Nagy utazás 2.

Az utazás csoda

„Bár minden ember az volna, aminek látszik; vagy ne látszanék olyannak, ami nem!” (Shakespeare)

A kép, amit gondosan őrzünk magunkban a világ dolgairól, sokszor nem egyéb egyszerű optikai csalódásnál. Elgondolásaink és a valóság gyakran köszönő viszonyban sincsenek egymással. Erre mindig akkor döbbenünk rá, mikor saját szemünkkel tapasztaljuk meg a dolgokat. Nincs ebben semmi különös, hiszen a megismerés alapvetően vizuális tartalmak útján történik. Olykor nem árt külön válogatni az illúziót a valóságtól. Máskor meg éppen hagyni kell magunkat élvezni a csodát, az érzést, az élményt, hiszen ezek mind nagyszerű pillanatok. Következzen hát néhány ide vágó epizód utazásaim során gyűjtött gyöngyszemekből.

Mekkora is valójában a Vörös tér?

Kisdiák koromban intravénásan kaptam a derék szocialista nevelést, idejekorán hét évesen az orosz nyelvet heti 6 órában (a magyar csak 5 óra volt, és a matematika is csak 4 óra). Így negyedikes koromban térkép, képek és diák alapján remekül tudtam beszélni a moszkvai Vörös térről, az azt körülölelő épületekről. Azután nyilván szájtátva néztem a Tisza típusú fekete-fehér tv-n a november hetedikei és május elsejei, kilencedikei katonai parádékat, sportbemutatókat, és munkásfelvonulásokat, amiknek a helyszíne szintén ez a tér volt. Persze lekoppintottuk ezt kicsiben az iskola udvarán is, ha volt rá valami ünnepelendő alkalom.

Köszönhetően annak, hogy a korosztályomnál is mindig sokkal kisebb voltam, meg a kommunista propaganda giga képeinek, hát mindig azt gondoltam, hogy ez a tér elképzelhetetlenül hatalmas. Azután kicsit nőttem, és valamikor 16 évesen kivonatozhattam egy úgynevezett békevonattal Moszkvába… És ott álltam a téren, és borzasztóan csalódott voltam, mert nagyon kicsinek tűnt, legalábbis nem adta vissza a képek, és a tvs közvetítések hangulatát. Lehet, közben én is nőttem kicsit. Azután sokszor jártam később is ott, és persze, hogy akkora nagy az a tér, hiszen idő még egyik végéről a másikra átsétálsz. Valójában monumentálisak az épületek körben, és ez okozza a csalódást. Ez az egyszerű magyarázat a látványra, az érzésre. De az is lehet, hogy egy kisgyerekre így hat az agymosás. Valójában a Vörös tér alapterülete 75.000 m2.

Mennyire ferde a pisai ferdetorony?

Nagyon... de ahogy az a 4,7 méter eltérés van az alsó és a legfelső szintje között, a maga 57 méterével a mellette álló szintén hatalmas katedrálissal együtt lenyűgöző látvány, semmihez nem fogható. Hiába láttuk képen videón már százszor, élőben lélegzetelállító. Állsz ott a téren, és tényleg földbe gyökerezik a lábad. Látod, ahogy Galilei dobálja le a különböző súlyú golyókat, hogy bizonyítsa a tételt, miszerint a szabadon eső test sebessége nem függ a súlyától, merthogy Arisztotelész óta nem ez volt benne a köztudatban. Az anekdota szerint Galilei két különböző súlyú vasgolyót engedett el a toronyból, s azok azonos idő alatt értek földet. Ezzel az egyszerű kísérlettel példát mutatott arra vonatkozólag, hogy egy természettudományos kérdés tisztázásánál ne valamilyen tekintélytől, hanem az egyszerű megtapasztalástól várjuk a választ. Életem első számú utazás-élménye máig ez a hely.

Milyen hajnalban Velence?

Katartikus! Kivonul belőle a huszonegyedik század. Mintha reneszánsz, barokk, mór, bizánci díszletek közt járnál a friss tengerről fújó sós szélben. És nem díszlet, minden valódi időutazás pár száz évvel korábbra. Uralkodók lábnyoma, viszálykodása, harca a pápasággal. Sissy látogatása, a törékeny nő, ahogy maga mellé állítja az olasz szíveket, a velencei népet. Paloták, polgárházak, céhes házak, templomok. Mindenütt a tenger hangja. Csillog a holdfényben a víz. Szerb Antal gyönyörű sorait juttatják eszünkbe:

„Mi volt ez a furcsa bűvölet és eksztázis, ami elfogta itt a sikátorok közt, miért érezte úgy magát, mint aki végre hazaérkezett?” (Utas és a Holdvilág)

Azután a napfelkelte is csodálatos. Majd lassan átvált a város maiba. Ellepik a turisták, az árusok, kipakolnak a napernyők alá a kávézók, elindulnak a csatornákon a gondolák, és visszazökken minden a naptár által a mai napra kijelölt dátumra. Hát igen… az idő.

Hova tűntek Amszterdamból a klasszikus korstílusok?

