Igazság és más állatfajták

„A dolgok megkülönböztethetetlenek, meghatározhatatlanok és megismerhetetlenek. Éppen ezért sem tapasztalatainkról, sem véleményeinkről azt se mondhatjuk, hogy igazak, azt sem, hogy nem igazak... Semmi nem szép, semmi nem rút, semmi nem igaz, semmi nem hamis. Mindez csak a véleményekre vonatkozik. Semmi sincs úgy, ahogy azt a vélemény állítja; az emberek hiszik csak úgy, mert megszokták.” Pürrhón (i.e. 360-270)

Az igazságot az életben magában találjuk meg. Ez afféle kavics és kagylógyűjtögetés a tengerparton. A tudás és a tapasztalás csak eszközök a hozzá vezető úton. A sokrétű tudás sokféle nézőpont, egyfajta alkalmazkodó képesség, rálátás a világra több irányból is. A tapasztalás -ha jól értelmezzük, s készek vagyunk hálával és alázattal elfogadni a sikert ugyanúgy, mint tanításként felvállalni a kudarcot- megint csak építi személyiségünket. Mindkettőnek hatványkitevői: az évek, meg a rutin, a befektetett energia, mert az mindig megtérül, és végül de egyáltalán nem utolsó sorban a „szeretetráfordítás”. A tengerpart és a természet végtelen. Így sosem mondhatjuk, hogy már eleget gyűjtögettünk. Legfeljebb halálunk pillanatában lesz meg az érzés, hogy nem maradt ki semmi. Sikerült rendszerezni, megérteni és szeretni mindent. Sikerült legalább egyszer tiszta szívből megölelni a világot.

Ez a fajta tudás, tapasztalás, és szeretet által megszerzett képességünk teszi lehetővé, hogy megtaláljuk az igazságot először magunkban, majd ezután a világban, és végül az emberekben. Így válunk alkalmassá arra is, hogy ne fogadjunk el semmiféle igazságtalanságot: szálljunk szembe azzal, vagy inkább álljunk odébb.

Az ekképpen szerzett lelki intelligencia már képes egyfajta éleslátásra. Sorban újabb kapukat nyit meg az igazság felé. Ha azonban nem párosul szeretettel, gyöngédséggel, képtelen az empátiára, akkor meg sem próbálja megérteni, vagy legalább is megérezni mások igazságát. A történetet ugyanis erősen megbonyolítja, hogy mindenkinek megvan a maga (ráadásul!) vélt vagy valós igazsága.

A párunkat is ez alapján választjuk. Van aki az igazit keresi. Van, aki az igazat. A kettő közt széles kanális csordogál. Sokszor lehorgonyozunk az igazi mellet, s elfelejtjük, hogy van igaz is. Van, aki nem éri be ennyivel. Addig keres, amíg az álmai valóra nem válnak. Mások ennél sokkal kevesebbel is megelégszenek. Mindenkinek megvan a maga kis igazsága, meg a nagy igazsága is. Megérteni úgy lehet, sosem tudjuk. Elfogadni azonban mégis helyes.

Azt mondják, a szerelem vagy a pokolba juttat vagy a mennyországba. Mivel mégis csak létezésünk alapfeltétele, újra és újra bepróbálkozunk. Addig, míg ki nem kötünk a legigazabb mellett Ha nem ezt tesszük, akkor éhen halunk a fa mellett, amely roskadozva kínálja érett, illatos gyümölcseit. Aki ezzel tisztában van, egyedül az képes a másikért bármiféle őrültségre. Más szóval: feltétel nélküli szeretetre.

Vélemény – legalább olyan relatív, mint az idő, vagy a tér. Legfeljebb ezt nem írta körül a nagyszerű Einstein. Mint ahogyan relatív a szépség is, a kor is és a szeretet is. Mert az a legszebb számunkra, akit igazán szeretünk Egy idő után tök mindegy, hogy hány éves vagy, kevesebb már úgysem leszel. Szeretni meg lehet sokféleképpen. Mégis, mikor magad jutsz el addig, hogy már nem kötöd feltételekhez, az már maga a boldogság. Akkor már vidáman tudsz meghalni is, mert mindent megkaptál.

