365 nap 2.

Új év, új élet...

„Az ünnepnap azért kápráztat el,
Mert szürke napokból ragyog elő,
Ritkán, ahogy a nyakláncban tüzel
Itt-ott egy-egy igazi drágakő.” (Shakespeare)

Elkápráztatni mi emberek nagyon tudunk: tűzijáték csináláshoz, nagy felhajtásokhoz magunk körül, a szemfényvesztéshez, az illúziók hajhászásához, a látszat hihetővé, csillogóvá szidolozásához a végtelenségig ragaszkodunk. Valljuk be, értünk is hozzá. Az idők folyamán oly magas szintre fejlesztettük. Másoknak hazudni megtanít az élet, rákényszerít egy ország, amiben már mindent lehet, csak élni nem. Legalább is így gondoljuk. Mentjük, ami menthető azzal, hogy „nemes” hazugságainkkal nem okoztunk kárt senkiben. Azután egy reggel arra ébredünk, hogy szemrebbenés nélkül becsapjuk önmagunk, hazudunk magunknak is. Még el is hisszük. Ez a legnagyobb baj.

Azután itt vannak az újévi fogadalmaink, amik leginkább nem is teljesülnek, természetesen ezért is csak magunkat hibáztathatjuk. Mindet csak kapaszkodóként használjuk, amik segítségével időről időre igyekszünk az eltűnt idő nyomába eredni, azaz a múltban élni. Illetve áthelyezzük főhadiszállásunkat a jövőbe. Tervezgetünk, rövid határidőket állítunk, azután meg jó nagy csalódásokat élünk meg, s azt gondoljuk, hogy bennünket még az Isten se szeret, ember meg pláne nem… szerethetetlenné váltunk, legfőképpen önmagunk számára. Ez persze így nem igaz. A lényeg mégiscsak az, hogy nem vagyunk képesek a mában, a mostban élni, legfeljebb pillanatokra. Ez az ember legnagyobb tragédiája. Halálra mérgezi magát, mert nem képes ezen átlátni. Nem mondom, hogy a dolog egyszerű, hiszen a legnagyobb talány talán épp saját magunk számára vagyunk. S ennek megértése rémesen időigényes, ugyanakkor kikerülhetetlen feladat. 

A kiegyensúlyozott embernek nincs is szüksége ilyesmire. Egyszerűen eljön az év vége, mosolyogva rácsodálkozik a tűzijátékra, s nem fél előkapni a fiókból egy fehér papírt, lehet, már csak gondolatban, nincs is szüksége rá, hogy leírja. Pillanatok alatt elkészíti az éves könyvelést fejben. Pozitív oldal kontra negatív oldal. Korrigálni valók, tanulságok, öröm. Tudtam-e szeretni? Szerettek-e? Megbecsültem-e a mostjaimat? Hányszor ragadtam bele a múltamba? Mikor estem túlzásba a jövőt illetően? Mikor voltam türelmetlen magamhoz? Miért voltam gyenge? Mitől féltem? Tudtam-e folyamatosan változni? Adtam-e magamból bárkinek? Segítettem-e másoknak megtalálni az utat? Tudtam-e boldoggá tenni és boldognak lenni? Kockáztattam-e? Bármit is hagytam megtörténni velem, vagy tettem mással, amiatt tudok-e majd évek múlva is tükörbe, vagy a másik szemébe nézni? S végül soha ne bánjam meg, ami megtörtént… annak mindig helye és ideje volt, pont akkor, pont ott. Ezt is meg kell tanulni elfogadni és értékelni.

Az élet sosem néz hátra. A próbákat akkor kell megélni, amikor szembe jönnek. Félelmeink, mint hétfejű sárkány, sorban állnak egyre. Az élet dobálja a döntéshelyzeteket. A strucc ilyenkor elegánsan homokba dugja a fejét és vár. Mi emberek meg alkudozunk, mert soha semmire nem vagyunk felkészülve.

Sem az életre, mert mindig csak az adott szituációhoz nem tudunk éppen felnőni. 102 évesen is éretlenek vagyunk.

