Hol van az otthonod?

A poszt 2017. június 1-én kelt "Határátkelős" történet.
http://hataratkelo.blog.hu/2017/06/01/hol_van_az_otthonod

„Apám hitte az otthon melegét” (Sztevanovity Dusán)

… az ünnep örömét, az apja örökét, az első éjszakát, a gyűrű aranyát, a szavak igazát, a hős tetteket, a bölcsességeket, a szép verseket…

Régóta készültem az „otthon” téma magamféle kicsontozására. Különös apropót a feltehetően utolsó költözés, egy nagy vágy beteljesülése, külön az összes gyerekemtől, határátkelést közbeiktatva, büszkén magamra, ahogy kikerekedett végre a történet, az érzések, a számvetés szolgáltatta.

Mindig is maradéktalanul hittem a dalszövegben felsorolt súlyos értékekben. Az otthon melegében, és az ott felépíthető feelingben. Ez az elvárás megvalósult úgy is, hogy örök költöző voltam, mostani friss lakásom épp a tizenharmadik a sorban. Láss csodát! Jelen munkahelyem is épp a tizenharmadik a sorban. Jelen pasim is épp a tizenharmadik a sorban. Jelen pillanat pedig része az éppen 4,1538461538 x 13 éves nagy kalandnak, amit az életemnek hívnak. Azon kívül nincs fekete macskám, sose volt, és egyáltalán nem vagyok babonás, egyszerűen ezt dobta a rulett.

Otthonom volt a nagyapám háza, ahol felnőttem, ahol megtanultam vonalasan minden szabályt. Ezért ma is hálás vagyok, jóllehet néhányat bár nehezen, de átléptem azóta, mégis alapvető csapásirányt jelentettek az útelágazásokban a „Namostakkormerremenjünk?” -döntéseinél.

Otthonom volt az egyetemista kollégium, a maga pezsgő, intellektuális élete, a régi szerelmek lábnyoma, kreatív, felejthetetlen miliője.

Azután jött még sok jelentőségteljes otthon: az első kislakás, az első építkezés, ahova születtek a gyerekek, azután néhány otthon, amibe a szerelem vitt, és ahova a szakítások kényszerítettek, volt lakáshitel, építkezés, örök felújítás, határátkelés, saját lakás, bérelt lakás etc.

„És én hiszek a folyóban s a hídban” (Sztevanovity Dusán)

...a dalban, a város zajában, apámban, magamban, a mikrobarázdában, a táguló világban, a lézersugárban, az ezredfordulóban, a kvadrofóniában, a fegyver halálában…

És mégis… otthonod lesz-e egy idegen ország? Mikortól érzed ott otthon magad? Ez egy folyamat része, vagy megfogható egy konkrét pillanatban? (Határátkelő kérdései)

Igen, otthonod lesz. Ha erősen akarod, hogy az legyen. Hogy mennyi idő alatt? Ez csak tőled, a határozottságodtól, az alkalmazkodó képességedtől, az asszimilációs hajlandóságodtól, nyitottságodtól függ. Átlagosan mégis két évbe telik.

Egy folyamat sok tanulással, odafigyeléssel, az elején rácsodálkozásokkal, kultúrsokkal, később apró, majd egyre nagyobb vágyak megvalósításával halad előre, azután bekúszik az életbe, mint napi rutin.