Visszatérve a véleményre. Itt van például a bloggerkedés. Nagyeszű véleményvezérek szertetrollkodnak egy igenis intellektuális, stílusos, egyedi posztot, az most mindegy, hogy az enyém, vagy másé. Mindenesetre ez nem más, mint a fejekben lévő sötétség és tudatlanság megfűszerezve némi butasággal és hozzá társuló hatalmas arccal… Szegény Magyarország. Főzőmosáson agymosott fejekkel. Hajdu Energomat 2F program. Emlékeztek még rá? Az én drága 2 éves kisfiam is kimosta vele a gyapjúpulcsikat. Segíteni akart anyának. Nem jött össze. De legalább ő jót akart. Mert gyerek volt, mentes minden eltökélt gonoszságtól. A diktatúra meg magabiztosan tudatos. Az ilyenfajta agyatlanságot hála Istennek akkora morbidra és hatalmasra hizlalták, hogy az én ajtómon már be se fér, így kívül is marad egészen egyszerűen. Szóval igaz a mondás: Mindig jól nézd meg, hogy ki mondja, amit mond, és annak megfelelően gondolkozz be rajta, vagy lépj tovább! Hiszen minden szó annak az embernek az egyéniségét tükrözi, aki mondja.

Van itt még valami. A hazugság. Azt tartjuk, vannak kis hazugságok, nagy hazugságok, és vannak a statisztikák… és vannak a kegyes hazugságok, amik bizonyos szempontból magyarázhatók... és vannak azok is, amiket ugyan teszünk, de senkinek sem ártunk vele… Állandóan magyarázzuk ennek helyességét, és megtanuljuk idővel, hogy úgy kell hazudni, hogy magunk is elhiggyük, amit mondunk, akkor mások is elhiszik, s abból baj nem lehet. Igen. S egyszer azon kapjuk magunkat, hogy piszkosul belekeveredtünk mindenbe. Az meg már a végjáték, mikor elkezdjük élvezni, ahogyan nem kételkedik senki bennünk. Miközben ezáltal legfőképpen magunknak sem mondunk igazat.

A mai kor gyakori pszichés betegsége az impulzuskontroll zavar (kleptománia, shopaholic és egyéb mániák). Ezek hasonló függőségeket produkálnak, mint az alkohol, a dohány, a drogok.

A negatív következmények az embert nem tartják vissza. Sem az ellenőrizhetetlen kiadások, sem a túlköltekezés, sem a lebukás esélye, az egészségkárosítás: egyre többet és többet akar. Akárcsak a drog- vagy az alkoholfüggő esetében, az euforikus érzést utána felváltja a szégyen, a bűntudat, a szorongás.

Persze mindezek legalább annyira feldobnak, mint egy kevésbé veszélyes raftingolás, vagy egy száguldozás lefele a sípályán, vagy az autópályán. A sebesség is ilyenfajta élvezet. Talán nincs is ezzel semmi baj, ha tudjuk, hol húzódnak meg a határmezsgyék jó és rossz között. Meg ott van még a sánta kutya és egyéb példázatok. Hamar kiderülnek ezek a dolgok családban, barátságban, iskolában, munkahelyen. Lehet, érdemes változni. Nem érdemes naponta próbára tenni szeretteink bizalmát, lojalitását, hűségét. Nem érdemes kísérletezni a szeretet tűrőképességével. Még akkor sem, ha az, mint tudjuk: hosszútűrő.

A bizalom megtart a szeretetben. Ha meginog, sosem hajlik vissza eredeti állapotába. A kiegyensúlyozottság egyre közelebb hozza egymáshoz az embereket. A hazugság, az eljátszott bizalom egyre távolabbra viszi őket. Ha a megérintettség érzése nem kérdés, és fentiek mindegyikétől kétséget kizáróan elhatárolódik, akkor nem befolyásolja sem idő, sem távolság.

