Az író háza 4.

„Vannak órák, mikor a dolgok levetik álarcaikat, mikor a szögletek letompulnak, s a sebek begyógyulnak a csöndben.” (Kassák Lajos)

Kiment a kertbe. Szokásos reggeli mostjait élte. Az elmúlt hetek kertészkedései meghozták az eredményt. A gondosan megmetszett rózsabokron megjelent az első virág. Hamvas rózsaszín. Olyan tövismadarak feeling. Egy pillanatra mintha Ausztráliában lenne. Benne a kedves regény miliőjében. Egészen romantikus, tele érzésekkel, és sok-sok bimbóval, ami mind csak egy kis napra vár, és mindjárt virágba borul. Arra gondolt, milyen gyötrelmesen élte meg a várakozást többször is élete során. Pedig a várakozás egyáltalán nem gyötrelem… ezt is megtanulta. Ez maga a csend, a nyugalom, a készülődés, a felkészülés, a rendrakás hasznos ideje. Rendrakás a lakásban, a kertben, a fejben, a szívben… hagyva, hogy besüssön a nap és átjárjon mindent a friss levegő. Ahova majd sokkal nagyobb kedvvel tér be a boldogság, valami üde, friss, új szellőben, észrevétlenül, sejtelmesen lopakodva, formátlanul.

Ahogy átnézett a lugas ágai között, a szemközti ház erkélyén egy hamvas lila színű szobrot vett észre. Amolyan istenszobor volt, mint a görög szobrok a szikla tetején. Tógáját fodrozta a szél, pont úgy, ahogy Pheidias kőbe véste. Érezte az Isten közelségét, a gondviselést, érezte lábai alatt a biztos gerendákat, a kezet, ami néha szorít, néha csak megsimogat, de sosem enged el. Sokáig nézte az összecsavart hamvas lila istenszobor- napernyőt.

Majd átsiklott tekintete az égre. Sütött a nap, az ég kékje végre látszott a felhők közül. A holland festők képeiről ismert bárányfelhők. Van bennük valami izgalmas, valami más… a szürke fodrok. Azok bizony errefelé pont ilyenek, mintha piszkos lett volna a menyasszonyi ruha alja. Mintha csak azt mondanák, hogy minden jóban van valami rossz. Esetleg minden rosszban van valami jó. Kinek hogy esik jobban. Szerette nézni a felhőket, meg az eget, mert megnyugtatta. A madarak szokásos köreiket írták az égre. A sirályok méltóságteljes mélyrepülésben, a varjak csapatostul, és a papagájok is ugráltak a fenyőfa ágain. Mindegyikük a maga nyelvén tudatta a világgal, hogy tavasz-illat van. A virágok is egyre illatoztak, igyekeztek megmutatni magukat a teljes, valóságos szépségükben. Mintha csak tudnák, hogy a szépségükért szeretjük őket. A levendulák felvették a lila-ruhás szobor méltóságteljes tartását, mert érezték jelenlétének nem mindennapi jelentőségét.

Tudta, hogy tovább kell lépni. Megbocsátott, elfogadott, elengedett. Megköszönt, hálás volt. Miközben felmerült benne az az eretnek gondolat, hogy a jót nem mástól kapta, az mindvégig ott volt önmagában. Csak ezt az egyszerű tényt eddig képtelen volt elhinni. Néha jól jön egy barát, aki helyére teszi a dolgainkat.

Tudta, hogy az idő repül, néha félelmetesnek tűnt az öregség. Azután egyre jobban érezte, hogy az idő akkor nem fog rajta, ha belátja végre, hogy most is ugyanolyan csodálatos, mint korábban volt, ugyanúgy sugározza a szépséget, az intelligenciát, mint fiatalon. Sőt, megért, mint egy jó Tokaji, és most még tökéletesebb, mint valaha volt. Akár még büszke is lehet magára.

Tudta, hogy bár aktív életet él, hozzászokott az izgalmakhoz, a mozgalmas hétköznapokhoz, keményen harcolt, most itt az ideje, hogy rátaláljon a belső békére.

Tudta, hogy legyen bár akármilyen biztos egy elhatározás, mindig eljön az az idő, amikor úgy érezzük, mégse kellett volna. A döntéseinken túl lenni nehéz, mert mindig vannak rossz pillanatok. Ezeket is meg kell élni, át kell engedni magunkon, és nem időzni velük túl sokat. Éppen általuk csiszolódnak le az éles választó vonalak, általuk válnak érthetővé a történések, élhetővé a napok.

Tudta, hogy a szétcsúszás természetes dolog. Ha a világ kifordul alattad a sarkaiból, mindig kapaszkodókat keresel: egy biztos pontot, társat. Azután rájössz, hogy korai volt, nem kellett volna. Ez a te utad most, nem másé. Ezt neked kell bejárni… egyedül… Szeretett egyedül lenni.

„A magány és az egyedüllét között óriási különbség van. A magány a másik hiánya, az egyedüllét viszont önmagunk jelenléte.” (Osho)

Az író háza 3.