Közben megfoghatók pillanatok is, amikor észleled, hogy szintet léptél bizonyos dolgokban. Már nem kell a GPS. Először szólalsz meg úgy az új idegen nyelven, hogy elmosolyodsz magadban, mert tudod, hogy már megy. Amikor rákérdezel, hogy hol van a városban a hely, ahová készülsz, és a válasz rá: tudod, a második utca az akármitől, amit meg tudsz, ahol az akárkivel voltunk, és ez és ez történt. Szerte a városban van ezer hely, emléked, amihez történetek köthetők, élő hellyé váltak. Amikor képes vagy mindent egyedül intézni. Amikor már el tudod adni magad egy állásinterjún. Amikor néhány dolog nevét már nem magyarul mondod. Amikor az itteni híreket nézed, hallgatod, akkor is, ha nem érted. Amikor felismered és képes vagy kihasználni a lehetőségeket. Amikor észrevétlenül felveszed az itteni szokásokat. Már gondolkodás nélkül teszed azt is, ami valamikor a kultúrsokk része volt. Amikor full ismeretlen bennszülöttek kezdenek el segíteni neked. Ezekről konkrétan nem szándékozok írni, nem tudom hogy lehet-e, mert borzasztó sok jó szitum volt, mikor is az általam óvodásnak titulált hollandságommal megtaláltam a hangot és a kiskaput is Hollandországban. Ilyenkor mindig igazán otthon éreztem magam. Ehhez váltig állítom, hogy kell a jobbik fajta magyar észjárás is, meg nagyon szimpatikusnak kell lenni, hogy szeressenek a hollandok, s elmondják hogy van megoldás, csak neked, csak most. Egészen vicces, mert oltárira vonalas és törvénytisztelő népnek mondják őket. Hát néha ők is átlépik a szabályokat, furcsa volt átélnem, hogy megtették pont miattam. És még egy nem elhanyagolható momentum: a nyelvükön kell tudni megszólalni.

Egyre inkább otthon vagy egy idegen országban, amikor egy idő után leszoksz a szülőhazádban zajló eseményeken való folyamatos bosszankodásról. Egyszerűen nem oda mégy nyári vakációra.

És amikor végre lesz saját otthonod, ami csak a tiéd! A tizenharmadik.

Az otthonod nem ott van, ahol ismered a kanálisokat és a hidakat, hanem ahol a kanálisok és a hidak ismernek téged.

Az otthonod ott van, ahol egyformán élvezed az esőt, a szabadságot, ahol mersz nagyokat álmodni, paranemnormáliskodni, megvalósítani az álmaidat. Az otthonod ott van, ahol végre ki mered csomagolni a múltad a banános ládákból, és végre tudsz vele együtt élni egy teljesen új életben is. Ez azt is jelenti, hogy a fejedben helyére került ezzel kapcsolatban minden. Az otthonod Puzzle-földön van, ahol végre ismét összeillenek a dolgok. Az otthonod ott van, ahol a saját lábadon állsz, nincs szükséged ajándékot elfogadni, mert jól tudod, hogy a trójai falovat is több okból ajándékozták. Az otthonod ott van, ahol egyre gyakrabban fordulsz magad felé és ettől egyre kevesebbet vagy magadon kívül. Az otthonod ott van, ahol egyszerűen boldog vagy.

Az otthonod ott van, ahová besüt a reggeli nap, átmelengeti a lelked, ahol az mellett ébredsz, akit szeretsz. Ahol nincs görcsös veszekedés, legfeljebb pezsdítő mókás, olaszos tányércsapkodás. Ahol egyensúly van a kint és a bent, a csönd és a zaj, a hideg és a meleg, a „teljesenmindegykintmivan” és az „idebentakkorisszeretlek” között. Ahol képes felülkerekedni a káoszon a rend. Ahol minden szituáció magáért beszél.

„Boldog az, aki otthon boldog.” (Lev Tolsztoj)

A magyar Oscar-díj margójára

Ez egy 2017. március 2-án kelt "Határátkelős" írásom, néha én is rendet teszek, és olykor rájövök, hogy kimaradtak dolgok.
http://hataratkelo.blog.hu/2017/03/02/a_magyar_oscar-dij_margojara