"Hinni azt jelenti - élni: higgy magadban és másokban, remélj szép napokat, és bizalommal szeress. A szeretet mindig bizalommal szeret. "

(Tatiosz)

Minden egér szereti a sajtot

„Van egy lejárati dátum arra vonatkozóan is, hogy a szüleinket hibáztassuk azért, mert rossz irányba terelték az életünket: a pillanat, amikor már elég erősek vagyunk hozzá, hogy belássuk, a felelősség csakis a miénk.” (J.K.Rowling)

Minden reggel rémes. Kaotikus. Teljesen mindegy, hogy 12 óra aktív alvás, vagy 3 óra gyors alvás után ébredsz. Még az is mindegy, hogy fél 5 vagy délután 3 van. Az óracsörgés az mindig olyan Pearl Harbour-ös. Nem függ a pihenés hosszától és milyenségétől. Felülírni ezt a „verthelyzetű” érzést talán egy álom tudná. Sajnos szerfelett ritkán kerül rá sor, pedig tudom, hogy az álmok mindig valóra válnak. Igen és felülírja az egy ágyban ébredni a szerelmeddel- érzés. Ettől most tekintsünk el. Marad tehát az életmentő kávé.

Reggel, amint „mindegymennyi” és „milyenmély” alvásomból riasztott az ébresztő, kitámolyogtam a kávégépig, és tényleg nem tudtam, hol vagyok, miért, és milyen napot írunk. Azután a konyhában valami motozást hallottam. Átvillant az agyamon, hogy tegnap tv nézés közben átsétált egy egér a konyha közepén, majd vissza is fordult, és vélhetőleg, ahol jött ott távozott is: a nyitott teraszajtón. Megvan! A kenyeres zsákban motoz, valószínűleg megzavartam az álmát. Ő is az enyémet, a másodperc törtrésze alatt kijózanodván, szemüveg nélkül! elkaptam a farkát. (mondjuk nem volt nagy mozgástere, az is igaz) Ahogy nagyapám tanította: megpörgettem, és hozzácsaptam háromszor a betonhoz, majd kihajítottam a terasz melletti tetőre. Láthatóan eredményes voltam, mert mint egy kis esernyő szétterült a bitumenen a szemerkélő esőben. Nagyjából büszke is voltam magamra, bár azután napközben mindig vissza-visszatért a fejembe a történet, és sokfelé el is vitte a gondolataimat.

Minden csak nézőpont kérdése. A tengerimalacot mikor végelgyengülésben kimúlik, megkönnyezzük. Az egereket lemérgezzük, agyoncsapjuk. Így az állatmentés is csak egy hülye kampány. Mert mi jogon döntjük el, hogy a kutya, a macska a barátunk, az egér meg a patkány meg nem. És ki vagy mi döntötte el, hogy melyik állatot háziasítottuk, és melyiket nem. Mitől szeretni való a katica és a szentjánosbogár, és mitől nem az a szarvasbogár és a cserebogár. Mert az ember azt mondja. Amelyik nem mond semmit, az meg követi az előzőt. Gondolkodás nélkül. Mert az ember szeret ítélkezni egerek, patkányok, legyek, szúnyogok és emberek felett. Persze azok között is szelektál, különböző általa helyesnek vélt szempontok szerint. A maga beteges nézőpontjából.

Továbbá, miért kell félni egy nőnek az egértől, a békától, a gilisztától, egy fiúnak meg miért illik megfogdosni őket mindenképpen. Sajnos ezekben a kérdésekben sem a józan elménk győz, hanem a konvenciók, a megszokás és a minták. Pillanatok alatt dobozokba rakjuk és címkékkel látjuk el a világot: az állatokat, embereket, barátainkat, munkatársainkat, szüleinket, gyerekeinket, párunkat, cigányt, migránst, határátkelőt, feketét, eretneket, kendős muszlim nőt, szinglit, gyerektelent, elvált szülőt… mert ez mind nem a mi kutyánk kölyke. Ilyen alapokon neveltünk/nevelünk fel egy nemzetet, generációkat. Ez már inkább baj. Másrészt meg egyáltalán nem kell a korpa közé keveredni, és akkor nem esznek meg a malacok. Lásd nagyapám, aki lány létemre megtanított az egérfogás rejtelmeire… Mint ahogy arra is, hogy soha semilyen pártba ne lépjek, inkább kutyaszarba az utcán, mert az legalább szerencsét hoz...

Vajon mikor dől el egy kislányról, hogy neki bizony hisztizni kell mindenért. Ki dönti el, hogy egy valamire való tinilány modellalkatú, szőke, affektáló, plázacica, s lehetőleg sikítva ugorjon fel egy székre, ha meglát a lakásban egy egeret.

A kisfiú meg ugye nem félhet semmitől, nem sírhat, és nem hisztizhet, tudnia kell egeret irtani.