„Tudom, hogy nem tudom.” (Szókratész)

Zongora szonátákat hallgatott, mindig is inspirálta a zene. Az utóbbi napok megrázták a lelkét. Sok impulzus érte, amikről eddig is voltak sejtései, de nem akart tudomást venni róluk, és így minden egy nyúlós értelmetlen masszává vált körülötte. Azután egyféleképpen kiegyenesedni látszottak a dolgok, de rájött, hogy semmi sem ilyen egyszerű. Azzal, hogy egy kérdésre megtaláltuk a választ, életre hívtunk még újabb százat. Elgondolkodott. Azután ott a többi ember, akik puszta jó szándékból mind tesznek hozzá mindenhez a maguk összeesküvés-elméleteikből egyet-egyet az amúgy sem egyszerű kis életéhez. Pedig semmi egyéb vágya nincs, csak hogy a körülötte lévő emberek boldogok legyenek. Kezd kivilágosodni, hogy ezt a legjobb szándékkal sem befolyásolhatja. Leginkább csak a maga boldogságát.

Az egója is egyre ott settenkedett körülötte, mert volt pár rés a lelkén, szomorúság, megbántottság, megalázottság. Azután elbeszélgettek ismét egy kávé mellett. Meggyőzte a benne lakozó kisördögöt, hogy minden úgy van, ahogy lennie kell. Volt ennek a szeánsznak pozitív hozama is, nem kevés. Tanulsága még több. Végül is kijött a történetből, talán még jól is. Egó kielégült a kávétól, elköszönt, bájosan integetett, ahogy visszafordult. Az ajtóból még visszakacsintottak egymásra. A mondat végére ismét pont került.

A körülöttünk lévő valóság 5 %-át ismerjük. A többi 95 %-ről semmi információnk nincs. Nagy valószínűséggel minden megoldás is az ismeretlen tartományba esik, tehát az információhiányos szeletbe. És mert félünk magunktól, mert félünk, hogy elveszítünk valamit vagy valakit, közben nem látjuk, hogy ott van a maradék 95 %. Mindeddig ott volt már esetleg hosszú idő óta a megoldás, csak nem láttuk, nem mertük látni.

Itt van például egy egészen egyszerű eset: valaki megfogja a kezed… lehet sokféleképpen… Csak a felszín az az 5 %, amit érzel. Pedig van még abban 95 %. Erre csak később jössz rá, vagy soha, mert a pillanat elszáll. A most azonnal múlt lesz. Ugyanez benne van minden pillantásban, minden érintésben, minden ölelésben és minden kimondott szóban. Amikor szerelmes vagy, ezekből sokkal többet vagy képes felfogni. Ilyenkor az érzékeink finomra vannak hangolva, minden szenzorunk, wifink, bluetoothunk bekapcsolt állapotban van. Teljesen ráhangolódunk a másikra. Normál üzemmódban kevésbé foglalkozunk ilyesmivel.

Pedig mindig mindenben ott az üzenet, csak észre kell venni azt a csekélyke 95 %-ot is. Mindig vannak mellettünk emberek, akikkel éppen el vagyunk foglalva. Azt látjuk, ami éppen történik. Ez a felszín, amit látunk. A mozdulatok mögött azonban elmozdulnak energiák. Akkor, ott, ezzel nem is foglalkozunk. Amikor készülnek videók, fotók, és azokat figyelmesen visszanézzük, érdekessé válik minden. Olyan ez, mint amikor az NCIS filmekben ezerszer repeat-elik a tetthelyről készült felvételeket, ahol egyszer csak meglesz az az apró részlet, ami elvezet a megoldásig. Mert a felvételeken ott vannak a ki nem mondott szavak, a jól palástolt félelmeink, fájdalmunk, dühünk, a biztatásunk, a szeretetünk, a bizalom, az a vastag és biztos gerenda, amin ott állunk, de ez mások számára már a 95 %-os tartományba esik.

Nincs az a lehetetlen helyzet, amin a szeretet át nem lendít. Félelmeidet egyedül a szeretet képes legyőzni. Sokszor elég egy megszorított kéz, egy laza ölelés, egy tekintet, egy mosoly, amitől egyszerűen érzed, hogy minden rendben van.

-Te kis hülye, vedd már észre magad! Befele nézz, amit látsz, vagy gondolsz, amitől félsz, az csak egy fekete-fehér kép, gyenge másolata a valóságnak. 5%. Benned dübörög a többi 95! Mit nem fogtál még fel? Mit nem értettél még meg? Hisz éppen olyan görcsösen félsz élni és szeretni, mint egyedül lenni, megöregedni és meghalni.

Vesd bele tehát magad az élet forgatagába és élj úgy, ahogy neked jó, azzal, aki ilyennek szeret, ezekkel a címkékkel, amik a homlokodon vannak. Esetleg egyet-kettőt még le is szed idővel rólad.

