz nyelvet heti 6 órában (a magyar csak 5 óra volt, és a matematika is csak 4 óra). Így negyedikes koromban térkép, képek és diák alapján remekül tudtam beszélni a moszkvai Vörös térről, az azt körülölelő épületekről. Azután nyilván szájtátva néztem a Tisza típusú fekete-fehér tv-n a november hetedikei és május elsejei, kilencedikei katonai parádékat, sportbemutatókat, és munkásfelvonulásokat, amiknek a helyszíne szintén ez a tér volt. Persze lekoppintottuk ezt kicsiben az iskola udvarán is, ha volt rá valami ünnepelendő alkalom.

Köszönhetően annak, hogy a korosztályomnál is mindig sokkal kisebb voltam, meg a kommunista propaganda giga képeinek, hát mindig azt gondoltam, hogy ez a tér elképzelhetetlenül hatalmas. Azután kicsit nőttem, és valamikor 16 évesen kivonatozhattam egy úgynevezett békevonattal Moszkvába… És ott álltam a téren, és borzasztóan csalódott voltam, mert nagyon kicsinek tűnt, legalábbis nem adta vissza a képek, és a tvs közvetítések hangulatát. Lehet, közben én is nőttem kicsit. Azután sokszor jártam később is ott, és persze, hogy akkora nagy az a tér, hiszen idő még egyik végéről a másikra átsétálsz. Valójában monumentálisak az épületek körben, és ez okozza a csalódást. Ez az egyszerű magyarázat a látványra, az érzésre. De az is lehet, hogy egy kisgyerekre így hat az agymosás. Valójában a Vörös tér alapterülete 75.000 m2.

Mennyire ferde a pisai ferdetorony?

Nagyon... de ahogy az a 4,7 méter eltérés van az alsó és a legfelső szintje között, a maga 57 méterével a mellette álló szintén hatalmas katedrálissal együtt lenyűgöző látvány, semmihez nem fogható. Hiába láttuk képen videón már százszor, élőben lélegzetelállító. Állsz ott a téren, és tényleg földbe gyökerezik a lábad. Látod, ahogy Galilei dobálja le a különböző súlyú golyókat, hogy bizonyítsa a tételt, miszerint a szabadon eső test sebessége nem függ a súlyától, merthogy Arisztotelész óta nem ez volt benne a köztudatban. Az anekdota szerint Galilei két különböző súlyú vasgolyót engedett el a toronyból, s azok azonos idő alatt értek földet. Ezzel az egyszerű kísérlettel példát mutatott arra vonatkozólag, hogy egy természettudományos kérdés tisztázásánál ne valamilyen tekintélytől, hanem az egyszerű megtapasztalástól várjuk a választ. Életem első számú utazás-élménye máig ez a hely.

Milyen hajnalban Velence?

Katartikus! Kivonul belőle a huszonegyedik század. Mintha reneszánsz, barokk, mór, bizánci díszletek közt járnál a friss tengerről fújó sós szélben. És nem díszlet, minden valódi időutazás pár száz évvel korábbra. Uralkodók lábnyoma, viszálykodása, harca a pápasággal. Sissy látogatása, a törékeny nő, ahogy maga mellé állítja az olasz szíveket, a velencei népet. Paloták, polgárházak, céhes házak, templomok. Mindenütt a tenger hangja. Csillog a holdfényben a víz. Szerb Antal gyönyörű sorait juttatják eszünkbe:

„Mi volt ez a furcsa bűvölet és eksztázis, ami elfogta itt a sikátorok közt, miért érezte úgy magát, mint aki végre hazaérkezett?” (Utas és a Holdvilág)

Azután a napfelkelte is csodálatos. Majd lassan átvált a város maiba. Ellepik a turisták, az árusok, kipakolnak a napernyők alá a kávézók, elindulnak a csatornákon a gondolák, és visszazökken minden a naptár által a mai napra kijelölt dátumra. Hát igen… az idő.

Hova tűntek Amszterdamból a klasszikus korstílusok?

Türelem kell hozzá, még megtalálod, még az ilyen megrögzött keresőnek is, mint amilyen én vagyok. Mert nem sok múzeum van Amszterdamban, ahol még nem voltam, és van persze, ahova visszajárok, mert szeretem, és szükségem van az általa megélhető csodára. Ez azért többnyire vonatkozik egész Hollandiára. Ez a megismerési láz, ez a sok pazar hely segített kibogozni a határátkelés gubancait. Ezek az élmények tettek élhetővé és szerethetővé egy számomra eddig ismeretlen, idegen országot.

