Amíg csak Vuhanban tombolt a vírus, a világ többi részén utazgattunk, vakációztunk, vásároltunk, s vittünk mindent boldogan haza. Mert a reklámok percenként ezret vibrálva köhögtek bele az arcunkba, szájmaszkot nem viselvén, terjesztve a vírust, ami eleinte csak az elménket támadta meg, az egónkat hizlalta fel, majd kikezdte lassan a lelkünket is. Fogyassz, élj jól, utazz, vedd meg, dobd ki, vegyél másikat, még egyet, még többet, egyre többet! Teremts rá pénzt, áldozz fel ezen az oltáron egészséget, családot, gyereket, barátot, s végül önmagad! Mert megérdemled… ez a te életed. Ez a te boldog jövőd… Miközben felengedtük a boldogságlufijainkat milliószámra a levegőbe, amik hamarosan elpukkantak és a tengerbe esve rácsavarodtak egy-egy teknős orrára, lábára, ami ebbe bele is pusztult. Ahogy belepusztulni készült a föld is. Baj volt, ha a jóság szembe jött az életünkben, mert azzal nehezen tudtunk szembesülni.
Majd egyszer csak ránk csapódott a búra. Néhányan még nekihajtottak autóval, kamionnal, repülővel. De hamarosan rá kellett döbbennünk, hogy ahogyan egy pillanat alatt kettévágta a réten békésen legelésző tehenet, úgy hasította ketté addigi életünket és a világról jónak hitt elgondolásunkat.
2020.03.11. Kaptam egy emailt, hogy a holnapi nyelvvizsga- időpontom törölték, az állampolgársági vizsgáim többi időpontjait is, előreláthatólag április végéig, további intézkedésig a vírusra való tekintettel bezárnak a minisztérium vizsgaközpontjai. A befizetett vizsgadíjak nem vesznek el, majd kapok új időpontokat. Mint amilyen korrekt volt, mégis szörnyen rosszul érintett, hiszen erre a pillanatra készültem 5 éve.
2020.03.17. Érezhetően bezárni készült a munkahelyem. A főnököm kiírt szabadságra, hogy ne menjek be. A gyerekemnek mondta, hogy „Vigyázzunk anyudra!” Érdekes, eddig sosem akartak vigyázni rám… Másnap mindenki otthon maradt. Szóval kerek 1 napig voltam szabadságon.
2020.03.18. Ránk esett a búra. Valójában már nagyon fáradt voltam, beszorult egy hónapra való szabadságom, dolgoztam ezerrel, és nem akartam se jobbra, se balra nézni, munkaterápiára ítéltem magam, hogy magánéletem fájó pontjaira ne is gondoljak, s hogy a lelki és anyagi természetű bombatölcséreket feltöltsem gyorsan, s éljek tovább az én világomban végre, nem egy idegenben. Az elmúlt időszak alattomos patkányként rágcsálta meg a lelkem. Tiszta horror.
S most kaptam beláthatatlan időt, ennek újabb idő kellett, hogy rájöjjek. Két hétig pihentem. Aludtam, olvastam, filmet néztem, partiztam a gyerekeimmel, beszélgettük, nevettünk, felvettem a szálat egy régi, hangsúlyos barátommal. Panaszkodtam neki, hogy nincs ihlet, rúgjon már belém párat, hátha… Miközben egyre nyomkodtam a „delete” gombot az agyam különböző tartományaiban, mert így ítéltem helyesnek.
2020.03.16. Elkezdtem újra rendszeresen írni a blogomra. Hatalmas lemaradást kell pótolnom. Tele lett lassan a fejem gondolatokkal, hála a nagytakarításnak.
És persze a jövő tekintetében csak szaporodtak egyre a hatalmas kérdőjelek. Ezeket jól, rosszul igyekeztem feldolgozni. Nem könnyű, bár pihent aggyal kétségtelenül sokkal jobban működik. És igen, ha a jó oldalról közelítünk, fehér zászlóval, az még befutó stratégia is lehet.