Türelem kell hozzá, még megtalálod, még az ilyen megrögzött keresőnek is, mint amilyen én vagyok. Mert nem sok múzeum van Amszterdamban, ahol még nem voltam, és van persze, ahova visszajárok, mert szeretem, és szükségem van az általa megélhető csodára. Ez azért többnyire vonatkozik egész Hollandiára. Ez a megismerési láz, ez a sok pazar hely segített kibogozni a határátkelés gubancait. Ezek az élmények tettek élhetővé és szerethetővé egy számomra eddig ismeretlen, idegen országot.

Nagy szerelmeim az amszterdami mézeskalács-házak. A szoros történelmi belváros (Grachtengordel) a kanálisok partján épült épületek (grachtenhuis) a maguk impozáns és egyedi olykor minden irányba megdőlt homlokzatukkal, egytől egyig vörös téglából fehér ablakkeretekkel, stukkókkal egy teljesen csak erre a helyre jellemző, viszonylag egységes külsőt mutatnak, és csaknem mentesek a korstílusoktól. S bár ittlétem alatt teljesen beleszerelmesedtem ezekbe az épületekbe, nem hagyott nyugodni, hogy hova süllyesztették el a hollandok a reneszánsz, barokk, klasszicista építészetet. Ezekbe az épületekbe! A belvárosi házak ugyanis a gazdag kereskedők, bankárok, gyémántművesek, valamint régensek, polgármesterek, hercegek és grófok lakóhelyei voltak. Ebből következik, hogy belső kialakításuk, berendezésük teljesen megfelel az általunk ismert különböző kastélyok fényűző stílusának. Dacára a beépíthető területek kicsinyke lehetőségének, mindegyik házhoz tartozott hátul egy kocsiszín, és egy kicsi de mégis csak angol kert, ahogyan az illik. Mindenfele pompa, nyoma sincs az épületek külső hollandos puritánságának. Varázslatos azonban, ahogy a csatornák vizén két híd között visszatükröződik az egész utca sziluettje. Valóban egy nagy szerelem.

Mire gondolt Shakespeare?

Ha figyelembe vesszük, hogy a látható világ is néha képes illúziókat teremteni, akkor mit is kezdjünk az emberekkel körülöttünk, és önmagunkkal? Mert a kapcsolatainkban is utolérnek bennünket a csalódások éppúgy, mint a csodák. Nehéz ezt kimondani. Hányszor mondjuk, hogy félreismertünk valakit. Ez nem mindig így igaz. Azután vannak akiket nem lehet félreismerni, mert oly régóta az életünk részei, ők az örök megbízható racionálisok, akik pedig állandóan próbák hosszú során küldenek végig, számos szűrőn engednek át, számtalanszor vizsgáztatnak bennünket, de ez nem baj. Nekik pont ez a szerepük az életünkben. Megerősítenek. 
Mindannyian folyamatosan változunk. A kérdés csak az, hogy egy irányba, egy tempóban, vagy nem. Ha igen, akkor sikerül megélni a csodákat. Ha nem, akkor a csalódásokat. Nem mindig azonos a rezgésszámunk. Vannak azonban helyzetek, amikor vissza tudjuk hozni egymást egy szintre. Néha csak egy beszélgetéssel, egy jól sikerült közös élménnyel, egy közös, csöndes üldögéléssel a vízparton, félelmeinkkel, szeretetünkkel, néha csak egy érintéssel.

„A test őszinteségét nehéz meghazudtolni.” (Müller Péter)

Mindemellett ott marad a nemes óhaj, hogy minden ember az legyen, aminek látszik, és ne látsszon olyannak, ami nem.

Kezdjük hát mindjárt magunkkal!

Elsősorban én magam legyek az és olyan, aminek látszom. Soha ne kételkedjen senki abban, hogy amit tegnap mondtam, az úgy van ma is, és úgy lesz holnap is. Tudjak a hibáimmal együtt csoda lenni másoknak, ne csalódás. Valahogy így...
Nyugodjak bele, hogy az élet nem versenypálya. Sem nekem, sem másoknak. Nem kell senkihez mérni magamat, csak önmagamhoz. Lehet, hogy nem vagyok tökéletes, de jó vagyok, és minden nap csak magamat kell túlteljesítenem, és akkor menni fog minden. Naponta kapok egy vödör pozitív megerősítést szeretteimtől, néha külsősöktől is, és ez továbblendít mindig.

Egy idő után ugyanígy gondolkodunk majd másokról is.
Ettől kezdve lesz türelmünk kivárni, még beérik a gyerekünk, még beindul egy tervünk, gyökeret verünk egy másik országban, összelapátolja magát néhány barátunk a saját kátyújából, vagy ránk talál a szerelem, megtanulunk egy újabb idegen nyelvet, és sok olyan dologba belevágunk, amibe eddig sosem. Mindezt úgy, hogy soha senkit nem hasonlítunk másokhoz, magunkhoz. Egyszerűen csak együtt örülünk, amikor a saját maga által feltett lécet mindenki átugorja.

"A türelem tulajdonképpen a szeretet építőművészete. Egyfajta "passzív" alkotás, amikor a belőlünk áradó bizalom éppen azáltal készteti változásra a másik embert, hogy nem szólunk bele az életébe, nem sürgetjük, nem szabunk neki sem határidőt, sem feltételeket. Egyszerűen csak várunk rá. Ez a legfontosabb."     (Simon András)