Ez persze mind csak azért van, mert meglévő erős előítéleteink szerint neveljük a gyerekeinket, és akarjuk megnevelni egymást mi felnőttek. Agyonaggatunk mindenkit címkékkel, és az egyiket imigyen simogatjuk, a másikat meg ütjük, miközben magunk is erősen korlátolttá válunk.

Szerencse, hogy nem mindenütt van ez így a világon, sőt már Európában sem. Itt van már megint Hollandia, amivel szoktam volt példálózni. Az általam spártainak titulált holland nevelés, amelyben nincs helye a majomszeretetnek, a betegségnek, a gyógyszereknek éppúgy, mint a drága ruháknak, kütyüknek. Mindazonáltal van helye az önállóságnak, önismeretnek, önbizalomnak, nyelvtudásnak, kommunikativitásnak, kreativitásnak. A szabad ember ugyanis ezekkel él gyerekként és felnőtt korában egyaránt. Valamit azért mégiscsak tudnak, mert minden felmérés egybehangzóan azt mutatja, hogy a holland gyerekek a legboldogabbak a világon. No comment.

„Aki régóta harcol az ellenfelével, az többé már nem tud nélküle élni.” (Ezel, Bosszú mindhalálig)

Amszterdam egyesek szerint persze a bűnös város. Egy biztos, annyi egér van az első emeleten is, mint egy falusi házban. Így a harc tovább folytatódott, ugyanis besétált egy újabb lakótárs is. Egy hétig kóstolgattuk egymást, rafkósan leevett mindent az egérfogókról reggelre, először sajtot, majd csokit. Az egérfogókat napról napra élesebbre állítottam, eredménytelenül. Majd egy hét után éjjel kettőkor csak sikeres volt az akció. Most várom a következő betérő szemfülest. Tulajdonképpen nagyon mókás dolog a vadászat. Mindenesetre nem szeretném ha az egerekkel való harc mindennapjaim részévé válna, mert akkor kiderülne rólam, hogy nem vagyok igazi nő. Megjegyzem, egyesek szerint tudok hisztizni is. Így azután talán beleférek a tucatba. Vagy nem. Ki tudja. Mindenesetre tudatosan nem keveredek a korpa közé, mert utálom, ha megesznek a malacok. Valójában meg szeretek egyáltalán nem beleférni egyetlen tucatba és egyetlen dobozba sem. Különlegesnek lenni élvezetes dolog, és nagyon jó érzés. A boldogság ki tudja hányadik arca.

Mialatt ezeket a sorokat írtam, felnézvén a laptopomból ismét egy futkosó egéren akadt meg a szemem. Kis barátom a konyhapulton jön-megy az egérfogók között. Valóban nem tudok elvonatkoztatni tőle. Így harcolunk mindhalálig.

Csöndesen kóstolgatjuk egymást, feszegetjük a határainkat, bontogatjuk a korlátainkat. Rádöbbenünk, hogy nincsenek győztesek és vesztesek. A vesztes is nyer, mert tanul belőle. Hiába fogsz ki egy egeret nagy nehezen, percek múlva jön a következő. Mígnem egyszer sok év múlva letesszük a fegyvert és képesek leszünk még szeretni is. Ilyenek ezek az egerek.

„Feladatod nem a szeretet hajszolása, hanem egyedül az, hogy felkutasd és megtaláld a belső korlátaidat, amelyeket vele szemben felállítottál.” (Victor Hugo)

Roxfort in Amsterdam

A Határátkelő blogon 2018.  08. 01-én megjelent mesés írásom.

Sok minden történt velem, míg eljutottam a Roxfort Boszorkány és Varázslóképző Szakiskoláig. Történetem arról szól, hogy miképp sikerült legyőznöm Voldemort, aki megpróbálta meghódítani a varázslók világát csakúgy, mint hatalma alá vetni a varázstalan embereket, a muglikat.

A varázslók és a muglik között egyaránt voltak, akik felmérvén helyzetüket, veszélyben érezték szabadságukat és/vagy megélhetésüket. Önként hagyták el eredeti lakóhelyüket, és szétszóródtak a világban. Szerencsét próbálni. Ez volt a feladat. Volt, akinek sikerült. Volt, akinek nem.

