365 nap 2.

Új év, új élet...

„Az ünnepnap azért kápráztat el,
Mert szürke napokból ragyog elő,
Ritkán, ahogy a nyakláncban tüzel
Itt-ott egy-egy igazi drágakő.” (Shakespeare)

Elkápráztatni mi emberek nagyon tudunk: tűzijáték csináláshoz, nagy felhajtásokhoz magunk körül, a szemfényvesztéshez, az illúziók hajhászásához, a látszat hihetővé, csillogóvá szidolozásához a végtelenségig ragaszkodunk. Valljuk be, értünk is hozzá. Az idők folyamán oly magas szintre fejlesztettük. Másoknak hazudni megtanít az élet, rákényszerít egy ország, amiben már mindent lehet, csak élni nem. Legalább is így gondoljuk. Mentjük, ami menthető azzal, hogy „nemes” hazugságainkkal nem okoztunk kárt senkiben. Azután egy reggel arra ébredünk, hogy szemrebbenés nélkül becsapjuk önmagunk, hazudunk magunknak is. Még el is hisszük. Ez a legnagyobb baj.

Azután itt vannak az újévi fogadalmaink, amik leginkább nem is teljesülnek, természetesen ezért is csak magunkat hibáztathatjuk. Mindet csak kapaszkodóként használjuk, amik segítségével időről időre igyekszünk az eltűnt idő nyomába eredni, azaz a múltban élni. Illetve áthelyezzük főhadiszállásunkat a jövőbe. Tervezgetünk, rövid határidőket állítunk, azután meg jó nagy csalódásokat élünk meg, s azt gondoljuk, hogy bennünket még az Isten se szeret, ember meg pláne nem… szerethetetlenné váltunk, legfőképpen önmagunk számára. Ez persze így nem igaz. A lényeg mégiscsak az, hogy nem vagyunk képesek a mában, a mostban élni, legfeljebb pillanatokra. Ez az ember legnagyobb tragédiája. Halálra mérgezi magát, mert nem képes ezen átlátni. Nem mondom, hogy a dolog egyszerű, hiszen a legnagyobb talány talán épp saját magunk számára vagyunk. S ennek megértése rémesen időigényes, ugyanakkor kikerülhetetlen feladat. 

A kiegyensúlyozott embernek nincs is szüksége ilyesmire. Egyszerűen eljön az év vége, mosolyogva rácsodálkozik a tűzijátékra, s nem fél előkapni a fiókból egy fehér papírt, lehet, már csak gondolatban, nincs is szüksége rá, hogy leírja. Pillanatok alatt elkészíti az éves könyvelést fejben. Pozitív oldal kontra negatív oldal. Korrigálni valók, tanulságok, öröm. Tudtam-e szeretni? Szerettek-e? Megbecsültem-e a mostjaimat? Hányszor ragadtam bele a múltamba? Mikor estem túlzásba a jövőt illetően? Mikor voltam türelmetlen magamhoz? Miért voltam gyenge? Mitől féltem? Tudtam-e folyamatosan változni? Adtam-e magamból bárkinek? Segítettem-e másoknak megtalálni az utat? Tudtam-e boldoggá tenni és boldognak lenni? Kockáztattam-e? Bármit is hagytam megtörténni velem, vagy tettem mással, amiatt tudok-e majd évek múlva is tükörbe, vagy a másik szemébe nézni? S végül soha ne bánjam meg, ami megtörtént… annak mindig helye és ideje volt, pont akkor, pont ott. Ezt is meg kell tanulni elfogadni és értékelni.

Az élet sosem néz hátra. A próbákat akkor kell megélni, amikor szembe jönnek. Félelmeink, mint hétfejű sárkány, sorban állnak egyre. Az élet dobálja a döntéshelyzeteket. A strucc ilyenkor elegánsan homokba dugja a fejét és vár. Mi emberek meg alkudozunk, mert soha semmire nem vagyunk felkészülve.

Sem az életre, mert mindig csak az adott szituációhoz nem tudunk éppen felnőni. 102 évesen is éretlenek vagyunk.

