Egyensúly 5.

Gondolatok a szakításról

„A nagy válságokban a szív vagy megszakad, vagy megacélozódik.” (Balzac)

Tovább megyek: mire jól megszakad, jól meg is acélozódik. Ahhoz, hogy megacélozódjon, előbb jól meg kell hogy szakadjon. Vagyis nincs acélozódás megszakadás nélkül. Nyers fordításban: mindennek megfizetjük az árát. Van rá tökéletes szó a magyarban: tanulópénz.

Olyan érzés, mintha az élet mindig szembe jönne veled. Pont olyan, mint a biciklizés, állandóan szembe fúj a szél. Az idő nagy szélhámos, siettet, gyorsan telik, nem akar várni, mindig sürget. Mi meg húzzuk. Ki-ki a maga megfontolásából. Pedig már semmi se jó, már semmi sem a régi, már fáj, már megalázó, már kiszerettünk egymásból. Véglegesen, végletesen, visszafordíthatatlanul, és mégis várunk. Sajnáljuk a pszichopatát, visszatartanak a beidegződéseink, a neveltetésünk, a szüleink, a barátaink, a gyerekeink, mert még kicsik, mert már nagyok, a közös vanunk, amit összeraktunk, vagy nem közösen, de nincs kedvünk elfelezni. A közös jóllétünk szétcsúszni látszik. Helyette vitriolozzuk egymást minden nap, görcsbe rándul a gyomrunk, mikor kattan a zár. Már nem az az otthon, ami volt. Szépen körvonalazódik a bűnbak is, meg a szenvedő is, kinek melyik szerep jut. Pedig legyünk őszinték: mindkét fél tett érte, és mindkettő szenved. Ilyen ez.

Az óra ketyeg. Kinek mennyi idő kell még… azután előbb-utóbb egyikünk bedobja a törölközőt. Majd jön szembe az értetlen környezetünk. Mert ők semmit sem tudnak, közük nincs hozzá, de rémesen okosak a maguk módján. Mert nincs két egyforma ember, nincs két egyforma kapcsolat, nincs két egyforma szakítás. Még az sem biztos, hogy nincs igazuk, de ilyenkor ez már nem is számít. Game over.

Azután mikor mindennek vége, papíron, vagy anélkül, rájövünk, hogy hátra van még a fekete leves. Rájövünk, hogy minden milyen igazságtalan. Hiszen igazságos elválás nem létezik. Az mindenkinek rossz. Az megkérdőjelezi az együtt töltött 10-15-20 évet. Akkor az mi volt? Mi végre volt? Hol rontottuk el? Hol hibáztuk el visszafordíthatatlanul? Egyet tehetünk: megkeressük magunkban, hogy hol is, és tanulunk belőle. Egyet nem tehetünk: nem okolhatjuk mindenért a másikat, nem szapulhatjuk, nem bánthatjuk. Mert semmi értelme. Amúgy sem egy lovagias gesztus. Csak a saját gyengeségünket esetleg a dühünket mutatjuk meg ezzel, arra meg semmi szükség. Mert valljuk be: attól, hogy még utoljára pár jókorát belerúgunk a másikba, nekünk valójában semmivel se lesz jobb, könnyebb.

A szívünk természetesen megszakad, miközben elkezd megacélosodni.

Azután kezdődik valami elölről, a nulláról, mikor is nekilátunk lassan újra felépíteni magunkat lelkileg, testileg, a gondolatainkban, elengedünk, letesszük a csomagokat, a görcsöket. Hosszú idő. Sokszor nem is egy év. Sebezhetőek, szeretethiányosak vagyunk, befolyásolhatóak. Olykor túl hamar belemegyünk egy új kapcsolatba, ez nem jó. A friss dolgok veszélyesek. Vagy már régen készülőben volt valami, ez talán átsegít könnyebben, de mindent nem old meg. Tulajdonképpen az egyedüllétet kell megtanulni. Az az ember, aki egyedül is egész, elér mindent, az van készen arra, hogy megossza az életét mással is. Furcsa ez, hiszen vannak emberek, akik még egy percet sem töltöttek el egyedül. Nekik ez a lépcső kimarad. Általában az elromlott kapcsolatból azonnal egy másikba lépnek. Ez persze nem törvényszerű.

Azután eljön az idő, hogy semmi másra nem vágysz, csak a nyugalomra, csöndre, biztonságra, szeretetre. A szeretet meg persze mindig két emberről szól. Ezen nem ártana elgondolkodni, miközben az egyedüllétet a magánnyal hasonlítgatjuk össze. Meg kell tanulni egyedül is élni. Szeretni azonban nem lehet egyedül.

„Miből készült az anyag, melyet elszakítanak az emberek, mikor "szakítanak"? A magyar nyelv szavai pontosak, érzékletesek; belső és jelképes értelmükre érdemes mindig odafigyelni; tehát; két ember elválik egymástól, "szakítanak", s e pillanatokban csakugyan elszakad valamilyen finom huzal, fonál, érzésből, vonzalomból, ingerből, kíváncsiságból, szomorúságból, vágyból szőtt... asztrálszövet, mely eddig együtt tartotta őket. Elszakadt, mert szakítottak, s most már nem tartja őket... Valahogy így szakadt el a Föld a Naptól, a Gondolat az Érzéstől s a végén Jancsi, Juliskától. Most bámulnak az égre, s azt hiszik, a szakítás magányügy. De ilyenkor a világűrben is történik valami.” (Márai Sándor)