A mai posztot megint gondolatébresztőnek szánom. Apropója az örömhír, hogy ebben az évben is lett egy Oscar-díjas magyar film. Nem amolyan hatalmas hollywoodi történet. Egy nagyszerű élőszereplős kisfilm. A rendező fiatalember maga is egyetemista határátkelőként kezdte, és ma is külföldön él. Ezt a filmet megcsinálni mégis hazament. Ennek egyik oka, hogy több támogatást kapott az elkészítéséhez Magyarországon!!! (ezt valamelyik interjúban el is mondta). A másik ok, hogy őt „nem darálta be a rendszer”. Biztos angol tudással, és megfelelő nyitottsággal, olvasottsággal és tájékozottsággal, helyes önértékeléssel rendelkező, kreatív fiatalokat vesznek fel a londoni University of Westminsterre. Ami bár a második intézmény Angliában a filmes szakmában, mégis évente kapnak Oscar-díjat, meg még sok mást is az itt végzett fiatalok. Valószínűleg azért, mert mesterséget és nyitottságot tanítanak, jól. A harmadik ok, amit eddig senki sem fogalmazott meg, de valahogy nekem ide kívánkozik: nagy dolgokat árnyaltan megfogalmazni, és azzal egy minőségi szintet átlépni mégis csak az anyanyelvünkön tudunk, és ez egyáltalán nem baj. Nos ezek amolyan határátkelős gondolatok voltak.

Oscar-díj… ilyenkor mindig eltölt valami határtalan büszkeség, ilyenkor annyira boldog vagyok, hogy nekem is ez a vers, ez a zene, ezek a bodzavirágos tavaszi képek az anyanyelvem. Lelki jóllétem redőiben ugyanakkor ott lapul a szomorúság és az aggodalom az EMBERért.

Nos, megnéztem a kisfilmet többször is, az interjúkat a szereplőkkel, a rendezővel. Olvastam az eddig megjelent kritikákat. Nem szándékozom ezekből sem ollózni, sem hozzá tenni. Csak ahogy szoktam. Annyi mindent elindított bennem a sok információ, hogy papírra kéreckedtek, talán elültetek vele néhány magot mások fejében is.

„Legyen a zene mindenkié!” (Kodály Zoltán)

Elsőre ez a mondat jutott eszembe, nem tudom, hogy a címválasztáshoz mennyire kötődik tudatosan, de tudat alatt bizonyára. A kodályi zene-pedagógiának az éneklés, a közös éneklés legalább olyan fontos szelete, mint a hangszeres zenélés. És ha belegondolunk, nincs még egy művészeti forma, amit így, együtt, aktív résztvevőként, alkotó örömként élhetünk meg, mint a közös éneklés, zenélés. Az összes többit vagy egyedül tesszük (lásd: olvasás, képzőművészetek) vagy bár közösen, de csak nézőként, kívülről élvezzük (lásd: színház, koncert).

A filmben felcsendülő nagyon ismert Balázs Árpád kórusmű szövege: Nemes Nagy Ágnes Tavaszi felhők című verse. Sok kisiskolás olvasókönyv kedvelt darabja. Tele gyerek és felnőtt számára egyaránt fogható érzésekkel, képekkel, zeneiséggel, könnyedséggel, szerethető költészettel. Több generáció irodalmi műveltségének alapjait képezték a kortárs magyar írók szenzációs versei. Öröm volt tanítani. Értéket, művészetet szerettettünk meg vele.

Namármost: mindenkit meg lehet tanítani énekelni, mint ahogy zenélni, az olvasás örömére, és egyáltalán művészet-kedvelésére és értésére is. A művészetek nyelvén kommunikálni egy felsőbbrendű örömforrás. Aki a dalok, versek, képek világában jól eligazodik, annak azok által a lelkében valami utolérhetetlenül légies finomság, jóság, fogékonyság, nyitottság, megértés és alázat alakul ki a világ egyéb dolgai iránt is. Kialakul valamiféle egyensúly a lehetséges jó, és a rémesen igazságtalan világ között.

A film bővelkedik pazar filmes megoldásokban, nyilván a szakmai zsűri ezeket is súlyozottan nagyító alá vette. Vajon mi okozza vitathatatlan hatását?

Nem vagy elég jó!