Azóta lebegünk egy légüres térben, ahol nincs egyetlen biztos válasz, nincs egyetlen bizonyosság. Hacsak nem mi önmagunk számára. Mert megtanultuk, hogy minden regény 23. fejezetében, minden sorozat évadzáró epizódjában van elrejtve a lényeg, s a megértés okozta megkönnyebbülés. Ez azonban nem mindenki számára egyértelmű és érthető. Mert nem mindenki szeret olvasni, és nem mindenki sorozatfüggő. És persze mindig van másik út. Mindazonáltal gondolnunk kell azokra az emberekre is, akik valaha széppé, boldoggá tették az életünket. Még akkor is, ha nincs bizonyosság.
Meddig tart? Hogy vészeljük át? Ki megy el, s ki marad velünk? Kihez térhetünk vissza, s ki megy feledésbe? Az előző kérdésekben a ki mi-re is cserélendő második körben.
2020.03.24. Köremailt kapott mindenki a cégtől, melyben arról tájékoztattak, hogy akinek a karantén alatt jár le a következő 8 hónapos szerződése, annak nem hosszabbítják meg. Ez most konkrétan engem már nem érint.
Mindazonáltal nem tudok elégszer hálát adni, hogy migránslétem ötödik évében ért utol idegenben a vírus, amikor már konszolidálódtak körülöttem a viszonyok. Ez nem egyszerű, kivárás, türelem... Hivatalosan 2 év. Akkor nem is értem, miért is érezzük úgy, hogy hosszú nekünk a karantén.
2020.04.14. Az imént kaptam a hírt, hogy kedvenc üzletem, szeretett munkahelyeim egyike május 1-től kinyit. Pénteken már lehet menni dolgozni. Nos, vége a láblógatásnak. Lassan visszatérünk az életbe. Igazán nem bánom, bár tudom, ez egyáltalán nem biztos, hogy tartós lesz, mert a vírus itt liheg még a nyakunkban. Azt is gondolom, hogy korai a döntés.
Igazán hosszútávra terveztünk, home office-ban tanultunk dolgozni, a gyerekek online suliba jártak, egyesével mentünk le a boltba, nem is minden nap, csak hetente max. kétszer. Bezártak a múzeumok, koncerttermek, színházak. Kultúra nélkül maradtunk. Engem ez érintett a legrosszabbul.
Kaptunk azonban időt, hogy átgondoljunk, megálljunk, hogy odafordulhassunk azokhoz, akit szeretünk. Időt magunkra és a családunkra, a barátainkra.
Megtanultuk, hogy be kell osztani mindent, hogy lehet sokkal kevesebből ugyanolyan jól élni. Sokat beszélgettünk, nevettünk is, mert ezekre mindre jutott idő. A barátom hosszasan mesélt arról, hogy élete legszebb napjai voltak, mikor a gyerekei még kicsik voltak, és néhány napra áram nélkül maradtak, s hogy ültek esténként a sötétben anyu, apu a gyerekekkel, énekeltek beszélgettek, meséltek, játszottak. Valami ilyesmit kellene megélnünk most is.
Nyilván elgondokodtatott az is, hogy vannak, akik elvesztették a munkájukat, vannak gyerekek, akik most 24 órában vannak összecsukva alkoholista, bántalmazó szülőkkel, s vannak családok, ahol nincs mit enni. Sokkal fontosabb dolgok ezek annál is, mint hogy hányan haltak meg. Ezt vajon ki lehet majd heverni? Hozzá lehet-e szokni az állandó bizonytalansághoz?
