2016. július 14., csütörtök

Színes tinták 2.

Tintakék

A boldogság vagy boldogtalanság egy sereg olyan dologtól függ, amely nem látható, amelyről nem beszélünk, és amit nem is lehet elmondani.” (Chamfort)


Általában a sötét színek komorak, ugyanakkor sugároznak valami ünnepélyességet, magabiztosságot is, amitől egyáltalán nem lehangolóak.
Itt van például a sötétkék. Elemző munkákból tudjuk, hogy ez a szín olyan tulajdonságokra utal, mint a hűség, bizalom, bölcsesség, intelligencia, becsület, és az igazság. Kék a színe az égnek, és a tengernek is.
Tapasztalatunkban mindkettő tud sötét és világos is lenni.

A mediterrán tengerek színét látva tényleg az az érzésünk támad, hogy egy gigantikus tintásüveget öntött bele valaki, ki tudja, milyen megfontolásból. Már-már a görög istenekre gyanakszunk, mert ők többször is követtek el ilyes játszi ármányokat. A látvány, az érzés, a gondolatok végtelen hosszú sora, amit képes kiváltani belőlünk, az valójában semmihez nem fogható.

A sötétkék égbolt, a viharok előtti csend. A mindent elmosó eső, a villámlás, égzengés, néha félelmetes, néha igazán pazar érzése. Megfúj a változás szele. Sejtelmes az egész, olyan nagyszabású, beláthatatlan. Valami mindent elsöprő összepréselt energia, amitől képes megváltozni minden.


Én még mártogatós tollal, később töltőtollal tanultam meg írni. Igen, volt tintásüveg az iskolatáskámban, sose tört össze, mint a vándorszínész Megyerinek a zsebében, és soha egyszer sem lett foltos semmi. Mert ha leültünk az asztalhoz, akár enni, akár tanulni, onnan nem ugrált fel senki, még készen nem lett minden, jól nem lakott mindenki. Azt gondolom, hogy golyóstollal sokkal könnyebb írni, de úgy tűnik, a technika hiánya miatt senki nem maradt analfabéta. Inkább akadályozott a látásom, mert nem láttam a világoskék vonalakat a füzetben… de valahogy addig gyakoroltuk drága nagyapámmal, míg mégis egyenesek lettek a sorok. És sose sírtunk. Minden reggel elkísért az iskolába, és délben várt a kapuban. 300 méterre volt az iskola, de ő hozta a táskámat, mert kicsi voltam és nehéz volt, és húztam a földön. Meg mert nagyon szeretett. Az ő szeretete és bölcsessége átsegített és máig átsegít nehéz helyzeteken, máig képes átívelni az éveken.


Igen, én még sötétkék köpenyben jártam iskolába, mint a szövőnők a gyárba. Kék tornagatyánk volt és fehér atléta hozzá, kék dorkóval, kék zsákban, egységesen mindenkinek. Rajta a monogramunk, elsőben a szamóca, az ovis  jelem. Az ünneplős is sötétkék-fehér, kisdobos, majd úttörő nyakkendővel. A felnőttek ünneplős ruhája is sötétkék öltöny és kosztüm volt. A gyárakban is sötétkék munkaruhát hordtak, a bolti eladók is sötétkék köpenyt húztak minden nap. A nagyapám is sötétkék schurzot (kötény) kötött, ha a ház körül dolgozott. Valószínűleg a kovácsságából mentette át öregségére is. Nagyanyám mindig pörölt vele, ha kiment benne az utcára, mert megszólják az emberek. És most mondja valaki, hogy a kommunizmus színe a vörös volt és nem az „egyensötétkék”!


Azért van sztorim a tintapacáról is, ezekből a jeles időkből.
Nagyapámnak valami dologban nem sikerült velem dűlőre jutnia, és igyekezett nem engedni egy jottányit se az elhatározásából, ami nekem gyereknek valamiért nem tetszett.
- Tudod, kicsi, ez az én házam, itt az van, amit én mondok. Ha nem tetszik, lehet világgá menni. -mondta.
Azután megbékéltem a helyzettel, mást nem tehettem, a tekintély az parancsol. Néhány hét múlva átmentünk a nagyapám testvéréékhez, s a nagy asztalon egy szerintem nagyon szép, apró csillag-mintás fehér horgolt terítő volt, rajta egy hatalmas tintapaca. Az benne volt a levegőben, hogy valaki rossz fát tett a tűzre.
- Hogy került ide a terítőre ez a tintapaca? -kérdeztem rá bátran a dologra.
- A Béla papád kipancsolta a tintát (ő is mártogatós tollal, tintásüvegből dolgozott). Mondtam is neki, hogy most már legjobb ha világgá megy. -válaszolta a felesége.
Elgondolkodtam, és persze meg is volt a naprakész válaszom:
- Ez nagyon jó hír, akkor nem kell egyedül világgá mennem, jön velem ő is. Nem unatkozunk majd legalább útközben.


Azután volt még egy történetem egy folttal ötödikes koromban. Volt valami nagy népi hurrá az iskolában, és ünnepélyes fogadalmat tettünk az iskola udvarán, hogy egy hétig minden nap úttörőnyakkendőben jövünk iskolába. Hát persze hogy egyszer otthon hagytam. Ez a beírás került be az ellenőrzőmbe a saját kézírásommal:
A 'Csapatzászló előtted' -fogadalmamat megszegtem, ezzel úttörő becsületemen foltot ejtettem. Ezért saját magamra kell kiszabnom a büntetést, ami elég fájdalmasan érint. Dátum, osztályfőnök aláírása, meg az én kis nemecsekes nevem.”
Mondanom sem kell, hogy mindenki csak mosolygott, mikor elolvasta. 
Igen, én az iskolában még intravénásan kaptam minden nap a mozgalmi nevelést.


Azután az autóm, hát az is sötétkék volt, nagyon szerettem. Ő totálkárosan végezte, én meg túléltem. Ez egy csodálatos közös repülés volt. Meg a lehetőség egy másik életre.


Most a sötétkék-fehér delfti csempék jutnak még eszembe. Van gyerekjátékos, konyhai, és hajós. Nekem a hajósok a kedvenceim. Aprólékosan kimunkáltak minden részletükben, mint egy festmény. Nemrég lett készen az amszterdami vasútállomás alatt a biciklis és gyalogos alagút, hát ott is ilyen csempék vannak végig a falon, hatalmas hajókkal, meg a tengerrel. Nagyon érdekes.


Manapság inkább átváltottam vidámabb színekre, nem kell már a sok ünnepélyes sötétkék, vagy munkáskék. A farmerek és azok a kedvenc hálópólók azért még mindig sötétkékek. Mert azok úgy részei az életnek, mint ahogy a tintás élményeink, mert bár nem beszélünk róluk, velünk vannak boldogságunknak vagy boldogtalanságunknak megélt pillérei. Lehet, hogy a múltunk nem számít, de a jó dolgokat magunkkal visszük. Már az is jó érzés, ha csak elmosolyodunk rajtuk, vagy jó hangulatunk lesz tőlük. Mindig mindenben van valami szeretni való.



Ha szereted az életet, akkor előbb utóbb az élet is megszeret téged.