Hányszor hallottuk ezt gyerekkorunkban? Talán éppen a szüleinktől, vagy tanárainktól, azután később a kedvenc főnökünktől, párunktól, gyerekeinktől, okos politikusoktól. A megfelelési kényszer, a teljesítmény hajszolás alattomosan mélyre beleszőtte magát a bőrünkbe, beépült a csontjainkba, lüktet az agyunkban, és újra meg újra szétfeszíteni készül a szívünket. Ráadásul jól belénk verték, hogy ha mindenki szót fogad, akkor jó lesz. Így nőttünk fel egy beteg rendszerben beteg gondolatok közt, hogy felneveljünk egy következő generációt ugyanilyenre. Ahol a rendszer képes felülkerekedni az egyénen, ott ez az eredmény.

Szép végkifejlet a problémakört a gyerekek világába helyezni. Ők sokkal nehezebben tűrik az igazságtalanságot, mernek még tisztán érvelni, és szembeszállni akár a felnőttekkel is. Összefognak, ellenállnak, tiszta megoldásokból építkeznek. Míg nem rontottuk teljesen el őket, addig képesek rá. (Nem feltétlenül az egész nap nyomkodható okostelefonokra és tabletekre gondolok.) Vannak kiváló módszerek, amik éppen erre a romlatlanságra alapoznak (lásd: kooperatív tanulási modell). Fontos lenne, hogy a gyerekek ne álljanak be gondolkodás nélkül mindenféle rájuk erőszakolt tornasorba. Frusztrált, kiégett, „beállok én is a tornasorba”-ember Erika néni, vagy ugyanezen okból önmagukat is lelki nyomorban tartó szüleik mögé. Őket már bedarálta a rendszer, az most mindegy hogyan vagy épp melyik korban, vagy épp melyik országban. Esetleg nekünk kellene tanulnunk tőlük. Kiabáló másokat lezúzó, lealázó felnőttek helyett álljunk meg néha, tegyünk rendet, élvezzük a csöndet! Tűnődjünk el annak mentén a pillanat varázsán!

A csöndnek jelentése van. Nagyon pontos, egyértelmű, és egyszerű jelentést hordoz. Egy kórusnyi ünneplőbe öltözött gyerek tátog, egy hang nem jön ki a torkukon, egy mosoly nincs az arcukon. Tessék ránk figyelni, felnőttek! Mi vagyunk a tükör, amit elétek tartunk…

Azután még néhány másodperc, kitisztul a tavaszi égbolt, és megszólal egy gyerekhang, egy zongora, majd a kórus szívet melengető öröméneklése, a csodaszép dallam, a költő könnyed soraival…

A katarzis nem marad el.

A magyar film, a zene és az irodalom sikere. És a máshogy gondolkodásé.

„Ajánlom ezt a díjat mindazoknak az embereknek, akik jobbá tehetik ezt a világot: a gyerekeknek. Próbáljuk őket jól felnevelni, hogy büszkék lehessünk rájuk.” (Deák Kristóf)

Egyensúly 8.

A torták románca

Az életünk során sokszor válaszúthoz érünk, és mindig tudjuk, hogy merre kell menni. Mégsem arra megyünk. Választjuk inkább a lehetetlen küldetéseket. Máskor az irracionális megoldást. Olykor kötelességet teljesítünk. Néha az egónk diktál. Megint máskor meg a szívünkre hallgatunk. Az út néha sima és kanyargós, néha egyenes és göröngyös, néha csodálatos de veszélyes, néha merész, néha boldog, néha szomorú, néha fájdalmas. Bármi legyen is a végkifejlet általuk leszünk egyre jobbá. Mire végigmegyünk egy-egy útszakaszon, már semmi sem lesz ugyanaz, mint addig volt, mert azokat az érzéseket annak előtte sosem éreztük még sehol, semikor, senki mással. Néha a történet nélkülöz minden realitást, de ettől még tökéletes. Talán pont ettől lesz az. Izgalmas, élvezetes, egyszerűen jó. Ezért tesszük. Csak ezért. És ezért nincs mit megbánni… Örömforrás… Édes az íze… Csábít az illata… Vonzza szemünket a színeivel… Az egész nagyon egyben van…Mint mikor eléd tesznek egy tortát.