Nagy szerelmeim az amszterdami mézeskalács-házak. A szoros történelmi belváros (Grachtengordel) a kanálisok partján épült épületek (grachtenhuis) a maguk impozáns és egyedi olykor minden irányba megdőlt homlokzatukkal, egytől egyig vörös téglából fehér ablakkeretekkel, stukkókkal egy teljesen csak erre a helyre jellemző, viszonylag egységes külsőt mutatnak, és csaknem mentesek a korstílusoktól. S bár ittlétem alatt teljesen beleszerelmesedtem ezekbe az épületekbe, nem hagyott nyugodni, hogy hova süllyesztették el a hollandok a reneszánsz, barokk, klasszicista építészetet. Ezekbe az épületekbe! A belvárosi házak ugyanis a gazdag kereskedők, bankárok, gyémántművesek, valamint régensek, polgármesterek, hercegek és grófok lakóhelyei voltak. Ebből következik, hogy belső kialakításuk, berendezésük teljesen megfelel az általunk ismert különböző kastélyok fényűző stílusának. Dacára a beépíthető területek kicsinyke lehetőségének, mindegyik házhoz tartozott hátul egy kocsiszín, és egy kicsi de mégis csak angol kert, ahogyan az illik. Mindenfele pompa, nyoma sincs az épületek külső hollandos puritánságának. Varázslatos azonban, ahogy a csatornák vizén két híd között visszatükröződik az egész utca sziluettje. Valóban egy nagy szerelem.

Mire gondolt Shakespeare?

Ha figyelembe vesszük, hogy a látható világ is néha képes illúziókat teremteni, akkor mit is kezdjünk az emberekkel körülöttünk, és önmagunkkal? Mert a kapcsolatainkban is utolérnek bennünket a csalódások éppúgy, mint a csodák. Nehéz ezt kimondani. Hányszor mondjuk, hogy félreismertünk valakit. Ez nem mindig így igaz. Azután vannak akiket nem lehet félreismerni, mert oly régóta az életünk részei, ők az örök megbízható racionálisok, akik pedig állandóan próbák hosszú során küldenek végig, számos szűrőn engednek át, számtalanszor vizsgáztatnak bennünket, de ez nem baj. Nekik pont ez a szerepük az életünkben. Megerősítenek. 
Mindannyian folyamatosan változunk. A kérdés csak az, hogy egy irányba, egy tempóban, vagy nem. Ha igen, akkor sikerül megélni a csodákat. Ha nem, akkor a csalódásokat. Nem mindig azonos a rezgésszámunk. Vannak azonban helyzetek, amikor vissza tudjuk hozni egymást egy szintre. Néha csak egy beszélgetéssel, egy jól sikerült közös élménnyel, egy közös, csöndes üldögéléssel a vízparton, félelmeinkkel, szeretetünkkel, néha csak egy érintéssel.

„A test őszinteségét nehéz meghazudtolni.” (Müller Péter)

Mindemellett ott marad a nemes óhaj, hogy minden ember az legyen, aminek látszik, és ne látsszon olyannak, ami nem.

Kezdjük hát mindjárt magunkkal!

Elsősorban én magam legyek az és olyan, aminek látszom. Soha ne kételkedjen senki abban, hogy amit tegnap mondtam, az úgy van ma is, és úgy lesz holnap is. Tudjak a hibáimmal együtt csoda lenni másoknak, ne csalódás. Valahogy így...
Nyugodjak bele, hogy az élet nem versenypálya. Sem nekem, sem másoknak. Nem kell senkihez mérni magamat, csak önmagamhoz. Lehet, hogy nem vagyok tökéletes, de jó vagyok, és minden nap csak magamat kell túlteljesítenem, és akkor menni fog minden. Naponta kapok egy vödör pozitív megerősítést szeretteimtől, néha külsősöktől is, és ez továbblendít mindig.

Egy idő után ugyanígy gondolkodunk majd másokról is.
Ettől kezdve lesz türelmünk kivárni, még beérik a gyerekünk, még beindul egy tervünk, gyökeret verünk egy másik országban, összelapátolja magát néhány barátunk a saját kátyújából, vagy ránk talál a szerelem, megtanulunk egy újabb idegen nyelvet, és sok olyan dologba belevágunk, amibe eddig sosem. Mindezt úgy, hogy soha senkit nem hasonlítunk másokhoz, magunkhoz. Egyszerűen csak együtt örülünk, amikor a saját maga által feltett lécet mindenki átugorja.

"A türelem tulajdonképpen a szeretet építőművészete. Egyfajta "passzív" alkotás, amikor a belőlünk áradó bizalom éppen azáltal készteti változásra a másik embert, hogy nem szólunk bele az életébe, nem sürgetjük, nem szabunk neki sem határidőt, sem feltételeket. Egyszerűen csak várunk rá. Ez a legfontosabb."     (Simon András)

Nagy utazás 1.