Sem a halálra, annak is inkább lesegítjük a hátáról a rőzsét, és alkudozunk vele, hogy most még ne… nem akarunk menni… még élni akarunk… pedig annyi drága időt elvesztegettünk, elbénáztunk…

Anyagias, teljesítményorientált világban élünk. Ha beállunk a sorba, egy reggel valószínűleg arra ébredünk, hogy kicsúszott a talaj a lábunk alól. Azt gondoljuk, mindent elveszítünk. Pedig ez csak a kiképzés része. Ilyenkor keményen megleckéztetnek bennünket. Ha megértjük a tanítás lényegét, akkor van tovább lépés. Ha ennyi kevés volt, hát máskor, mással, máshol meg fogjuk élni még egyszer, vagy többször ugyanezt, vagy hasonló szituációt.

Ha valamit vagy valakit elveszítünk, határtalan üresség lesz a szívünkben. Az nem visz előre, ha görcsösen vissza akarjuk szerezni. Jobb, ha üresen marad a szívünk. Nemsokára azt vesszük észre, hogy a gyógyuló sebek helyére valami új, az előzőnél jobb, értékesebb dolog kezd beszivárogni. Az elengedés önmagunk újraépítése az alapoktól a kémény csúcsáig. Végtelen szeretet kell hozzá. Ha jól csináljuk, bár fájdalmak árán, de mindig egy szinttel feljebb lépünk.

„Az adás és az elfogadás után a szeretet iskolájának talán legnehezebb tantárgya az elengedés művészete. Elengedni mindent és mindenkit, akiket valaha szerettünk, és hinni, hogy a lélek szabadságában örökre együtt maradunk.” (Simon András)

Semmi sem öncélú. Még a várakozás sem. A másik fehér papírunk, amit lazán kell kezelnünk: a kívánságlistánk. Hozzá elengedhetetlen tanulni való: a türelem önmagunkhoz, és másokhoz. Hiszen kívánságlistánkon a vágyaink sokszor évekig pihennek. Nem vagyunk még fogadóképesek, nem érleltük még meg a gyümölcsöt, hogy az ezüsttálcára tehessük. Hiába vágyunk megpihenni, kikötni, holtomiglan- holtodiglan szeretni valakit, ha nem vagyunk még készen rá. Azután a számunkra fontos dolgokat sürgetnénk, s lassan rájövünk, hogy nem lehet.

Mert még mindig egósan gondolkodunk, siettetünk mindent, feltételeket szabunk, kifogásokat gyártunk, egyszóval elfrigidkedjük, ha tetszik: elszabotáljuk azokat a döntéseket, választásokat, lehetőségeket, ami csak rajtunk múlik. Máskor meg döntünk, borítunk és tönkre teszünk mindent. Látszólag. És jóllehet, 50-50% eséllyel döntünk jól vagy rosszul, mégis sokszor minden jobb lehet az egy helyben topogásnál.

Az én szívemet is sokszor összetörték és kihasználták. Mindig vágytam valakire, aki visszaadja a magabiztosságom, a nőiességem, mert ez nem ment egyedül. Mindig, mindenhez megérkezik a megfelelő segítség az életünkben. Egyedül a döntések egyszemélyesek. A tű foka. Ott magunk megyünk át.

Ebben az évben is történt nagyon sok minden, és tudom, hogy jó dolgokban ezután sem sem fogunk szűkölködni. Persze az akadálypályán most is végig kell majd menni.

Szeretem az életet, ahogy csak a társam szerethetem.

„Úgy szeretem, hogy nagykabátban is vágynék vele- aludni.” (Fodor Ákos)

Megkérdezem naponta magamtól, hogy amit csinálok, az közelebb visz-e ahhoz, ahol holnap lenni szeretnék. Minden nap megkeresem magamban azt az érzést, amiért érdemes élni. Minden napért hálás vagyok. Nincs egyetlen újévi fogadalmam sem. Teszem a dolgom, és ha kell, hát repülök. Mert van az a kérés, amire gondolkodás nélkül igent mondok, amit nem kell egyáltalán előre elhatározni… csak megtenni...

„Ha három madár ül a kerítésen és kettő elhatározza, hogy elrepül, hány madár marad a kerítésen? A válasz: három. A tanulság: attól, hogy elhatározol valamit, még nem teszed meg.” (Robert Kiyosaki)