Soha nem azt kapjuk maradéktalanul, amire vágyunk. Ha nem így lenne, akkor mindig minden kiszámítható volna, és az igazán nagy dolgok elvesztenék a varázslatosságukat. Semmiért sem kellene harcolni, semmit sem kellene kitalálni, megtervezni, becserkészni. Mi is lenne velünk akkor? Hiszen az ördög a részletekben lakozik.

A dobos torta sosem jött össze, pedig mindig arra vágytál, mert olyan romantikusnak tűnt. De volt helyette laza oroszkrém, határozott csokis, egyszerű citromos-túrós, különleges zacher és volt érzéki eper is… olykor mega-habbal. Így sikerült megkóstolni sokféle torta ízét, megcsodálni őket egyenként, megérteni, hogy a cukrászat is művészet. Megszeretni őket, vagy nem megszeretni. Mindenesetre megtanulni élvezni az ízüket, értékelni az extra habot rajtuk. Megtanultad, hogy a tortát gyorsan meg kell enni, mert hamar megromlik. A jó dolgok már csak ilyenek: rövid életűek. Azon kívül tortát nem eszünk minden nap. Alkalom kell hozzá. Ennélfogva sosem egyedül élvezzük. Bizonyára ez is emeli a fényét.

Azután kikötsz az epertortánál. Valójában sosem gondoltál rá, hogy az is jó lehet, de valaki rávesz, hogy kóstold meg, hogy ugyan egyél már meg vele egy szeletet. Majd az egész egy kalandos édes öleléssé finomul. Légiesen könnyed, harmonizáló ízek, egyszerűen kihívó színek, a friss gyümölcs illata. A látvány, és a gondolatok teljes egyensúlya. Egy csepp erotika… és sok-sok hab, amire nem gondoltál, de ott van, a tiéd.

„A szerelmes ölelésben nem csak a test vesz részt. Nem csak testi vágy él benne, hanem a lélek vágya is. A lélek vágyik arra, hogy a testek ölelésében teljesedjen ki a szerelem. Szerelem nélkül megérinteni a másik testét, eggyé válni vele olyan, mint egy gyönyörű torta cukor nélkül. Az adja meg az alapját, értelmét, amitől torta a torta. Az édes ízt. Az ölelés édes ízét, a lelkek közötti szeretet a szerelem adja.”

(Csitáry-Hock Tamás)

Egyensúly 7.

Barátságtól a jóságig

„A barát az az ember, aki mellett hallgathatok, más szóval nem kell tőle féltenem belső kertjeimet, hegyeimet, vízmosásaimat és sivatagjaimat, mert nem fog beléjük taposni.” (Antoine de Saint Exupéry)

Azután egy napon ráébredsz, hogy a rózsáddá vált. Úgy gondolod, hogy ettől megváltozott minden, pedig nem. Olyan ez, mint amikor a vak ember valami csoda folytán látni kezd. Ettől nem a világ lett színesebb, hanem a vak kezdett el látni. A bekövetkezett történések okai mi magunk vagyunk. A környezetünk mindig ugyanaz marad. Mi élünk meg egy helyzetet jónak vagy rossznak.

Igaz, nagy bátorság kell minden változáshoz. Az életünk során többször is eljutunk arra a pontra, hogy úgy érezzük: elég volt. Besokallunk. Feladjuk. Elölről kezdjük. Más helyen, más szerepben, másokkal, tiszta lappal. Vagy egyszerűen megtartva a régit, mégis közelebb engedjük magunkhoz az újat. Olykor meg a boldogságot is csak nehezen vagyunk képesek befogadni.

Máskor hagyjuk, hogy a szüzsé két cselekményszálon is fusson. Minden romantikus regényben eljön azonban az a pont, ahol az író elvarrja a szálakat, kiírja a szereplőket egyik vagy a másik történetből, ezáltal is közelebb kerülvén a megoldáshoz. Saját életünkben nekünk kell kiírni a főszereplőt a  sztoriból. Ez minden esetben fájdalommal jár, és fájdalmat okozunk vele azoknak, akiket amúgy szeretünk.