Aranyvérű kontra sárvérű

A kérdést a mai napig nehéz eldöntenem. Apámról keveset tudok, de őt leginkább az intelligens mugli vonalba sorolnám. Anyám, hát az nehéz eset. Volt benne valami boszorkányság sajnos nem kevés gonoszsággal párosítva. Nos ebből a keverékből születtem meg a családi közmegegyezés hiányának ellenére. Szoktam is viccelkedni vele, hogy rosszul bűbájolt anyukám. Kapott egy kicsi, csúnya, vak lánygyereket, aki megtanult végül is szeretetben élni a világgal, varázslótehetségét sok tanulás és sok bukás után jóra fordítani. Ezzel azután önmagát is széppé varázsolta. Ekképpen megszerzett egyfajta belső látást, amitől a jóság árán végül is felülkerekedett a gonoszságon. Így lett képes a boldogságra.

Nagyanyám és nagyapám számtalan jó varázslatra megtanított. Ilyen elsődleges dolog volt a tudás megszerzése, mert nagyon jól tudták, hogy a magamfajta vézna, hibás lánygyereket egyedül ez tesz majd alkalmassá az életre. Megtanítottak a betűk és a számok szeretetére, olykor kemény gyakorlással. A mai világban már ez is varázslatnak számít. Igen, én második osztály végére vágtam a szorzótáblát oda-vissza, így azután az osztás sem volt már nagy mutatvány. Sok verset is tanultunk. Később azután olvastunk és olvastunk. Nagyanyámmal átolvastunk nagyon sok éjszakát. Mert a művészet is igézet. Hamarosan megigézett.

Ugyancsak ők tanítottak meg a takarékos életre, úgy spórolni a pénzzel, hogy maradjon arra is, ami boldoggá tesz. Vannak dolgok, amivel nem spórolunk.

És íme még néhány boszorkányság: Mindent lehet szeretettel gyakorolni. Ha így csinálod, akkor nincs olyan munka sem, ami megöl.

Bármit is dolgozol, abban legalább egy kicsivel jobbnak kell lenned a többieknél. Akkor megélsz.

Varázsigéik nem hagytak beleszürkülni a szocializmus lódenjébe, és agymosásállóvá tettek.

Igen, ők valódi aranyvérűek voltak. És szigorúan fehér mágusok.

A sötét oldal

Voltak mindenféle harcolni valóim életem során. Valós és vélt gonoszságok ellen, amiket egyrészt kivédeni rendelt az élet és/vagy megtanulni élni velük. A saját démonaim, mások rontásai, dementorok, vámpírok, visszatérő gonosz lelkek. Ezek mind arra hivatottak, hogy megtanuljunk nem félni. Sem a kis, sem a nagy dolgoktól. A félelem akárcsak egy döntésben is, megöli a bennünk lakozó szeretetet. Olyan ez, mint ahogy a vámpír kiszívja a véred, vagy a rontás indái fogva tartanak. Ezekkel bizony előbb-utóbb meg kell küzdeni. Jobb, ha mielőbb, akkor kevesebb az áldozati vér, amit elpancsolunk.

Azután felbukkannak mindenfele a világban és az időben Voldemortok. A félelem sötét egét parancsolják az élők fölé. A történelem számon tart nem kevés diktátort a legrégebbi időktől napjainkig. Gyorsan megtanítják alattvalóiknak az igét:

„ ... nincs jó és rossz, csak hatalom van, és azok, akik túl gyöngék hozzá, hogy megszerezzék...” (J.K.Rowling)

Ezek az időszakok azután bekerülnek az emberiség fekete könyvébe tanulságul. Megosztják a varázslóvilágot is. A muglik agyát teljesen átmossák, talpnyaló szerencsétlen tudatlan masszává bűvölik őket. Egy kettőnek patkánnyá változva sikerül elmenekülni, miközben a nagyurak gátlástalanul ölnek.

Azon varázslókra és boszorkányokra, akik nem hajolnak meg a gonosz előtt, lassú halál, vagy száműzetés vár. Egyesek önként választják a határátkelést.

Imígyen szóródnak szét a menekülő muglik, patkányok, varázslók és boszorkányok a világban, és próbálnak szerencsét mindannyian. Olyasvalami ez, mint a „házfalakról csorgó vöröslő fájdalom”, vagy az ötszáz walesi bárd éneke. Csöndes, fájdalmas, mégis túlharsog mindenen: médián, plakátokon, migráns-híreken, üres kórházakon, tudatlan- és nyomorékképző oktatáson, bezárt gyárakon, csendes Balatonon. Túlharsogja a kampányokat, a betiltott előadásokat, a pihenőre tett művészeket. Túlharsogja a tánczenét, a Bevonulási indulót, és az Örömódát is.