Sem a halálra, annak is inkább lesegítjük a hátáról a rőzsét, és alkudozunk vele, hogy most még ne… nem akarunk menni… még élni akarunk… pedig annyi drága időt elvesztegettünk, elbénáztunk…

Anyagias, teljesítményorientált világban élünk. Ha beállunk a sorba, egy reggel valószínűleg arra ébredünk, hogy kicsúszott a talaj a lábunk alól. Azt gondoljuk, mindent elveszítünk. Pedig ez csak a kiképzés része. Ilyenkor keményen megleckéztetnek bennünket. Ha megértjük a tanítás lényegét, akkor van tovább lépés. Ha ennyi kevés volt, hát máskor, mással, máshol meg fogjuk élni még egyszer, vagy többször ugyanezt, vagy hasonló szituációt.

Ha valamit vagy valakit elveszítünk, határtalan üresség lesz a szívünkben. Az nem visz előre, ha görcsösen vissza akarjuk szerezni. Jobb, ha üresen marad a szívünk. Nemsokára azt vesszük észre, hogy a gyógyuló sebek helyére valami új, az előzőnél jobb, értékesebb dolog kezd beszivárogni. Az elengedés önmagunk újraépítése az alapoktól a kémény csúcsáig. Végtelen szeretet kell hozzá. Ha jól csináljuk, bár fájdalmak árán, de mindig egy szinttel feljebb lépünk.

„Az adás és az elfogadás után a szeretet iskolájának talán legnehezebb tantárgya az elengedés művészete. Elengedni mindent és mindenkit, akiket valaha szerettünk, és hinni, hogy a lélek szabadságában örökre együtt maradunk.” (Simon András)

Semmi sem öncélú. Még a várakozás sem. A másik fehér papírunk, amit lazán kell kezelnünk: a kívánságlistánk. Hozzá elengedhetetlen tanulni való: a türelem önmagunkhoz, és másokhoz. Hiszen kívánságlistánkon a vágyaink sokszor évekig pihennek. Nem vagyunk még fogadóképesek, nem érleltük még meg a gyümölcsöt, hogy az ezüsttálcára tehessük. Hiába vágyunk megpihenni, kikötni, holtomiglan- holtodiglan szeretni valakit, ha nem vagyunk még készen rá. Azután a számunkra fontos dolgokat sürgetnénk, s lassan rájövünk, hogy nem lehet.

Mert még mindig egósan gondolkodunk, siettetünk mindent, feltételeket szabunk, kifogásokat gyártunk, egyszóval elfrigidkedjük, ha tetszik: elszabotáljuk azokat a döntéseket, választásokat, lehetőségeket, ami csak rajtunk múlik. Máskor meg döntünk, borítunk és tönkre teszünk mindent. Látszólag. És jóllehet, 50-50% eséllyel döntünk jól vagy rosszul, mégis sokszor minden jobb lehet az egy helyben topogásnál.

Az én szívemet is sokszor összetörték és kihasználták. Mindig vágytam valakire, aki visszaadja a magabiztosságom, a nőiességem, mert ez nem ment egyedül. Mindig, mindenhez megérkezik a megfelelő segítség az életünkben. Egyedül a döntések egyszemélyesek. A tű foka. Ott magunk megyünk át.

Ebben az évben is történt nagyon sok minden, és tudom, hogy jó dolgokban ezután sem sem fogunk szűkölködni. Persze az akadálypályán most is végig kell majd menni.

Szeretem az életet, ahogy csak a társam szerethetem.

„Úgy szeretem, hogy nagykabátban is vágynék vele- aludni.” (Fodor Ákos)

Megkérdezem naponta magamtól, hogy amit csinálok, az közelebb visz-e ahhoz, ahol holnap lenni szeretnék. Minden nap megkeresem magamban azt az érzést, amiért érdemes élni. Minden napért hálás vagyok. Nincs egyetlen újévi fogadalmam sem. Teszem a dolgom, és ha kell, hát repülök. Mert van az a kérés, amire gondolkodás nélkül igent mondok, amit nem kell egyáltalán előre elhatározni… csak megtenni...

„Ha három madár ül a kerítésen és kettő elhatározza, hogy elrepül, hány madár marad a kerítésen? A válasz: három. A tanulság: attól, hogy elhatározol valamit, még nem teszed meg.” (Robert Kiyosaki)

365 nap 1.

Ünnep

„Mit is jelent egyáltalán a karácsony? Mit ünneplünk valójában? Azért lett karácsony, mert szenteste az emberek egyszer csak olyan jól kijöttek egymással? Nem, barátaim, karácsony nem a jó emberek, hanem a jó Isten ünnepe. Ő jelent meg életünk istállójánál, és magával hozta az ünnepet. A mi korunkban is, amikor körülöttünk minden összedőléssel fenyeget, be akar jönni hozzánk, hogy rendet tegyen.”   (Johan Frinsel)

Drága nagyapám számára még evidens volt, hogy legyen bármi, minden december 24-én újra és újra megszületik nekünk… a szívünkben… s ez tartást és kitartást adott a többi 365 napban is. Ebben a biztos hitben nevelt bennünket is, mindegy volt neki, hogy éppen milyen korszakot él a világ, mit volt szabad kimondani és mit nem. Az ő házában mindent, ami közelebb vitt naponta az igazsághoz. Azután mindig csak mosolygok rajta, hogy hogyan avanzsált át a szocialista népi hurrában a szeretet ünnepévé. Végül is, ha jól belegondolok, Isten az ateistát is éppúgy a köténye alá veszi, mint az eretneket, vagy a hívőt… mert egyedül ő nem válogat, és az az ember sem, akinek a szívében szeretet van. Mindenkinek meghagyta a szeretetet. Nem csak karácsonykor, 365 napban. Mindegy a csomagolás, végül is bármennyire kifordult a világ magából, ez a nap mégis igyekszik évről évre szeretetet sugározni, kinek milyen formátumban, milyen mélységben, és persze a megfáradt lélekben is elindítja az érzelembombát… Így azután szoktuk mondani, hogy a nagy családi veszélyek ünnepe. Mert elszabadulnak az érzelmeink, mert most jól akarjuk csinálni, de valamiért nem megy. Mert a helyet, ahol épp vagyunk, az elmúlt időszakban pokollá tettük, magunk és mások számára. A földet, az országunkat, a családunkat, a lelkünket.

Ezért azután nem is szeretjük a Karácsonyt. Mert már semmit sem tudunk igazán értékelni, szeretni. Hajlamosak vagyunk kiábrándulni az életből, szeretteinkből. Nem merünk semmibe és senkibe beleszerelmesedni. Mert nem vagyunk képesek bevállalni és meggyógyítani a sebzett, törött szívünket, és rendet tenni a fejünkben. Sajnos a mai ember keveset szeret… ezáltal úgy érzi, hogy őt sem szeretik eléggé. Marad a főzés, bevásárlás, a legnagyobb fát megvesszük az utolsó napon, és minden olyan üres marad. A külsőségek nyomán az ünnep nyomasztó hétköznappá törpült óriás lesz. Nevetségesen futkosó Quasimodoként élünk. Senkit nem engedünk közel a lelkünkhöz, mert a torz külső alatt kevesen is gondolnák, hogy még van szívünk. Ilyenkor talán nem rossz a tükörbe nézni, de annak tudatában, hogy nem az vagyok, akit a tükörben látok, hanem aki a tükör előtt áll. Én egyedül tudok megváltozni és megváltoztatni körülöttem a világot.

Érdekes… visszaszerettem oly sok dologba, az őszbe, a Karácsonyba is. Nem mondom, hogy ezért mindenkinek határátkelővé kell válni, mert nem. Ma reggel visszaolvastam az egy évvel ezelőtti írásomat, meg a Facebookos 1-2-3-4 évvel ezelőtti emlékeket. Igen, volt benne jó és rossz egyaránt nem kevés. De nem is ez a fontos. Most jó. Ezzel együtt én is jobb vagyok minden nap csak egy kicsivel. Hagyom, hogy az ünnep az legyen az életemben, aminek az Isten szánta. Szeretetnek. Hiszen tényleg annyit sikerült kapni belőle, hogy már nem baj az se, ha szétosztogatom, mert nagyon gyorsan visszapótol. Olyan ez, mintha csak átfolyna rajtunk. Nagyszerű érzés. Félelem nélküli érzés. Valami olyan lelki tisztaság, amivel a gyermek születik. Vagy mint a gyertya fénye. A világ világossága.

S talán már a többi 364 napunk is máshogyan telik. Az ünnepek, a születésnapok, az évfordulók és a hétköznapok egyaránt szeretetben, nyugalomban, munkában és pihenésben múlnak el felettünk. Minden napnak megvan a maga boldogsága, a legegyszerűbb és legfárasztóbb napnak is, ha szeretetben teljesít. Szenteljük tehát meg ünnepeinket, hogy megszenteltessenek velük együtt a hétköznapjaink is. Valami ilyesmi a feladat, nem kisebb ennél. Nem szabad kevesebbel beérnünk.

Az arany karácsonyi gyertya fénye valóban világosságot hozzon a gondolatainkba és őszinte szeretetet a szívünkbe!

„Karácsony nem az ész, hanem a szív ünnepe. És a szív érzi, hogy azok is ott állnak veled a karácsonyfa körül, akiket a szemeddel nem látsz, és az eszeddel nem hiszel.” (Müller Péter)

Ami ellen nincs törvény 8.

Hit

„Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam.” (Tim II. 3:7)

Mennyire igaz: miközben harcolunk, miközben futunk, a hitünk mindig megtart minket. Az élet hit nélkül nem élhető. De mi is ez valójában? Mire is gondolunk jól, rosszul, ha értelmezni próbáljuk a kérdést? Miért is került ide a negyedik adventi gyertya meggyújtásakor írásom elejére egy tipikusan temetési ige? Egyszerű, én ilyen vagyok. S ha tudsz ilyennek szeretni, hát olvass tovább!

Amikor már nem félsz felvállalni magad, nem félsz maradéktalanul megélni életed minden percét, a szenvedést és a boldogságot egyaránt, felhalmozol magadban annyi szeretetet, hogy egyszer csak előtör belőled. Már nem érdekel, hogy kapsz-e, csak az, hogy adhass. Mikor képes vagy szeretetben élni, igazán nem érdekel, hogy elvisznek tőled mindent. Mert ez már nem fontos, hisz tudod, hogy mindig minden visszaáll egyszer a maga egyensúlyába, itt vagy máshol, most vagy máskor, az teljesen mindegy. Magadért éled az életet, ugyanakkor alapállapotod a szeretet.

Az erőt, ami az életünk, a sikereink mögött van, azt egyedül önmagunkban találjuk meg: egy kicsi Istenből, aki azért van ott, hogy felfedezzük magunkban. Ezért minden ember a lehető legközelebb van az Istenhez, hiszen benne is ott van, és ki tudja, lehet, majd felfedezi egyszer. Megtanulja befogadni.

„Nem juthatsz el oda, ahol lenni akarsz, ha hadakozol azzal, ahol vagy.” (Abraham Hicks)

Furcsa a mai világban hitről beszélni, hiszen ezt hallva képesek az emberek egymásnak esni, a hit nevében ölni, megtagadni, kitagadni, megbélyegezni, kiirtani országnyi területeket. Pedig egyetlen vallás sem erről szól, de még az ateizmus sem.

Kezdjük csak az elejéről! A hit legnehezebben értelmezhető sarokköve éppen az, amin valójában felépül: olyan dolgot fogadunk el, aminek igazolása semmilyen módon nem lehetséges. Ez sem tapasztalatilag, sem érzékileg, sem logikailag nem feltételezhető.

Másrészt a hitet gyakran azonosítjuk a vallással. Ráadásul van egy csomó vallás, manapság már 8 világvallásról beszélünk, és akkor ott vannak még az ateisták, az empirikusok, a spirituálisok és sok minden. Érdekes következtetésre jutunk, ha azt próbáljuk megkeresni, ami mindezekben közös.

Íme: Mindegyikük ember és a világ valamint Isten kapcsolatáról szól. Az élet nagy rejtélyeit igyekszik megfejteni és iránymutatással lenni a mindennapokban. Elvezet a halhatatlanságba. Vigaszt nyújt, ha megfáradunk. A lényege azonban minden vallásnak és nem vallásnak, egyetlen dolog: a szeretet. Lehet ezt sokféleképpen magyarázni, de a lényeg mégiscsak az, hogy az ember nem tud szeretet nélkül élni.

„Ahol szeretet van, ott van az élet.” (Gandhi)

Minden vallás a szeretetre, tisztaságra, könyörületre, embertársaink megbecsülésére, tiszteletre, őszinteségre tanít. Mert valljuk be, ezekben gyakran gyengék vagyunk.

Hogy vallásosnak tekintjük magunkat vagy nem, és hogy milyen vallást gyakorlunk, azt milyen formában, az sok mindentől függ. Lehet a hozott anyagunk, amilyen családba születtünk, ahogyan neveltek, amilyen tanulmányaink voltak, amilyen korban, földrajzi helyen élünk… A teremtés lényege épp a különbözőség, és mellé a tolerancia megtanulása. Az alma ettől kerek. Hisz annyira másak vagyunk, mi emberek. És oly sok mindenben hasonlítunk is egymásra.

Nincs számomra keresztény, hindu, zsidó, muszlim, taoista, buddhista, spirituális igazság. Azaz ott van mind, amiben felnőttem, amiben éltem, amit tanultam, aminek a tanításait szeretem olvasni. Mert én magam vagyok, eretnek vagyok, azaz egyéniség. Nem vagyok belegyömöszölhető egyetlen dobozba sem,és nem levágható belőlem, ami nem fér a dobozba.

Az egyedüli dolog a mérték, ami mindenben irányadó lehet: hitben, vallásban, természet szeretetben, spiritualitásban, empirizmusban, kritikában, élvezetekben, kevélységben, szomorúságban, dühben, elfogadásban, elengedésben, még a politizálásban is.
Egyetlen dologban nem: a szeretetben. Ebben az egy dologban nem lehet hajlékonynak lenni. Ebben az egy dologban nem lehet mérték, mert feltétel nélküli. Ebben az egy dologban én magam legyek! És bár lehetek saját magam filozófusa, soha nem az számít, hogy milyen medál lóg a nyakamban. Mint ahogy az sem fontos, hogy mi van a templom tetején, ahova betérek, lehet épp egy hajó is. Az sem lényeges, hogy mikor és hányszor teszem. Lehet, még az is indifferens, hogy mit hol és mennyit imádkozok. 
Egy kérdést tehetek csak fel magamnak: Gyakorlom-e a szeretetet? 
Magyarra fordítom: Szeretek-e, és szeretve vagyok-e?

Ezt úgy teszem-e, hogy mindvégig önmagam maradok? Felveszem azt a ruhát, amiben jól érzem magam, magamra fújom azt az illatot, amit én szeretek, olvasom a kedvenc könyveimet, hallgatom a szeretett zenéimet, megnézem a filmeket, elmegyek színházakba, járom kedves múzeumaimat, megvalósítom az álmaimat, örömmel veszem, amit megmutat magából nekem a világ. Olykor imádkozok is. Olykor csak énekelek. Közben dolgozok, tanulok, de ez sosem teher. És közben szeretek...feltétel nélkül. Ez így van jól. Hiszen soha senki nem fáradt még el a szeretésben. Olyanról már inkább hallunk, hogy belefáradunk a hazugságokba, a fájdalmakba vagy a bizonytalanságba vagy a várakozásba.

Ne felejtsük, hogy egy dolog azért egészen biztos: december 24-én megszületik.

Ami ellen nincs törvény 7.

Barátság, szeretet, szerelem…

„A barátság lehet talán szilárd akármi másban, de a szerelem dolgában nem az.” (Shakespeare)

Az író mindig fején találja a szöget. Gondoljunk csak bele! Most így Advent táján amúgy is hajlunk az ilyenféle tűnődésre. Mert itt is van az ideje. Mert nem lehet a gyertyát csak úgy meggyújtani. Érdemes elmélkedni sokszor azokon a dolgokon is, amiről azt gondoltuk, hogy csontig rágtuk már magunkban. Azután sikerül ismét a magunk csöndjében felfedezni, hogy az elmúlt időszakban is mennyi mindent tettünk hozzá, mi mindent éltünk meg boldogan, milyen sokszor volt alkalmunk adni és kapni, és mennyivel jobbak lettünk. Minden nap a tegnapi önmagunknál kicsivel jobbak. Mert ez volt a kitűzött cél. Ezen a ponton pedig nem maradhat el a hálaadás sem, mindezért a jóért. S azután eszünkbe jutnak azok, akik bár messze vannak tőlünk, nagy szeretettel gondolunk rájuk, és ebben a képletben nem akadály az 1600 km sem. Az idő és a távolság sokszor egészen hasznos tud lenni, mert kiemeli számunkra az „igaz” dolgokat, amikért azután érdemes harcolni, vagy éppen elkoptatja azt, ami csak „igazi” volt, és el kell engedni.

A barátságnak jó nagy köténye van, akárcsak a jó szülőnek. Elfedi a hibákat, betakarja a gyengeséget, megérti hogy szétcsúsztál, ha nem mondod, akkor is látja, hogy mikor nincs talaj a lábad alatt. Megengedi magának, hogy naponta leöntsön vitriollal, ugyanakkor bizonyára jól érzi, érti és értelmezi az érzéseidet. Olykor jól megrugdos, mikor nem férsz át a tű fokán. S addig nem hagyja abba, még a „Biztosan ezt akarod?” -kérdésre határozott „Igen.”-nel nem válaszolsz. Bizonyosságot akar, hogy a racionális és a szíved már nem harcol, nem próbálja győzködni egymást. Ezt a bizonyosságot persze helyetted megszerezni ő sem tudja. Ezért azután egyre csak teszi fel a kellemetlennél húsba vágóbb kérdéseit. Olykor hadakozik is veled. Megmondja, ha nem büszke rád. Megmondja, hogy most felejtened kell. Megmondja, ha neheztel rád valamiért. Két irányban működik. És nem adja fel...

A barátság az évek alatt öles gerendákat épít alád, mert a kölcsönös bizalomra alapoz. Nagy szerelmed lehet az életben több is, de legjobb barátod az csak egy van.

A barátság mindig a szeretettel sétál kézen fogva. Vele szerelmesednek egymásba. Mert mindketten tiszták, egyszerűek, nem hagynak maguk után megválaszolatlan kérdéseket, és nem hagynak maguk után lépten-nyomon szekrényekből kihulló csontvázakat.

A barátság olykor bekockáztat, átlépi a saját határait, de a tisztaságát ebben az esetben sem lehet megkérdőjelezni.

Ha a barátoddal sakkozol és rád szól, hogy:

-A királynővel úgy lépni nem szabad!

A magától értetődő naprakész válaszod lehet:

-De nekem szabad!

Ennek a helyénvalóságát senki kétségbe nem vonja.

„Az ember igazi hazája a szeretetben van. Minden más helyen számkivetett.” (Müller Péter)

A szeretet sem engedi meg magának azt a luxust, hogy csontvázakat hagyjon maga után. Fontos neki az érzés, hogy vele jó lenni. Természetes, magától értetődő, megbízható, mindig jelen van, sosem önmagáért lobbizik. Fontosabb neki a másik boldogsága, öröme. Sohasem kötelez semmire, s mégis teszi a dolgát. A szeretet vegytiszta, hófehér, csendes, nyugodt, biztonságos, afféle védőháló. Sohasem kapkod, nem veszi el azt, ami az övé. Mert a legcsodálatosabb benne, hogy feltétel nélküli… adjuk, és kapjuk. Sokszor nem attól, ott, és akkor, amikor és ahogy szerintünk a helye és ideje lenne, de valahol mindig egyensúlyban vagyunk vele. Mert csak így tudunk élni. Sokszor az élet kevés, hogy ezt megértsük. Persze van, akinek megadatik ez a bölcsesség is, és ettől válik értelmetlenné az eddig oly kusza képlet, amelyet saját életére eddig alkalmazni próbált.

A szeretet óvatos, félt, óv, vigyáz, felelősséget vállal, bizalmat parancsol. A szeretet nem múlik el. Ellenben a szerelemről meg azt beszélik, hogy nem tart örökké.

„Hatalom vagy szerelem?
És ha szerelem, az milyen szerelem?
Azaz, hogyan is gondoljuk a helyes szerelmet?
Hogyan és miként kell szeretni?
És hogyan és miként kell uralkodni?
Mi a hatalom?
Nem tudom.
Vizsgálom szenvedéllyel és kíváncsian.” ( Alföldi Róbert )

A szeretet és a szerelem két különböző szó a magyarban. A két fogalomra számtalan nyelv csak egy kifejezést használ (angol: love). A magyar nyelvi gondolkodás ebben a kérdésben is oly precízen árnyalt. Tudomásunkra adja, hogy ez a két dolog, bár egy tőről fakad, képes összemosni a határokat, mégis valahogy külön mérlegelést igényel.

A szerelemnél összetettebb és jobb érzés nincs. Olyan szenvedélyes, ami semmihez nem fogható. Képesek vagyunk közé és a boldogság közé egyenlőség jelet tenni, pedig ez nagyon nem helyes gondolat. Nem kérdez és nem válaszol, egyszer csak ott van, lángba borít mindent, éget, eléget, és nemegyszer az összes szekrényedből lépten-nyomon rád hulló zombikat hagy maga után, csak hogy az eredeti példánál maradjunk. Potenciális veszélyforrás. Amellett ki ne ismerné a rózsaszín köd effektust, a mindig te jársz a fejemben érzést. Fölénk kerekedik, eluralkodik rajtunk. Nem vesszük észre és függővé válunk. Azután elmúlik, kihűl, megvonási tüneteket okoz, ilyenkor semmivel sem vagyunk jobbak egy szétcsúszott heroinfüggőnél.

Müller Péter Kiábrándulás című írásában nagyszerűen leírja az érzés ábrándszerűségét. A magyar nyelv megint bravúros kifejezéseit idézi „beleábrándultam” és „kiábrándultam”.

Valójában meg semmi másról nincs szó, mint arról, hogy a szeretettel szemben a szerelemben hajlamosak vagyunk borzasztó egósnak lenni, birtokolni, tovább megyek: hatalmat gyakorolni a másik felett. Azután, ha jól tönkrement az érzés, ugyanígy válunk el. Mert szeretet kell az elengedéshez is. Mint ahogy az sem igaz, hogy a szerelemnek múlnia kell, mert nem törvényszerű egyáltalán.

Ezért az egónknak és a félelmeinknek hála: nem tudunk, nem merünk szerelmesedni. De belegondoltál már abba, hogy mire is vagy képes, ha nem tart vissza a félelem? Miféle félelem ez? A saját néha valós, néha vélt félelmeid. Ha engeded ezeket eluralkodni magadon, sosem fejted meg a világ titkait. Kockázat nélkül nincs siker. Sírás nélkül nincs boldogság.

Így a gyertyagyújtás idején nem haszontalan eltöprengeni ezen is magunkkal. S végül ne feledkezzünk meg a bibliafordító igyekezetéről sem!

Isten nem a szeretett fiáról beszél, hanem akibe szerelmes. Ezzel is kifejezvén, hogy a szerelem a legforróbb, legmélyebb érzés a földön, a legteljesebb egység, amitől igazán nem kell félni, csak megadni a szívünkben neki azt a helyet, ami megilleti.

„Ez az én szerelmetes fiam, akiben gyönyörködöm: őt hallgassátok!” (Máté 17:5)

Ami ellen nincs törvény 6.

A zene az kell...

„ A zene nagyon beszédes. Az első találkozás az operával eldönti, hogy lesz-e tovább. Az ember vagy megszereti vagy megutálja. Ha tetszik, mindig szeretni fogja, ha nem, talán megtanulja méltányolni, de sohasem fog a lelkéhez férkőzni.” (Pretty Women)

Milyen izgalmas, megint egy dolog, ami a maga törvényen kívül állásával végigkíséri utunkat. Előtűnik hangsúlyos, vagy hangsúlytalan szituációkban és melengeti a lelkünk, csiszolja egyre fényesebbre az érzéseinket, míg olyanná nem lesznek, mint a gyémánt: tisztává, átlátszóvá, fényesen csillogóvá, és anyagában fölöttébb keménnyé- mégis szerfelett érthetővé. Legfőképpen őszinte, mert mindig a pillanatot ragadja meg, mert minden érzésre van éppen aktuális, vagy sokszor visszatérő gyönyörűséges zenénk, vagy ha nincs, akkor beleszeretünk a következőbe, vagy épp csak eszünkbe jut egy régi dallam, amit elkezdünk dúdolni napközben. Talán a dallamot is úgy vonzzuk magunkhoz, mint álmainkat, az olvasni valót vagy a szerelmet.

Első találkozásom a zenével, hasonlatos nagyjából a fenti idézettel, mikor is kicsit sarkítva: a kurva operába megy, és a kérdés csak az, hogy megszereti, vagy megtanulja tisztelni vagy méltányolni azt.

Aki nem élt benne, nem ismeri a falusi kispolgári létet, abban a formájában, ahogy az képes volt fennmaradni a maga sajátos kövületében ó azokban a 60-as években is. Pedig akkor már javában a kommunizmust írtuk. A szó persze mint tudjuk helytelen, de így hívtuk. Később persze megtanultuk az ide vonatkozó helyes történész-terminust is. Anyukám egészen furcsa világszemléletében pedig még inkább jó talajra találtak a magok. A keserédes világ, amit kialakított maga körül, a bebetonozott múltjával, vasrácsok mögé konzervált történelemmel- képezte az illúziót, amiben élt. Minden, ami ezen kívül esett az „más világ” volt az ő szóhasználatával élve. Sikerült jól bele is őrülnie öregségére, de a természet sosem hagyja magát becsapni, az mindig visszaüt valahogy, hogy kizökkentsen és ezáltal visszaállítsa saját egyensúlyát... Idővel felülkerekedik a legmakacsabb egón is, hogy végül megadásra kényszerítse azt, és példát statuáljon a körülötte álló bámészkodóknak.