Amikor leteszünk egy lakáskulcsot vagy egy felmondást az asztalra, becsapjuk magunkra az autó ajtaját, vagy felszállunk egy repülőre, van ebben egy rakás megbántottság, bátorság, és a tovább lépés igénye. És van mögötte egy jókora koffer tele a múltunkkal, ami még feldolgozásra vár. Lesznek dolgok, amikről váltig állítottuk, hogy muszáj magunkkal vinni, de később egyszerűen kidobáljuk, mert nincsen rá többé szükség. Azután lesz majd, amire nem figyeltünk eléggé, nem őriztük meg és nagyon fog hiányozni. S végül lesz majd, amiket csak évekkel később tudunk elővenni, leporolni, de fontosak… felkerülnek a polcra, békét kötünk velük. Mindez időigényes, nem lebecsülhető jelentőséggel bír, és maga a folyamat küzdés árán teljesül. Közben pedig gondoskodnunk kell a rózsáinkról is, mert időközben felelősek lettünk értük.

Az igazi barátságban nem tudod pontosan meghatározni hogy mire, de kellesz. Szerelembe azért esel, mert éppen te vagy elengedhetetlenül fontos, hogy valakivel együtt képesek legyetek négyzetre emelni a jót és gyököt vonni a rosszból.

A jóságod minden lépésedben benne kell legyen, mert ez teremti meg az egyensúlyt önmagaddal, a tiszta szándékot és a határokat másokkal szemben. Ez a te belső szépséged. Az nem számít, hogy épp ez az a tulajdonságod, ami mentén sebezhetővé válsz, ami mentén csőbe lehet húzni, ami mentén vissza lehet élni a bizalmaddal. Mert épp ez az a tulajdonságod, amit manapság nagyon kevesen birtokolnak.

„ A szépség jelenléte is néma. De legalább látható. A jóság jelenléte azonban még a szépségnél is titokzatosabb, mivel nem csak néma, de láthatatlan is.” (Pilinszky János)

Egyensúly 6.

Fleurs de Rocaille

„Még érzem az illatát… Hogyan született?… Isten kurva nagy zseni lehet… A haja, a haja mindent elmond. Temetted-e valaha arcodat egy tengernyi hajba? És kívántad-e, hogy örökké ott maradj? És az ajka, amikor rád tapad olyan, mint a hűvös bor, amit egy sivatagi utazás után kortyolgatsz. A melle puha. Van nagy csöcsű, kis csöcsű, a mellbimbójuk felnyársal, mint egy kétágú villa. A lába nem számít ha olyan mint egy karcsú görög oszlop, vagy mint a konyhaasztal lábai… De ami közte van… az a mennyország.” (Egy asszony illata)

Al Pacino monológja magáért beszél. És tényleg, miért is ne figyelnénk meg minden apró részletét? Tanulságos… Ilyennek látnak bennünket a pasik? De ki? Bárki, amikor belépsz egy ajtón? A szerelmed? A barátod? Aki már elnyert? Aki még csak szeretne becserkészni? Általánosítanak? Elvonatkoztatnak? Kivételt tesznek? És valóban képesek egy illatot őrizni? A testet látják, vagy feltűnik nekik valahol a csomagolás alatt a valódi éned, amit ki kell bontani… És mi nők mit rombolunk le ebből az imázsból, amíg eljutunk a HP vagy a liba, a szőke nő vagy a „házisárkány” szintre náluk?

S eközben miféle vakság az, amitől kifejlődik ezer más érzékük, hogy például az illatunkra évek múltán is élesen emlékeznek? És persze jobban ismeri az orruk a női parfümök ezer illatát, mint nekünk nőknek. Pedig mi választunk magunknak hozzánk illőt. Fleurs de Rocaille, Chanel, Giorgio Armani, Chloé, Naomi Campbell, Gucci, Hugo Boss, L´Occitane.