Azért van ilyen nagy hangja, mert már legalább egy ember van mindenki családjában, barátai közt, akitől konkrétan 1600 km-re él, és ezt nem lehet megszokni. Legfeljebb kibírni valahogy, ameddig valami megoldás nem születik.

9 ¾ – Ha félsz egy kicsit, fuss neki!

Amszterdamba költözésem első évében ténylegesen szükségem volt arra, hogy kipihenjem egész „előző életemet”. A 36 év szolgálati időt, amit munkában és tanulással töltöttem. A mérhetetlen szellemi és testi fáradtság-érzést, amit a kilátástalanság és a napi robot okozott. Azután a sötét erőkkel folytatott örökös harc okozta kiégettséget. Tudom, így fogalmazva: tudatosan felejtettem, rosszul hangzik. Valójában a varázslás éppen erről szólt. Aktív pihenés volt ez. Sok időt töltöttem a tengerparton, a természetben, szívtam magamba a kultúrát, nyelviskolába jártam. Ahogy kezdtem rájönni az itteni gondolkodás másfajta minőségére: az életről, halálról, munkáról, gyerekről, mindennapokról, ünnepekről, emberekről, másságról és ki tudja még mi mindenről, tudatosan vettem át ezt a gondolkodást. Azóta sokféle emberrel találkoztam itt. Van, akinek ez nem sikerül, az egyet tehet, visszaköltözik. Rémesen egyszerű képlet: mintha egy ferrárit trabant alkatrészekkel akarnánk jól megszerelni. Az se fog működni soha.

Egy év után félve, de nekifutottam a munkának. Ezek voltak a próbatételek, amin minden boszorkány és varázsló átesik, ha be akar jutni a szakképző iskolába. Nem egyszer volt sírhatnékom, de igyekeztem nem meggyengülni és nem panaszkodni.

Eleinte olyan helyeken dolgoztam, ahol magyarok is voltak. Előkerültek a muglik is, meg a patkánnyá változtatott menekülők is. És persze varázslók is akadtak, meg egyszerű normálisok is. Nagyon semmi volt a nyelvtudásom. Ettől azután mindig és mindenhol függtem valakitől és nem tudtam megvédeni magam. Felfogtam, ha mögöttem rólam beszéltek, és éreztem, hogy butának tartanak. Nem volt könnyű leküzdeni. Megalázó szituációk sorát jelenti ez, csak hogy értsük pontosan.

Azon kívül, nyilván nem könnyű, sőt kifejezetten nehéz fizikai munkák voltak. Újságkötegek pakolása egy futószalagra raklapokról, a szalag diktálta tempóban, egy zajos hangárban, 3 műszakban, 8 órában.

Ugyancsak hasonló körülmények között olajszagban egész nap forró chipset számolni a futószalagról, vagy tortillát egy másik gépsoron, 70 km-re egy másik városban. Mindezt egy hozzánk hasonló, de talán még prolibb gondolkodással megáldott nemzet fiaival, akik feszt azt gondolják, hogy nekik azért rossz, mert neked biztosan jobb. Ahova bekerülnek, gyorsan odaviszik az egész ismerősi kört, hogy többségben legyenek, majd fúrják először a nem közülük valót, közben meg egymást is. Még a főnököt is segítenek megfúrni. Ezt a koreográfiát azután többször is volt szerencsénk látni tőlük máskor, máshol is.

Majd jöttek a szállodák, hajnali bártakarítás fél éven keresztül. Van, aki évekig csinálja. Nehéz. Itt mindenki ezzel kezdi, és ha lesz jobb, hát odébb áll. Az interjún már átcsúsztam magam, kis felkészüléssel. Mindazonáltal a hely emberileg normális volt. A fizikai fájdalmat azonban nem lehetett kipihenni, amit okozott. Ezzel mások is küzdöttek, a nálam sokkal fiatalabbak is.

