Fleurs
de Rocaille
„Még
érzem az illatát… Hogyan született?… Isten kurva nagy zseni
lehet… A haja, a haja mindent elmond. Temetted-e valaha arcodat egy
tengernyi hajba? És kívántad-e, hogy örökké ott maradj? És az
ajka, amikor rád tapad olyan, mint a hűvös bor, amit egy sivatagi
utazás után kortyolgatsz. A melle puha. Van nagy csöcsű, kis
csöcsű, a mellbimbójuk felnyársal, mint egy kétágú villa. A
lába nem számít ha olyan mint egy karcsú görög oszlop, vagy
mint a konyhaasztal lábai… De ami közte van… az a mennyország.”
(Egy asszony illata)
Al
Pacino monológja magáért beszél. És tényleg, miért is ne
figyelnénk meg minden apró részletét? Tanulságos… Ilyennek
látnak bennünket a pasik? De ki? Bárki, amikor belépsz egy ajtón?
A szerelmed? A barátod? Aki már elnyert? Aki még csak szeretne
becserkészni? Általánosítanak? Elvonatkoztatnak? Kivételt
tesznek? És valóban képesek egy illatot őrizni? A testet látják, vagy feltűnik
nekik valahol a csomagolás alatt a valódi éned, amit ki kell
bontani… És mi nők
mit rombolunk le ebből az imázsból, amíg eljutunk a HP vagy a
liba, a szőke nő vagy a „házisárkány” szintre
náluk?
S
eközben miféle vakság az, amitől kifejlődik ezer más érzékük,
hogy például az illatunkra évek múltán is élesen emlékeznek?
És persze jobban ismeri az orruk a női parfümök ezer illatát,
mint nekünk nőknek. Pedig mi választunk magunknak hozzánk illőt.
Fleurs de Rocaille, Chanel, Giorgio Armani, Chloé, Naomi Campbell,
Gucci, Hugo Boss, L´Occitane.
Azután
emlékeznek még a hajunkra, a csókokra, a mellünkre, a lábunkra,
és igen, a nagy szeretkezésekre. Talán felidézik néha a
mozdulatainkat, a szemünket, a mosolyunkat és a gondolatainkat.
Vagy csak szeretnénk… ki tudja. Emlékeznek a velünk kapcsolatos
kihívásokra, de ez egyáltalán nem biztos.
A
szobát belengte annak a különleges parfümnek az illata. Verbéna
és citrom. Mindig a Vámpírnaplókat juttatta eszébe. Különleges
volt. Elmosolyodott. Vajon hogyan találta meg magához éppen ezt az
illatot? Meddig kereste? Milyen szempontok vezérelték? Vagy csak
egy véletlen szeszély volt?… Különleges, mint ő maga. És
annyira más, mint amit eddig az orra megszokott. A maga
egyszerűségében volt valami visszavonhatatlanul kihívó. Valami
megmagyarázhatatlan, valami lehetetlenül elérhetetlen elv, valami
magas vár, ami ki tudja, mi okból épült, hogy egyszer, ha valaki
megleli a kulcsot hozzá, az biztos lehessen benne, hogy nem volt
hiábavaló időpazarlás a keresés, és izgalmas kaland volt
belepróbálni több kulcsot is a zárba az évek során. Olykor már
feladni készült, de azután mindig volt még újabb és újabb
próbálkozás. Igaz hát a mondás: Aranykulcs minden ajtóba
beillik.
Most
is érezte azt az illatot, ennyi év után is. Most is ugyanolyan
hevesen vágyott rá, mint amikor annyi hallgatás árán végre
először magához ölelhette.
Homályosan emlékezett
egy tangóra, amit vonakodott eltáncolni, félt, hogy hibát követ
el. Valójában csak az életben lehet hibázni. A táncban és a
szerelemben nem. Ott a lendület visz tovább ha elvéted a lépést.
Az se baj, ha nem ér le mindig a lábad. A szenvedély a zene. A
ritmus felfokozza a vágyat, a két test közelsége összehangolja a
szívverést. Tanúi lehetünk valami felfoghatatlan összhangnak.
Nem akarnánk, hogy vége legyen...
Csak
az illatra emlékezett, és hatalmába kerítette egy érzés. Mintha
már nem látta volna a színeket, a fényeket, mintha megvakult
volna.
„Tudtátok?
Isten vicces krapek. Istennek van humorérzéke. Nem mindenki érdemli
meg, hogy lásson.” (Egy asszony illata)