Azután emlékeznek még a hajunkra, a csókokra, a mellünkre, a lábunkra, és igen, a nagy szeretkezésekre. Talán felidézik néha a mozdulatainkat, a szemünket, a mosolyunkat és a gondolatainkat. Vagy csak szeretnénk… ki tudja. Emlékeznek a velünk kapcsolatos kihívásokra, de ez egyáltalán nem biztos.

A szobát belengte annak a különleges parfümnek az illata. Verbéna és citrom. Mindig a Vámpírnaplókat juttatta eszébe. Különleges volt. Elmosolyodott. Vajon hogyan találta meg magához éppen ezt az illatot? Meddig kereste? Milyen szempontok vezérelték? Vagy csak egy véletlen szeszély volt?… Különleges, mint ő maga. És annyira más, mint amit eddig az orra megszokott. A maga egyszerűségében volt valami visszavonhatatlanul kihívó. Valami megmagyarázhatatlan, valami lehetetlenül elérhetetlen elv, valami magas vár, ami ki tudja, mi okból épült, hogy egyszer, ha valaki megleli a kulcsot hozzá, az biztos lehessen benne, hogy nem volt hiábavaló időpazarlás a keresés, és izgalmas kaland volt belepróbálni több kulcsot is a zárba az évek során. Olykor már feladni készült, de azután mindig volt még újabb és újabb próbálkozás. Igaz hát a mondás: Aranykulcs minden ajtóba beillik.

Most is érezte azt az illatot, ennyi év után is. Most is ugyanolyan hevesen vágyott rá, mint amikor annyi hallgatás árán végre először magához ölelhette.

Homályosan emlékezett egy tangóra, amit vonakodott eltáncolni, félt, hogy hibát követ el. Valójában csak az életben lehet hibázni. A táncban és a szerelemben nem. Ott a lendület visz tovább ha elvéted a lépést. Az se baj, ha nem ér le mindig a lábad. A szenvedély a zene. A ritmus felfokozza a vágyat, a két test közelsége összehangolja a szívverést. Tanúi lehetünk valami felfoghatatlan összhangnak. Nem akarnánk, hogy vége legyen...

Csak az illatra emlékezett, és hatalmába kerítette egy érzés. Mintha már nem látta volna a színeket, a fényeket, mintha megvakult volna.

„Tudtátok? Isten vicces krapek. Istennek van humorérzéke. Nem mindenki érdemli meg, hogy lásson.” (Egy asszony illata)

Egyensúly 5.

Gondolatok a szakításról

„A nagy válságokban a szív vagy megszakad, vagy megacélozódik.” (Balzac)

Tovább megyek: mire jól megszakad, jól meg is acélozódik. Ahhoz, hogy megacélozódjon, előbb jól meg kell hogy szakadjon. Vagyis nincs acélozódás megszakadás nélkül. Nyers fordításban: mindennek megfizetjük az árát. Van rá tökéletes szó a magyarban: tanulópénz.

Olyan érzés, mintha az élet mindig szembe jönne veled. Pont olyan, mint a biciklizés, állandóan szembe fúj a szél. Az idő nagy szélhámos, siettet, gyorsan telik, nem akar várni, mindig sürget. Mi meg húzzuk. Ki-ki a maga megfontolásából. Pedig már semmi se jó, már semmi sem a régi, már fáj, már megalázó, már kiszerettünk egymásból. Véglegesen, végletesen, visszafordíthatatlanul, és mégis várunk. Sajnáljuk a pszichopatát, visszatartanak a beidegződéseink, a neveltetésünk, a szüleink, a barátaink, a gyerekeink, mert még kicsik, mert már nagyok, a közös vanunk, amit összeraktunk, vagy nem közösen, de nincs kedvünk elfelezni. A közös jóllétünk szétcsúszni látszik. Helyette vitriolozzuk egymást minden nap, görcsbe rándul a gyomrunk, mikor kattan a zár. Már nem az az otthon, ami volt. Szépen körvonalazódik a bűnbak is, meg a szenvedő is, kinek melyik szerep jut. Pedig legyünk őszinték: mindkét fél tett érte, és mindkettő szenved. Ilyen ez.