Kellő visszafogottsággal. Talán…
Hiszek a mondásban, hogy soha semmi nem történik ok nélkül, mert mindennek értelme van, amit most még csak találgatunk. Egyáltalán nem arra gondolok, hogy keressük majd eszetlenül, hogy honnan, kik szabadították ránk a vírust. Kína-e, vagy Amerika, vagy más, vagy csak a természet tette a dolgát. Vannak, akiket majd ez érdekel, de ez nem annyira fontos. A gazdaságok helyreállítása, lehetőleg sokkal kisebb gőzre, a fogyasztás visszafogása szükségtelen dolgok esetében, kevesebb szemét, káros anyag termelés, egészségesebb életforma, kevesebb munkaóra, a „home office” lehetőségeinek kihasználása. Kevesebb repülés. Kevesebb benzin. Kevesebb kidobott étel, kevesebb ruha, cipő. Kevesebb ember. Fájdalmas?…
Nos egészen addig, még meg nem értjük ezt, jönnek újabb és újabb vírusok, évente pár hónap karanténnal. Addig legalább lélegzethez jut mindig a föld, s lélegzethez jutunk mi magunk is. Azok, akik ezt nem értik, kényszerkaranténjukban dühönghetnek, míg jobb belátásra nem térnek. Miközben a természet lassan elvégzi a dolgát, gyógyítja a sebeit, és szelektál bennünket embereket.
Az újrakezdés mindenképpen feltételezi a változást. Átalakulást az értékrendünkben, a fejünkben, a szokásainkban. Átalakulást a gazdaságban, amely most még egy ki tudja mekkora válságon is keresztül fog menni. És az sem igaz, hogy a profitorientált, reklámoktól harsogó világnak nem lehet ellenállni. Bizonyára lesznek elsőre helyes irányba induló, és lesznek hisztisebb társadalmak. Utóbbiakra még sok karantén fog rácsukódni.
Végezetül egy kedves tanmese, ami ugye megint csak az irodalmi bölcselet kiváló műfaja, s kevésbé véresen fogalmaz mint napjaink trillerei.
Az idő
Volt egyszer nagyon régen egy sziget, ahol emberi érzések éltek: a Vidámság, a Bánat, a Tudás és még sok más, így a Szeretet is.
Egy napon az érzések tudomására jutott, hogy a sziget süllyed, ezért valamennyien előkészítették hajóikat és elhagyták a szigetet. Egyedül a Szeretet akart az utolsó pillanatig maradni.
Mielőtt a sziget elsüllyedt, a Szeretet segítségért imádkozott.
A Gazdagság egy luxushajón úszott el a szeretet mellett. Szeretet megkérdezte: - Gazdagság, el tudnál vinni magaddal?- Nem, nem tudlak! A hajómon sok aranyat, ezüstöt viszek, itt nincs már hely számodra!
Így hát megkérdezte a Szeretet a Büszkeséget, aki egy csodaszép hajóval közeledett: - Büszkeség, kérlek! El tudnál engem is vinni?- Nem Szeretet, nem tudlak elvinni - válaszolta Büszkeség - itt minden tökéletes, és Te esetleg árthatnál a hajómnak!
Szeretet megkérte a Bánatot is, aki éppen előtte hajózott el: - Bánat, kérlek, vigyél el magaddal!
- Oh Szeretet - mondta a Bánat - én olyan szomorú vagyok, de egyedül kell maradnom a hajómon!
A Vidámság is elhúzott a Szeretet mellett, de olyan elégedett és boldog volt, hogy meg se hallotta Szeretet kérését.
Hirtelen megszólalt egy hang: - gyere Szeretet, én elviszlek téged!
Aki megszólalt, egy öregember volt. Szeretet olyan hálás volt és olyan boldog, hogy elfelejtette megkérdezni az öreg nevét.
Amikor földet értek, az öreg elment. Szeretet úgy érezte sokkal tartozik neki, ezért megkérdezte a Tudást:
- Tudás, meg tudod mondani, ki segített nekem?- Az Idő volt- mondta a Tudás.- Az Idő?- kérdezte Szeretet.
Miért segített rajtam az Idő? A Tudás válaszolt: - Mert csak az Idő érti meg, hogy milyen fontos az, hogy életben maradjon a Szeretet!