Az utazás megtapasztalás

„Nagy utazás, azt mondtad, hogy ez az élet, s nem halunk meg,

Az ember soha el nem téved...” (Presser Gábor)

Valójában az életünk nem más, mint sok kisebb és nagyobb kaland, amelyek egy folyamatos gigantikus utazássá állnak össze a térben és az időben. Közben megismerjük egyrészt önmagunkat, másrészt a bennünket körül vevő világot.

S miként a jó turista, a jó világutazó, minden kiruccanásból számtalan lélegzetelállító képpel és videóval térünk haza.

A sok apró képkockából elkészülnek a másfél órás filmjeink, sorozataink, szappanoperáink, drámáink, vígjátékaink, groteszkjeink, és végül összeáll az életünk.

Kezdetben fekete-fehér, kicsi, nagyíthatatlan papírképeket produkáltunk, cikcakkosra vágott fotópapírra, azután polaroidot, majd színeset, végül digitálisat a telefonunkban, a laptopunkon.

A régebbi felvételek még szuper 8-asra készültek, majd jöttek a VHS kazetták és a digitális kamerák is. Ugyanígy vannak az elejéről néma filmek, azután hangosak is. Vannak, amihez szinkron, vagy felirat szükséges, mert visszanézve már magunk sem értjük az akkori énünket, mert akkor, ott, valami magunk számára is érthetetlen, idegen nyelven beszéltünk. Jelen vannak benne a nagyon színes romantikus epizódok, szenvedélyes ágyjelenetek, vámpírharapások, nagy csodák, elbénázott szituációk, jól megélt bátorság- és erőpróbák, nagy nevetések és nagy sírások, izzó egymásra találások és balhés szakítások, igaz szavak és hazugságok. Ahol minden szereplőnek küldetése, minden epizódnak helye, ideje és értelme van, még ha elrontottuk akkor is.

Ahogy az idő telik, a technika egyre jobb lesz, mi magunk is napról napra egyre jobbak leszünk, fejlődünk, az értelmünk, az érzelmeink, a toleranciánk, megtanulunk egyre jobban szeretni, beérik a lelkünk. Sokkal részletesebb, élvezhetőbb, nagy felbontású, végtelenségig nagyítható, HD minőséget produkálunk.

Egyet ne felejtsünk! Az utazásunkról készült felvételek nekünk értékek, a mi élményeink, és azé, aki éppen velünk volt. Másoknak nem tisztük, hogy véleménnyel legyenek róla. Minden jól sikerült kalandunkért lesznek irigyeink, rosszallóink. Ahogy minden rossz kimenetelű akciónk után lesznek „énmegmondtam”-ozók és „énszóltam”-ozók. Nem kell, hogy rosszul essen, ez nem a mi problémánk, mindinkább az övék. Mint ahogy a boldogságunk és a kudarcaink élményét és következményeit is magunk viseljük.

Annyiféle utazás létezik, mind egy-egy vágyunk beteljesülése. Vágyunk a megismerésre, a felfedezésre, a kíváncsiságunk kielégítésére, a tengerre, a természetre, a hegyekre, a sziklákra, az erdőkre, a történelemre, a művészetekre, gyaloglásra, biciklizésre, hajóra, vonatra, repülésre, tanulmányútra, raftingolásra. Vágyunk a nyugalomra, az izgalomra, a csöndre, a zajra, olykor az egyedüllétre, olykor az együtt átélt élményekre. Olykor a természet szépsége ejt rabul, olykor kell egy kis romantika, vagy csak jó kizökkenni a mindennapok egyhangúságából. Fontosak az utazások, fontosak a utak, amiken már jártunk. Megtapasztaljuk a dolgok sokszínűségét, másságát, varázsát, a különböző népek nem egyforma gondolkodását, és ezek által egyre gazdagabbak leszünk.

Annyiféle útitárs is létezik. A családunk, a gyerekeink, a szerelmünk, a barátaink, és vannak, akikkel éppen az úton ismerkedünk meg. Fontos azonban tudni, hogy a közös élmények hozzák közel az embereket egymáshoz, ezért lényegesek kapcsolatainkban. 

Egy-egy utazás alkalmával pár napra vagy hétre kiszakadunk a megszokott környezetből, nem csörög a telefonunk, nem kapcsoljuk be a laptopot. Élvezünk minden percet, töltekezünk. Végre ráérünk odafigyelni a pillanatra. Bár pontosan ezt kellene tennünk minden nap.

Annyiféle különleges utazás is létezik a gondolataink, az álmaink, a vágyaink, a képzeletünk által. Ezeknek nem tudunk és nem is kell határt szabni. Ugyanúgy élvezni, szeretni kell őket, mint a valóságot.

Az utazás végén mindig ott egy állomás, egy leszállópálya, egy kikötő, s az otthon, az édes otthon, ahova haza várnak, ahol megölelnek, ahol szeretnek bennünket. Ahova haza visszük a szeretetünket.