Az óra ketyeg. Kinek mennyi idő kell még… azután előbb-utóbb egyikünk bedobja a törölközőt. Majd jön szembe az értetlen környezetünk. Mert ők semmit sem tudnak, közük nincs hozzá, de rémesen okosak a maguk módján. Mert nincs két egyforma ember, nincs két egyforma kapcsolat, nincs két egyforma szakítás. Még az sem biztos, hogy nincs igazuk, de ilyenkor ez már nem is számít. Game over.

Azután mikor mindennek vége, papíron, vagy anélkül, rájövünk, hogy hátra van még a fekete leves. Rájövünk, hogy minden milyen igazságtalan. Hiszen igazságos elválás nem létezik. Az mindenkinek rossz. Az megkérdőjelezi az együtt töltött 10-15-20 évet. Akkor az mi volt? Mi végre volt? Hol rontottuk el? Hol hibáztuk el visszafordíthatatlanul? Egyet tehetünk: megkeressük magunkban, hogy hol is, és tanulunk belőle. Egyet nem tehetünk: nem okolhatjuk mindenért a másikat, nem szapulhatjuk, nem bánthatjuk. Mert semmi értelme. Amúgy sem egy lovagias gesztus. Csak a saját gyengeségünket esetleg a dühünket mutatjuk meg ezzel, arra meg semmi szükség. Mert valljuk be: attól, hogy még utoljára pár jókorát belerúgunk a másikba, nekünk valójában semmivel se lesz jobb, könnyebb.

A szívünk természetesen megszakad, miközben elkezd megacélosodni.

Azután kezdődik valami elölről, a nulláról, mikor is nekilátunk lassan újra felépíteni magunkat lelkileg, testileg, a gondolatainkban, elengedünk, letesszük a csomagokat, a görcsöket. Hosszú idő. Sokszor nem is egy év. Sebezhetőek, szeretethiányosak vagyunk, befolyásolhatóak. Olykor túl hamar belemegyünk egy új kapcsolatba, ez nem jó. A friss dolgok veszélyesek. Vagy már régen készülőben volt valami, ez talán átsegít könnyebben, de mindent nem old meg. Tulajdonképpen az egyedüllétet kell megtanulni. Az az ember, aki egyedül is egész, elér mindent, az van készen arra, hogy megossza az életét mással is. Furcsa ez, hiszen vannak emberek, akik még egy percet sem töltöttek el egyedül. Nekik ez a lépcső kimarad. Általában az elromlott kapcsolatból azonnal egy másikba lépnek. Ez persze nem törvényszerű.

Azután eljön az idő, hogy semmi másra nem vágysz, csak a nyugalomra, csöndre, biztonságra, szeretetre. A szeretet meg persze mindig két emberről szól. Ezen nem ártana elgondolkodni, miközben az egyedüllétet a magánnyal hasonlítgatjuk össze. Meg kell tanulni egyedül is élni. Szeretni azonban nem lehet egyedül.

„Miből készült az anyag, melyet elszakítanak az emberek, mikor "szakítanak"? A magyar nyelv szavai pontosak, érzékletesek; belső és jelképes értelmükre érdemes mindig odafigyelni; tehát; két ember elválik egymástól, "szakítanak", s e pillanatokban csakugyan elszakad valamilyen finom huzal, fonál, érzésből, vonzalomból, ingerből, kíváncsiságból, szomorúságból, vágyból szőtt... asztrálszövet, mely eddig együtt tartotta őket. Elszakadt, mert szakítottak, s most már nem tartja őket... Valahogy így szakadt el a Föld a Naptól, a Gondolat az Érzéstől s a végén Jancsi, Juliskától. Most bámulnak az égre, s azt hiszik, a szakítás magányügy. De ilyenkor a világűrben is történik valami.” (Márai Sándor)