Terápia

„Egy alkalommal beszélgettem Pilinszky Jánossal, és a katolikus költő megjegyezte:

– Utállak benneteket, pszivel kezdődő foglalkozásúakat.

– Miért utálsz János?

– Mert nagyon nagy terheket raktok az emberekre. Azt hirdetitek, hogy minden emberi problémának van megoldása. Ezzel sikerül elérnetek, hogy az emberek többsége úgy érzi, csak ő olyan hülye, hogy nem tudja megoldani a szexuális problémáit, a szüleivel való viszonyát, a házasságát, az egzisztenciális ügyeit, a politikai orientációját stb.- és összeomlik. A valóságban, – mondta Pilinszky – az élet dolgainak többsége nem megoldható. Legfeljebb jól- rosszul elviselhető. Óriási a különbség közöttünk. Ti úgy gondoljátok, hogy az életben problémák vannak és megoldásokra van szükség, én meg úgy gondolom, hogy az életben tragédiák vannak, és irgalomra van szükség.

Szíven döfve tántorogtam ki Pilinszkytől.” (Popper Péter)

Nagyon régen olvastam már ezt a történetet. Nemrég ismét a kezembe került. Bevallom, mindig kerestem a lehetséges megfejtését. Nagy tisztelője, szorgalmas olvasója és híve vagyok a szösszenet mindkét szereplőjének. Mindazonáltal nehéz őket egy lapon említeni.

Elvittem a magam kísérletét egészen addig, hogy közeli és távoli ismerőseimet mind nagyító alá vettem, mert az empíria az ugye a legmegfoghatóbb dolog a világon. Kinek lenne jelen állapotában szüksége pszivel kezdődőre, és kinek irgalomra, vagy egyikre se, hanem valami egészen másra. A megfigyelést lefolytatni nem volt nehéz, hiszen alapvetően mindannyian legalábbis átmenetileg zakkantak vagyunk. Ezen kívül vannak, akik nagy valószínűséggel örökre azok is maradnak.

Valahogy mindig megérzik a körülöttem levők, hogy valami pszivel kezdődő vagyok, vagy csak irgalmas. Esetleg egyszerűen csak amolyan „sírjavállamon”-féle, aki meghallgatja a problémáikat, feltesz néhány fájdalmas kérdést, ezzel jól megforgatván a kést az amúgy is ezer sebből vérző lelkükben. Majd közli:

„Változz meg!”

Ilyen az én fölöttébb eretnek terápiám.

Mindig azzal a hasonlattal szoktam példálózni, hogy képzeld ezt úgy el, mint amikor a vak újra látni kezd, vagy a süket hallani valami csoda, műtét, technika folytán. Kinyílik neki egy színes/hangos világ. Ez a világ ugyanaz marad, ami eddig volt, csak az ember változott meg: kezdi látni, hallani, érezni. Ebben a világban vannak kellemes dolgok, de létezik benne szürkeség is, fekete gyász is, sziréna, és egyéb fülsüketítő hangok. Mindig is voltak és lesznek. A kérdés csak az, hogy van-e szemünk a látásra, fülünk a hallásra. Van-e szívünk, hogy érezzünk? Van-e fejünk megérteni dolgokat? Van-e türelmünk tolerálni a másik ember dolgait? Tudjuk-e egymást hibákkal együtt szeretni? 

Elsősorban magunknak kell jónak lenni ahhoz, hogy a világ jó legyen körülöttünk. Már az is fontos, hogy milyennek látjuk a dolgokat, s még ehhez jönnek a visszajelzések. Haragra harag. Gyűlölködésre gyűlölködés. Féltékenységre féltékenység. Mosolyra mosoly. Bizalomra bizalom. Féltésre féltés. Szeretetre szeretet. Így azonnal fel is szorozzuk a dolgokat. Nagyon nem mindegy, hogy a pozitív vagy a negatív oldalt sokszorozzuk meg magunknak.

Végül is miért nem vagyunk képesek változni?

Először is nem a pszichológus hibája, hogy szembesíti az embert a feladattal, s az összeomlik ahelyett, hogy megoldás után nézne. Mint ahogyan az sem az ő hibája, hogy sok a depressziós, szorongásos ember. És igen, az élet feladat, nem probléma - ezt ne felejtsük el!

Hogy is képzeljük el mégis, hogy mi fogja vissza az embert a változásban? Legfőképpen az, hogy nincs készen rá, nincs szeme a látásra, füle a hallásra, szíve az érzésre.

C.G.Jung zseniális elmélete szerint az ember élete három időszakból áll. Az első harmadban megszületik a test, fejlődik, mígnem felnőtté lesz. A második az egó megszületése és kifejlődése. A harmadik a belső spirituális fejlődés időszaka, a szellem megszületése. Ez utóbbi az emberek nagy számánál elmarad. Még az első két időszak a külvilág hatásainak való megfelelést, a harmadik a bennünk lévő lehetőségek fele fordulást célozza meg. Sok esetben  az első kettőt olyan nagy sikerre visszük, hogy éppen ez akadályozza meg a harmadik véghez vitelét. Egyszerűen visszalépésnek, gyengeségnek, nem pedig magának a kiteljesedésnek tartjuk, és bele se fogunk.

