2017. június 10., szombat

Egyensúly 6.

Fleurs de Rocaille


Még érzem az illatát… Hogyan született?… Isten kurva nagy zseni lehet… A haja, a haja mindent elmond. Temetted-e valaha arcodat egy tengernyi hajba? És kívántad-e, hogy örökké ott maradj? És az ajka, amikor rád tapad olyan, mint a hűvös bor, amit egy sivatagi utazás után kortyolgatsz. A melle puha. Van nagy csöcsű, kis csöcsű, a mellbimbójuk felnyársal, mint egy kétágú villa. A lába nem számít ha olyan mint egy karcsú görög oszlop, vagy mint a konyhaasztal lábai… De ami közte van… az a mennyország.” (Egy asszony illata)



Al Pacino monológja magáért beszél. És tényleg, miért is ne figyelnénk meg minden apró részletét? Tanulságos… Ilyennek látnak bennünket a pasik? De ki? Bárki, amikor belépsz egy ajtón? A szerelmed? A barátod? Aki már elnyert? Aki még csak szeretne becserkészni? Általánosítanak? Elvonatkoztatnak? Kivételt tesznek? És valóban képesek egy illatot őrizni? A testet látják, vagy feltűnik nekik valahol a csomagolás alatt a valódi éned, amit ki kell bontani… És mi nők mit rombolunk le ebből az imázsból, amíg eljutunk a HP vagy a liba, a szőke nő vagy a „házisárkány” szintre náluk?


S eközben miféle vakság az, amitől kifejlődik ezer más érzékük, hogy például az illatunkra évek múltán is élesen emlékeznek? És persze jobban ismeri az orruk a női parfümök ezer illatát, mint nekünk nőknek. Pedig mi választunk magunknak hozzánk illőt. Fleurs de Rocaille, Chanel, Giorgio Armani, Chloé, Naomi Campbell, Gucci, Hugo Boss, L´Occitane.
Azután emlékeznek még a hajunkra, a csókokra, a mellünkre, a lábunkra, és igen, a nagy szeretkezésekre. Talán felidézik néha a mozdulatainkat, a szemünket, a mosolyunkat és a gondolatainkat. Vagy csak szeretnénk… ki tudja. Emlékeznek a velünk kapcsolatos kihívásokra, de ez egyáltalán nem biztos.


A szobát belengte annak a különleges parfümnek az illata. Verbéna és citrom. Mindig a Vámpírnaplókat juttatta eszébe. Különleges volt. Elmosolyodott. Vajon hogyan találta meg magához éppen ezt az illatot? Meddig kereste? Milyen szempontok vezérelték? Vagy csak egy véletlen szeszély volt?… Különleges, mint ő maga. És annyira más, mint amit eddig az orra megszokott. A maga egyszerűségében volt valami visszavonhatatlanul kihívó. Valami megmagyarázhatatlan, valami lehetetlenül elérhetetlen elv, valami magas vár, ami ki tudja, mi okból épült, hogy egyszer, ha valaki megleli a kulcsot hozzá, az biztos lehessen benne, hogy nem volt hiábavaló időpazarlás a keresés, és izgalmas kaland volt belepróbálni több kulcsot is a zárba az évek során. Olykor már feladni készült, de azután mindig volt még újabb és újabb próbálkozás. Igaz hát a mondás: Aranykulcs minden ajtóba beillik.


Most is érezte azt az illatot, ennyi év után is. Most is ugyanolyan hevesen vágyott rá, mint amikor annyi hallgatás árán végre először magához ölelhette.
Homályosan emlékezett egy tangóra, amit vonakodott eltáncolni, félt, hogy hibát követ el. Valójában csak az életben lehet hibázni. A táncban és a szerelemben nem. Ott a lendület visz tovább ha elvéted a lépést. Az se baj, ha nem ér le mindig a lábad. A szenvedély a zene. A ritmus felfokozza a vágyat, a két test közelsége összehangolja a szívverést. Tanúi lehetünk valami felfoghatatlan összhangnak. Nem akarnánk, hogy vége legyen...

Csak az illatra emlékezett, és hatalmába kerítette egy érzés. Mintha már nem látta volna a színeket, a fényeket, mintha megvakult volna.


Tudtátok? Isten vicces krapek. Istennek van humorérzéke. Nem mindenki érdemli meg, hogy lásson.” (Egy asszony illata)





Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése