Minden egér szereti a sajtot

„Van egy lejárati dátum arra vonatkozóan is, hogy a szüleinket hibáztassuk azért, mert rossz irányba terelték az életünket: a pillanat, amikor már elég erősek vagyunk hozzá, hogy belássuk, a felelősség csakis a miénk.” (J.K.Rowling)

Minden reggel rémes. Kaotikus. Teljesen mindegy, hogy 12 óra aktív alvás, vagy 3 óra gyors alvás után ébredsz. Még az is mindegy, hogy fél 5 vagy délután 3 van. Az óracsörgés az mindig olyan Pearl Harbour-ös. Nem függ a pihenés hosszától és milyenségétől. Felülírni ezt a „verthelyzetű” érzést talán egy álom tudná. Sajnos szerfelett ritkán kerül rá sor, pedig tudom, hogy az álmok mindig valóra válnak. Igen és felülírja az egy ágyban ébredni a szerelmeddel- érzés. Ettől most tekintsünk el. Marad tehát az életmentő kávé.

Reggel, amint „mindegymennyi” és „milyenmély” alvásomból riasztott az ébresztő, kitámolyogtam a kávégépig, és tényleg nem tudtam, hol vagyok, miért, és milyen napot írunk. Azután a konyhában valami motozást hallottam. Átvillant az agyamon, hogy tegnap tv nézés közben átsétált egy egér a konyha közepén, majd vissza is fordult, és vélhetőleg, ahol jött ott távozott is: a nyitott teraszajtón. Megvan! A kenyeres zsákban motoz, valószínűleg megzavartam az álmát. Ő is az enyémet, a másodperc törtrésze alatt kijózanodván, szemüveg nélkül! elkaptam a farkát. (mondjuk nem volt nagy mozgástere, az is igaz) Ahogy nagyapám tanította: megpörgettem, és hozzácsaptam háromszor a betonhoz, majd kihajítottam a terasz melletti tetőre. Láthatóan eredményes voltam, mert mint egy kis esernyő szétterült a bitumenen a szemerkélő esőben. Nagyjából büszke is voltam magamra, bár azután napközben mindig vissza-visszatért a fejembe a történet, és sokfelé el is vitte a gondolataimat.

Minden csak nézőpont kérdése. A tengerimalacot mikor végelgyengülésben kimúlik, megkönnyezzük. Az egereket lemérgezzük, agyoncsapjuk. Így az állatmentés is csak egy hülye kampány. Mert mi jogon döntjük el, hogy a kutya, a macska a barátunk, az egér meg a patkány meg nem. És ki vagy mi döntötte el, hogy melyik állatot háziasítottuk, és melyiket nem. Mitől szeretni való a katica és a szentjánosbogár, és mitől nem az a szarvasbogár és a cserebogár. Mert az ember azt mondja. Amelyik nem mond semmit, az meg követi az előzőt. Gondolkodás nélkül. Mert az ember szeret ítélkezni egerek, patkányok, legyek, szúnyogok és emberek felett. Persze azok között is szelektál, különböző általa helyesnek vélt szempontok szerint. A maga beteges nézőpontjából.

Továbbá, miért kell félni egy nőnek az egértől, a békától, a gilisztától, egy fiúnak meg miért illik megfogdosni őket mindenképpen. Sajnos ezekben a kérdésekben sem a józan elménk győz, hanem a konvenciók, a megszokás és a minták. Pillanatok alatt dobozokba rakjuk és címkékkel látjuk el a világot: az állatokat, embereket, barátainkat, munkatársainkat, szüleinket, gyerekeinket, párunkat, cigányt, migránst, határátkelőt, feketét, eretneket, kendős muszlim nőt, szinglit, gyerektelent, elvált szülőt… mert ez mind nem a mi kutyánk kölyke. Ilyen alapokon neveltünk/nevelünk fel egy nemzetet, generációkat. Ez már inkább baj. Másrészt meg egyáltalán nem kell a korpa közé keveredni, és akkor nem esznek meg a malacok. Lásd nagyapám, aki lány létemre megtanított az egérfogás rejtelmeire… Mint ahogy arra is, hogy soha semilyen pártba ne lépjek, inkább kutyaszarba az utcán, mert az legalább szerencsét hoz...