Nos, radnótiul mondva: messzeringó gyerekkorom világa. S bár a testem már nem e földbe süpped el, mégis sok dologban jól-rosszul, de meghatározó volt.

Lehettem úgy tíz éves, mikor derült égből villámcsapás, anyám vett egy zongorát. Mire haza értem az iskolából, már be is foglalta a szobám alapterületének negyedét. Ez nem volt baj, mert az 5x6m-es szobában akár el is fért. Majd szerzett zongora tanárt is. Én meg dührohamot kaptam, mert már megint meg se kérdezte, hogy akarom-e, és innentől fogva egyáltalán nem akartam. Szerettem már akkor is ellent mondani az anyámnak. Az egész életünk erről szólt. Gyakorta bekóstoltuk egymást, mert mindig kigondolt valamit, és sosem kérdezte meg, hogy szeretném-e, és csinálni kellett. Tehát csináltam nem nagy örömmel.  Azután meg én nem kérdeztem, csak csináltam mindenfélét. Így azután az évek alatt jó magas és vastag falakat sikerült felhúznunk egymás közé. De a végén a természet ezt is kiegyenlítette, mint mindent.

Szegény csodálatos zene! Mennyire rosszul kezdődött a mi közös pályafutásunk. Nem emlékszem például arra sem, hogy valaha valaki hallgatott volna otthon jófajta változatos zenéket. Azután lassan a véremmé váltál. Fokozatosan épültél be a mindennapjaimba. Sokféle korszakomnak, sok barátomnak, és a művészetekre való nyitottságomnak hála, már mindenféle zenét fogyasztok. Mindig azt, ami pillanatnyilag passzol az érzéseimhez. És mivel igyekszem élni, az érzelmeim is tudnak egészen szélsőségesek lenni, nincs az a muzsika, ami nem okoz örömet. Egy pazar koncert azért mindent visz. Nagyon sajnálom, hogy sosem tanultam meg jól játszani egyetlen hangszeren sem, mert azt gondolom, hogy az is valami nagyszerű dolog lehet. Válogatás nélkül énekelek, sokat, és mozgok a zenére, szinte mindig, mert ez hozzá tartozik az én olvasatomban. Képes vagyok megszeretni bármely irányzatot, azt gondolom, ha valamit elég sokszor hallgatunk, előbb-utóbb megszeretjük. S ahogy a természet mindig kiegyenlít, a zene is a harmóniára törekszik. Így azután megfelelő mennyiségű zene hallgatása segít kiegyensúlyozni a  lelkünket.

„Isten azért teremtette a zenét, hogy szavak nélkül tudjunk imádkozni.” (John Lennon)

Mindenesetre a zongora, a hegedű vagy egy fuvola hangját nem helyettesíti az életben semmi más. Ez egészen biztos. Sokszor persze hömpölygő szimfóniákra vágyunk, mindent elsöprő nagy zenekarra, vonósokra, fúvósokra, dobokra. Határozott futamokra, markáns dallamokra, amolyan őrületfélére emelkedik meg a légzésünk, pulzusszámunk és vérnyomásunk. Olykor ünnepélyes zenére gondolunk. Olykor elmerülünk némi örömzenélésben. Máskor romantikus aláfestés- mint egy barátság amely örökérvényű, egyszerűen csak háttérként szól- mert nem akarunk egyedül lenni. Sokszor csak felidézi bennünk a pillanatokat, amikor boldogok vagy éppen szomorúak voltunk. Emlékeztetnek valakire, vagy valamire, aki vagy ami már nincs velünk. Vagy egyszerűen lenyugtat, kikapcsol, éppen csak ébren tart, segít koncentrálni. Máskor meg nem bírjuk ki, hogy azonnal ne táncoljunk rá. Hallgatunk komoly, és olykor könnyű zenét. Néha kifejezetten rossz zenére is kedvet kapunk, mert olyan is van, de még abban is akad valami, amiért szeretjük. Mert még a rossz zene is képes megtörni a csendet. A jó zene pedig maga a csoda minden nap. Egészen közel merészkedik a lelkünkhöz, nem fél megérinteni. Nem hezitál, hogy szabad-e beleszerelmesednünk egymásba. A fülünkbe mászik a kristálytiszta dallam. Képes átlépni a komfortzónánkon, ezáltal megvalósítván bennünk valami felsőbbrendű összhangot.

„A zene rendet teremt a csöndben.” ( Gabriel Garcia Marquez)