„Nem
vallottam kudarcot, csak találtam 100 módot, melyek közül egyik
sem működött” (Benjamin Franklin)
Az
életem egy új korszakába lépett, több szálon is. Az elmúlt
másfél évben sok mindent volt alkalmam megélni. Annyi kép van a
fejemben ebből az időszakból, mint máskor sosem. Egyrészt, mert
mohón fényképeztem mindent, mert minden új volt körülöttem és
izgalmas és hallatlanul érdekes és inspiráló. Másrészt
készültek végre rólam is jó képek, hála azoknak, akik
megérezték velem a pillanatok varázsát, és a változást rajtam,
bennem, amit érdemesnek találtak megörökíteni. Harmadrészt
mindent újra és újra vissza tudtam nézni, kiértékelni a
képekről. Végül pedig az írás megkövetel egyfajta mélyebb
képies gondolkodást, ami természetesen egészen jól fejleszthető.
Érdekes dolog feszegetni a saját határaidat. Minden perce élvezet.
Eljött
az idő, amikor már újabb életemben is lezárultak projektek,
véget értek kapcsolatok, s helyettük most új idők új szeleit
fogom be a vitorlákba. Sokat tanultam. Az élet a maga napi
elvárásával, egy ismeretlen ország felfedezése, új emberek, új
barátságok, széthulló múlt, elveszített és átmentett
barátságok, család. Amik túléltek vagy nem éltek túl 1600
km-t, vagy egyre mélyebbek lettek. Tapasztalatok, élmények,
fájdalmak, boldogság, és folyamatos változás minden szinteken.
Bloggerkedés.
Be kell valljam, nem rossz műfaj. Nekem találták ki. A maga
nemében megköveteli a rendszerességet, összeszedettséget,
rövidséget, olvasmányosságot. Mindezt fűszerezd meg a stílussal,
ami a tiéd, találj a témához formát, csempéssz be irodalmat,
művészetet, néprajzot, történelmet, politikát, filozófiát,
spirituális gondolatokat, információt, életet, éveket, rutint,
humort iróniát. Mindez mindig te magad légy. Autentikus, hihető
és hiteles.
Az
írás sok mindenre megtanított, és persze tanít folyamatosan.
Határtalan öröm az egész folyamat. Amikor egyszer csak elkezd
motoszkálni a fejedben egy gondolat, egy szó, séta közben, vagy
iskolába menet, vagy épp csak egy diófát bámulván, azután mire
este hazaérsz már egy konkrét szöveg van a fejedben, sok cetli a
zsebedben, amiket napközben leírtál, hogy el ne felejtsd. Azután
leírod, eleinte csak a te történeteid, azután sok mindenkiévé
válnak. Pazar érzés. Lassan megtanulod összemosni a valóság és
a fantázia közt azt az aprócska vékony mezsgyét, és innentől
nincs megállás… Mert a fantáziának nem lehet határokat szabni,
az repül egyre tovább, mint a méhek, ahogy végig repkedik a mező
összes virágát egyenként. Elidőznek mindegyiken, ráérősen,
körbejárják, megízlelik, megcsodálják, beporozzák, és gyűjtik
a méznek valót. Aztán mennek tovább. Az egész egy nagyon
illatos, ízes, érzéki dolog. Ilyen az írás is. És akkor
minőségi, ha a másik oldalon ilyen élvezet az olvasás is.
Nos,
ez a mostani „serie” sorozat abból a szempontból, hogy aki
végig olvassa, annak számára lesz plusz mondani valója is, de a
részek külön külön is élvezhetők, mert ugye ez egy blog, a
maga sajátos lehetőségeivel. Lesz kis stílusváltás is. Megújul
az imázs. Mert én is. Meg hogy sose unjatok meg.
Mert
mások közt tudunk csak önmagunk lenni.
Mert
azért vagyunk itt, hogy az élet más legyen.
