Milyen
érzés szépként élni?
„Elég
egy mozdulat, valamilyen rég elfeledett illat, egy tárgy, egy
ágroppanás, a szélnek a zizzenése, s az emlék felüti a fejét,
ránk néz, és olyan üdén, vidáman vagy szomorúan valódi, mint
a jelen minden valósága.” (Fekete István)
Az
idő és a távolság lelassul, elhajlik, és nincs befolyással az
igazán fontos dolgainkra. Vannak pillanatok, amit nem képes semmi
elhalványítani, sem elfeledtetni, mert egyszerűen minden ezt
juttatja eszünkbe… s ez jól van így, még akkor is, ha külsőleg
tele van lemondással, megalkuvással. Máskülönben meg belülről
amúgy is kopásálló. És ez a legfontosabb. Ki tudja?- lehet, az
álmok nem hazudnak… ezt már Petőfi is megjövendölte. Fura egy
ember volt. Szerette az őszt. Hogy szép volt-e?… valószínűleg
Júliának a legszebb…
Az
emberek tele vannak kérdésekkel, kételyekkel önmagukkal
kapcsolatban. Szép vagyok? Okos vagyok? Jobb vagyok másoknál? Jó
nő vagyok? Jó pasi vagyok? Kellek én egyáltalán valakinek?
Olyan
ez, mint mikor kifordítjuk a kérdést és az „esetünkről”
beszélünk. Barna, kék szemű, sármos, legalább 190 cm magas, és
jó háta van, formás feneke… A mintát persze Richard Gere, David
Bowie és Richard Chamberlain szolgáltatják. Később rájövünk,
hogy a szépség nem itt kezdődik. Akit szeretünk, azt szépnek
látjuk, vonzónak, mert az egyéniségét, a lelkét is szeretjük,
és ezt valamiféle egyensúlyban észleljük a testtel, a fizikai
szépséggel, korral, és még sok mindennel együtt. A világnak a
számunkra oly fontos szeletét értékeljük, amit rajta keresztül
élvezhetünk. Az élet együtt töltött pillanatait szeretjük
általa. Egymás szemében valóban képesek vagyunk szépnek látni
magunkat és a másikat is. Miért is? Mert aki szeretve van, az
szép… valamint okos, sármos, barna, kék szemű… Hát röviden
ennyi a recept. Valakinek a lelke nem fejezhető ki kilóban,
centiben, színben, arányban. Az magáért beszél, bármilyen is a
külső. A csomagolóanyag bármi szép is volt, általában a
kukában végzi. A test is elhasználódik, a lélek nem, vele együtt
az egyéniség sem.
Egy
idő után felnövünk a feladathoz, megtanulunk szépként élni.
Ez azt is jelenti, hogy reálisan látjuk a magunk és mások
értékeit, szépségét. Lassan azzá leszünk, amiért
megszülettünk, merjük vállalni önmagunkat, és ez a felismerés
vezet el a boldogsághoz, az összes eddigi csak illúzió volt, vagy
a tanösvény része, ami maga az út a felismerésig.
Ez
a folyamat lehetne akár önéletírásunk vezérfonala is, ebben a
fikcióban valóban tökéletes a címválasztás is: „Milyen érzés
szépként élni?”
Azt
azért nem árt észben tartani, hogy nem azért szeretünk valakit,
mert az tökéletes, hanem annak ellenére szeretjük, hogy jól
tudjuk, hogy nem az.
A
visszatérő gondolataink mindig megoldásra váró feladatot,
vágyaink megvalósításának igényét jelzik. Érdemes rájuk
odafigyelni.
Akit
szeretünk, arra sokat gondolunk. Ez persze oda-vissza működik. Ha
valakire gondolsz, akaratlanul is hívod, olyankor neki is eszébe
jutsz. Ez egészen jól működik távolságtól és időtől
függetlenül.
„Nem
kell azt mondani, hogy szeretlek, nem kell az ágyban feküdni, hogy
viszonyunk legyen valakivel, nem kell hozzá fiatalnak lenni, és nem
baj, ha az ember öreg… Sokféle bók lehetséges emberek között,
sokféle viszony.” (Márai Sándor)