Vajon mikor dől el egy kislányról, hogy neki bizony hisztizni kell mindenért. Ki dönti el, hogy egy valamire való tinilány modellalkatú, szőke, affektáló, plázacica, s lehetőleg sikítva ugorjon fel egy székre, ha meglát a lakásban egy egeret.

A kisfiú meg ugye nem félhet semmitől, nem sírhat, és nem hisztizhet, tudnia kell egeret irtani.

Ez persze mind csak azért van, mert meglévő erős előítéleteink szerint neveljük a gyerekeinket, és akarjuk megnevelni egymást mi felnőttek. Agyonaggatunk mindenkit címkékkel, és az egyiket imigyen simogatjuk, a másikat meg ütjük, miközben magunk is erősen korlátolttá válunk.

Szerencse, hogy nem mindenütt van ez így a világon, sőt már Európában sem. Itt van már megint Hollandia, amivel szoktam volt példálózni. Az általam spártainak titulált holland nevelés, amelyben nincs helye a majomszeretetnek, a betegségnek, a gyógyszereknek éppúgy, mint a drága ruháknak, kütyüknek. Mindazonáltal van helye az önállóságnak, önismeretnek, önbizalomnak, nyelvtudásnak, kommunikativitásnak, kreativitásnak. A szabad ember ugyanis ezekkel él gyerekként és felnőtt korában egyaránt. Valamit azért mégiscsak tudnak, mert minden felmérés egybehangzóan azt mutatja, hogy a holland gyerekek a legboldogabbak a világon. No comment.

„Aki régóta harcol az ellenfelével, az többé már nem tud nélküle élni.” (Ezel, Bosszú mindhalálig)

Amszterdam egyesek szerint persze a bűnös város. Egy biztos, annyi egér van az első emeleten is, mint egy falusi házban. Így a harc tovább folytatódott, ugyanis besétált egy újabb lakótárs is. Egy hétig kóstolgattuk egymást, rafkósan leevett mindent az egérfogókról reggelre, először sajtot, majd csokit. Az egérfogókat napról napra élesebbre állítottam, eredménytelenül. Majd egy hét után éjjel kettőkor csak sikeres volt az akció. Most várom a következő betérő szemfülest. Tulajdonképpen nagyon mókás dolog a vadászat. Mindenesetre nem szeretném ha az egerekkel való harc mindennapjaim részévé válna, mert akkor kiderülne rólam, hogy nem vagyok igazi nő. Megjegyzem, egyesek szerint tudok hisztizni is. Így azután talán beleférek a tucatba. Vagy nem. Ki tudja. Mindenesetre tudatosan nem keveredek a korpa közé, mert utálom, ha megesznek a malacok. Valójában meg szeretek egyáltalán nem beleférni egyetlen tucatba és egyetlen dobozba sem. Különlegesnek lenni élvezetes dolog, és nagyon jó érzés. A boldogság ki tudja hányadik arca.

Mialatt ezeket a sorokat írtam, felnézvén a laptopomból ismét egy futkosó egéren akadt meg a szemem. Kis barátom a konyhapulton jön-megy az egérfogók között. Valóban nem tudok elvonatkoztatni tőle. Így harcolunk mindhalálig.

Csöndesen kóstolgatjuk egymást, feszegetjük a határainkat, bontogatjuk a korlátainkat. Rádöbbenünk, hogy nincsenek győztesek és vesztesek. A vesztes is nyer, mert tanul belőle. Hiába fogsz ki egy egeret nagy nehezen, percek múlva jön a következő. Mígnem egyszer sok év múlva letesszük a fegyvert és képesek leszünk még szeretni is. Ilyenek ezek az egerek.

„Feladatod nem a szeretet hajszolása, hanem egyedül az, hogy felkutasd és megtaláld a belső korlátaidat, amelyeket vele szemben felállítottál.” (Victor Hugo)