Ekkorra már felépítettük az óriási egónkat, amire persze szükségünk is volt, hogy egzisztenciát teremtsünk, karriert építsünk, hogy családot alapítsunk, a fogyasztói társadalom jól fogyasztó éltetői legyünk, hogy megfeleljünk a szüleink elvárásainak, a társadalmi elvárásoknak, a reklámoknak, hogy kiépítsük a magunk hitrendszerét. Mindenben kész mintákat vettünk magunkra nevelés és elvárások által. Ezt általában tökélyre fejlesztjük. Közben pedig nem vesszük észre, hogy baj van. Ezért van a sok válás, a sok alkoholista, narkotikumon élő, pszichés beteg. És tényleg a pszivel kezdődők ezzel szembesítik az embert, amire az a változás helyett összeomlik. A maga által kövérre hizlalt és oly jól működő egója ugyanis nem engedi neki, hogy változzon.

A szellemi születés egyedül tudatosságból jöhet létre. Ez a fejlődés nem függ sem életkortól, sem megszerzett tapasztalattól. Ez egyedül csak arról szól, hogy képesek vagyunk-e túltenni magunkat a mintáinkon: ahogy nem fogyasztunk reklámot, nem használjuk mindig a legújabb mobiltelefont, úgy nem akarunk megfelelni a szüleink, a párunk, a gyerekeink, a társadalom, az egyház, stb. elvárásainak. Képesek vagyunk befelé koncentrálni, megismerni önmagunkat. Ezzel párhuzamosan épül le, szűnik meg az egónk is. Véletlenül sem a gondolataink, érzelmeink elemezgetését jelenti ez a folyamat, hanem a mostokban való élés örömét. Nyugodt, boldog, csöndes jelenlétet az életben.

Közben a tudatosságunk is jelentős változáson megy át.

Eleinte mindent a múltbeli tapasztalatainkból merítünk, és a jövőt építjük. Ilyenkor a megfelelési kényszer, az elvárások, az elismerés motiválnak. Egyszer sem a jelenben élünk. Szerepeket játszunk: kiváló munkaerőt, jó családapát- anyát, barátot, jó gyereket, pénzkereső automatát. Amit elrontunk, azt a jövőben feltétlenül korrigálni akarjuk, csakhogy megfeleljünk mégis az elvárásoknak. Nincs bátorságunk szembe nézni magunkkal. Később megélünk néhány pillanatot, amiben megérint, hogy milyen rabságban is tartjuk magunkat. Ilyenkor kezdünk bele új dolgokba, szerelmesedünk újra, és kockáztatunk, rúgjuk fel a szabályokat, már kevésbé érdekel mások véleménye, a társadalom vezetett rétegéből lassan kiszivárgunk. Az eddig mesterien elfojtott érzéseink, érzelmeink előtörnek. Végül szabadságra törekszünk. Elkezdünk a jelenben élni, meglátni a jót mindenben. Boldogok és nyitottak vagyunk. Nyugalmat élünk meg a mindennapokban, megszűnik a stressz. Jó társaság vagyunk mások számára.

A tű fokán persze magunknak kell áthaladni, erre nincsenek minták, és azt se mondja senki, hogy ez könnyű. Azt tartja a mondás, hogy egyedül kell megszületni és meghalni is. Végül is nincs ebben semmi rossz, hiszen csak az igazán a miénk, amiért egyedül harcoltunk meg. Ugye, mennyire paradox az emberi élet! Társas lénynek, kapcsolatokra, szeretetre, ölelésre vágyó egyednek vagyunk bekódolva egyik oldalon, a másikon meg egyedül kell kiküzdenünk mindent. Igen, a boldogságunk nem függ senkitől, a szabadságunk se. Nem számítanak a múltbeli hibáink. Egyedül a most számít, amivel megalapozzuk a jövőt, de úgy, hogy nem akarjuk előre eldönteni, hanem hagyjuk a vágyainkat lassan beteljesedni. Miközben mi magunk változunk hozzá saját boldogságunkhoz.

Vissza Pilinszkyhez

Valljuk be őszintén, hogy az élet nem problémákból áll, hanem megoldandó feladatokból. Legkevésbé tragédiákból. A tragédiák mindig akkor születnek, amikor képtelenek vagyunk a változásra, vagy a napi feladatokat: egzisztenciális gondok, szexuális problémák, szétcsúszott házasság, szüleinkkel, gyerekeinkkel, barátainkkal, munkahelyünkkel kialakult rossz viszonyunk, szeretteink halála, egy baleset, betegség, - mind tragédiaként éljük meg. Ezeket meg lehet élni rosszul: depressziósan, visszafojtva minden érzelmet, összeomolva, lerombolva magunk. És persze meg lehet élni jól is: feladatként, konstruktív megoldásokat keresve. Ami lehet, hogy elsőre nem a legjobb, de legalábbis nem pusztít el. Azután mindig egy kicsivel jobban megy majd.

Az irgalom gyakorlása szintén fontos, de mindig határt kell neki szabni... hogy meddig. Segítsük át a hozzánk fordulót tragédiája feldolgozásán, feladatként való megélésében és azután engedjük el a kezét!

Tudomásul kell venni, hogy az irgalmasság gyakorlása nem lehet végtelen. Mindenkinek magának kell rálelni a megoldásra, megküzdeni a feladattal. Kinek a barátja, kinek a pszivel kezdődők, kinek a családja, kinek a hite vagy a lelki gondozója segítségével. Milyen érdekes, ők mind az irgalmat gyakorlók... Pedig milyen idegesítőek tudnak lenni. Belepiszkálnak a lelkünkbe, egy sor kényelmetlen kérdéssel bombáznak, és végül csak ennyit mondanak: „Változz meg!”

„Mielőtt elindulsz egy úton, tedd fel magadnak a kérdést: Van szív ebben az útban? Ha van benne szív, akkor jó út, ha nincs, akkor haszontalan.” (Carlos Castaneda)