Azután jött a lehetőség. Belevágtam. Eddigre már képes voltam megérteni, amit mondtak, rövid tőmondatokban válaszolni, de beszélgetést nem kezdeményeztem. Mégis rám mosolygott a szerencse, lett magyar főnököm, igazi védőháló volt. Bekerültem egy áruházba, ahol azóta is vagyok 1 éve. Nevezhetnénk bárhogyan, én mégis leginkább boszorkánysuliként éltem meg.

A munka kipihenhető, nem fáj semmim. Már kezdeményezek beszélgetést is. A hotelhez képest szanatórium. Olykor helyettesítek a környékbeli hozzánk tartozó üzletekben is. A védőháló típusú főnököm már nincs velünk. Távozását is úgy éltem meg, hogy semmi sem történik ok nélkül. A feladat: a magam lábán álljak ettől a naptól kezdve a munkahelyen is.

Reggelig tudnám mesélni a boszisulis anekdotákat, néha szoktuk is, és persze dőlünk a nevetéstől.

Roxfort Boszorkány és Varázslóképző Szakiskola

Soha sem söprögettem még életemben ennyit. Pedig gyerekkoromban nagyon szerettem. Az amolyan gyerekfeladat volt. Meg falevél mindig hullott, naponta akár háromszor is lehetett udvart söpörni.

Az elsőnapos tréning tényleg seprűórával kezdődött, hiszitek, vagy nem. Ez nem egy egyszerű megszokott régi vesszőből vagy cirokból készült közlekedési eszköz. Ez az új Nimbusz 2000-es versenyseprű. Első látásra egyszerűnek is tűnik a dolog. Mindenesetre kell pár vezetéstechnikai tréning, és sok gyakorlás. Egy idő után tényleg boszorkányság. Valójában meg jó célszerszámokkal és gépekkel vagyunk ellátva, ami egyrészt megkönnyíti a munkánkat, másrészt meg szebb az eredmény, harmadrészt egy hatalmas cinemázás.

Itt van például „ghostbusters” tipusú porszívó, ami praktikus, mert akkus, fel lehet venni, mint egy hátizsákot, és remekül használható tömegben is. Nagyon vicces jószág. Nem ritkán fényképezik a vásárlók, és persze mindenkinek a szellemirtók jutnak az eszébe róla. Körbeállnak és örömködnek, hogy „nahát!”... Ilyen lény a turista.

Említésre méltók a különböző típusú „csodaszarvasaink” (felmosógépek) is. Na ők ténylegesen nagyon jó játékok. Van, amire fel lehet ülni, és driftelni a sorok között. Van, amit meg beteszel sebességbe és nagyjából csak szaladni kell utána. Valójában élvezni szoktam, ahogy legyártom reggelente az éppen aktuális 200 m2-padlóra a boszorkányköröket. Olyan vidámpark-feelingje van.

Vannak itt egyéb csodák is: a gőzborotvától a mozgólépcső-kefélőig, a vizes és száraz porszívókig, az imopoktól az egyszerű kézi mopokig, a tükörmopokig, de például a felmosóvödör az ismeretlen, mert mindennek a nyelében van a víz, akár elektromos, akár kézivezérlésű eszköz. Mindannyiukra jellemző, hogy a napi karbantartásuk, feltöltésük, kitakarításuk nagyon időigényes varázslat, és ezért a muglik némelykor csak lehajítják őket a sarokba, mert lejárt a munkaidő és szaladnak haza, hát ebből azután hatalmas háborús helyzetek is alakulnak ki naponta.

Technika ide vagy oda, a varázslóiskolában csak szenteltvízzel takarítunk. Ennek a kétséget kizáró hatásossága nem kérdés. Hogy egészen világos legyen mindenki előtt: a wc-t is. Ez itt teljesen elfogadott, mert a tisztitókemikáliák nem környezetbarátok, az ember immunrendszere meg alkalmazkodik, erősödik, ha meg nem, hát így járt.

Mindazonáltal van nekünk egy mosógépünk is, amiben a koszos mopokat, rongyokat mossuk. (azokat, amivel ugye hadd ne mondjam hol és miket takarítunk össze, mosunk fel). Eme mosógép ugye azért eddig min 60, de olykor 90 °C-on járt, ismert okokból. Azért a forró szenteltvíz valóban többre képes. Most éppen 2 hónapja meghalt benne a fűtőszál, és azóta hideg csapvizet használ. Ennyit erről. Vannak kontrasztok itt is.

Végül néhány szó a tükrökről. Ez nagyon fontos dolog, mert sok van belőlük. Ma reggel például 60 db tükröt takarítottam le. Természetesen csak szentelvízzel és az ide való technikával ez 20-30 perc alatt meg is van. Gyakorlatilag egész nap tükrök között járunk. Furcsa dolog állandóan szembe jönni önmagaddal. Határozottan elősegíti az elfogadást, az önértékelést, az önbizalmat. Kerestem közöttük Edevis csodatükrét, de itt csak egyszerű hétköznapiak vannak. Ezek mindig azt mutatják, ami van. Semmi káprázat. Csak a valóság. Maradnak nekünk a vágyak, az álmok továbbra is a fejünkben, egészségesen, illúzióktól mentesen.

Miért ne lehetne? - hisz a pálca választja a varázslót.

Természetesen pezsgő élet van az Alma Mater falai között. Már születtek barátságok is. Voltak nagy beszélgetések. Mindenkiről kiderült, hogy miféleképp került ide, és mi volt az előző életében. Sokszor faggattak arról, hogy hogyan bírom ezt a „favágást” csinálni a szellemi munka, az intellektuális elfoglaltság helyett. Hogy nem bolondulok meg benne. Valóban, erősen túlképzett vagyok a takarításhoz. Bevallom, nekem ez borzasztóan nyugalmas. Nincs tétje, nincs felelőssége, nem függök semmitől. Nincsenek betartandó határidők, 6 órát dolgozom naponta. Megcsinálom, jól, jobban, mint a többiek. Ez is csak azért van, mert mindent lehet szeretettel csinálni, s akkor megy a szekér előre. Akkor bármiben tudsz több lenni másoknál, és megbecsülnek. Most már jókat beszélgetünk, szeretnek, és én is bevallom, szeretek itt.

Az olvasás még mindig a legkedvesebb időtöltésem. Egyszerűen gyerek vagyok, amikor meséket olvasok, s mert a téma megkívánta újranéztem, fontosabb részeknél újraolvastam a Harry Pottert is. Eszembe jutott, amikor a harmadik- negyedikes osztályom a katolikus iskolában a hét köteten tanult meg jól olvasni. A hivatalos álláspont szerint meg boszorkányságot oktattam Fekete István helyett. Miközben 25 gyerek örökre megszerette az olvasást, mint a világon létező egyik legnagyobb varázslatot.

Én még meséken nőttem fel, a gyerekeim is. A fantasy érdekes, rejtve ott van benne a valóság mélyen, ami csak annak bújik elő, aki elég mélyre sétál a tiltott erdőbe, aki nem ijed meg a boszorkányságtól. Képes meghallani az erdő hangját és beszél a kígyókkal. Szembeszáll a gonosszal, és önmagával is, ha arra van szükség. Tud varázsolni. Néha fél is, de szembenéz a félelmeivel és legyőzi azokat.. A barátság egészen fontos kincs, megkérdőjelezhetetlen varázserő számára. Hiszen épp ezektől válik az ember szerethetővé, mások számára is érdekessé.

A mese maga az élet. Lehetsz te a legkisebb, a leggyöngébb. Megtanít hogyan legyél jó, hogyan győzheted le a gonoszságot, hogyan álld ki a próbákat. Végül a legfontosabb: hogyan légy boldog, és tégy boldoggá másokat… Mert a történet végén meglesz a kincs. A gonoszságot legyőzi a jóság. Az élet is erről szól, a jók teszik a dolgukat. Türelemmel, kitartással, ésszel, álmokkal és szeretettel.

Az írás szintén egy egészen nekem való bűvölet. Megtaláltam benne azt a szükséges pluszt, ami kompenzálja a munkám „favágás” jellegét, elfeledteti velem a nyelvi korlátaimat, és olykor megállítja kicsit az időt. Valószínűleg ez volt az a varázslat, ami rosszabb pillanatokban nem hagyott megbolondulni.

Mindeközben jut időm élni, szeretni.

És valóban: a varázspálca sok mindenre kiválaszt minket.

A végszó pedig hadd legyen Edevis tükrének igazsága:

„Rossz úton jár, aki álmokból épít várat s közben elfelejt élni.” (J.K.Rowling)