Ne az igazit keresd, hanem az igazat! - aki képes lesz többször is kitalicskázni veled a földet a kertből, és újrakezdeni az egészet. Képes lesz százszor letörölni az izzadságot és megölelni újra és újra. Ez a 95%. A többi az az 5%, amit mások látnak, a gumicsont, amin jól elrágódnak majd, aminek semmi köze a valósághoz.

Az író háza 2.

„Az "Igazit" keresed? Én is azt kerestem sokáig, s mikor megtaláltam, rájöttem, hogy hiba volt... Most már az "Igazat" keresem... Mert az "Igazi" szárnyakat ad, s aztán letépi rólad, az "Igaz" odaadja a sajátját, ha zuhanni kezdesz... Az "Igazi" megcsókolja a kezed, az "Igaz" megfogja... Az "Igazi" álmodik veled, az "Igaz" virraszt melletted... Az "Igaziba" belehalsz, az "Igaz" meghal érted, ha kell... Ha kérhetnék az Istentől magam számára valami szépet és nagyot, azt kérném, hogy adjon nekem is egy egyszerű kicsi házat, négy szobával, vadszőlős tornáccal, öreg körtefával. Mohos legyen a teteje, s olyan kicsi legyen, hogy ne férjen el benne izgalom, perpatvar, békétlenség. Csak én s az, akit szeretek...” /Wass Albert/

Boldog, mert bár sokáig kereste, megtalálta az igazit, aki szárnyakat adott neki, majd letépte róla, aki megcsókolta a kezét, aki álmodott vele, akibe belehalt. Életében először tudatosan kihasználta a mostokat, egyre jobb hatásfokkal. Tulajdonképpen egész eddigi pályafutása alatt képtelen volt ilyesmire figyelni. Jólesően vette tudomásul, hogy az éghajlatváltozás és a sok meditáció mennyire jótékony hatással van az egyéniségére. Szélesre tárta ablakát a világra, kinyílt a lelke, az elméje, laza baráti beszélgetéseket folytatott az egójával, szemlélődött, gyönyörködött a természetben. Igyekezett a kultúra iránti szenvedélyét is csillapítani, koncertekre, filmekre, irodalmi estekre járt, olvasott sokat és sokfélét. Közben szokta az új levegőt, az új közeget, amibe belecsöppent. 

Barátokat szerzett mindenfelé. Figyelte az embereket, a szokásaikat, a reakciójukat, a gondolkodásmódjukat. Szeretettel és figyelemmel fordult minden apróság felé. Belekóstolt amibe csak tehette, mindezt határtalan érdeklődéssel és a dolgok mélységét pásztázva. Úgy érezte, mindenre van elég ideje, de kihasznált minden percet. Megtanulta hasznosítani a holt tereket. Élvezte az önmagával töltött időt. Kezdett tisztába jönni egyéniségével, értékelni a talentumot, aminek eddig is birtokában volt, mégsem használta. A változások nagyszerű érzéssel töltötték el, egyszerre rádöbbent, hogy mennyire boldog. Mindezt örömmel és alázattal fogadta. Hálás volt. Nem fáradt bele a napi rutinba. Figyelemmel kísérte környezetét, együtt sírt és együtt nevetett velük. Redukálta a kiakadásait. 

Tele volt megvalósítandó ötletekkel. Gyűltek a cetlik az asztalán. Rendszeresen frissítette posztjait a blogokon. Rájött, hogy az írás nem is annyira magányos tevékenység, mint gondolta. S bár az egyedüli visszajelzés az olvasottsági számláló ebben a műfajban, ezen a téren sem volt oka az aggodalomra. Még mindig nem a siker motiválta, eltökélt célja az volt, hogy sorai gyógyítsák a sebeket a lelkeken, hogy erőt adjon másoknak is, élményt az olvasás által, mert maga is mindig úgy tartotta, hogy élvezet olvasni. Szeretettel és jó érzéssel töltötte el a gondolat, hogy írásai örömet szereznek másoknak. 

A problémákat megoldandó feladatokként élte meg. Ennek megfelelően saját addigi beteges tempóján is sikerült visszavennie, ami korántsem jelentett öncélú lazsálást, mint inkább kreatívabb projektmenedzselést és nyugodt hétköznapokat, köztük kellemes ünnepekkel. Állandó nagyító alatt tartotta magát, figyelte a változásokat, belső énjét is a maga fejlődésében. Nagyszerű felfedezéseket tett. Ahogy egyre mélyebbre ásott önmagában, úgy tárult egyre szélesebbre a világ, és lettek a napok egyre boldogabbá, egyre élvezhetőbbé, a percek értékessé. 

Már nem akart megfelelni senkinek, csak magának. Ettől azután kezdte azokat az embereket magához vonzani, akik ha nem is értették meg tökéletesen, de valamiért mégis érdekesnek vagy vonzónak találták a világlátását. Azzal is tisztában volt, hogy az elmélet megértéséhez, a gyakorlat elsajátításához, és persze a napi szinten történő alkalmazáshoz idő kell, kitartás és elkötelezettség. Ez idő, kinek több, kinek kevesebb. Van, akinek egy-két év, másnak tíz vagy húsz is akár, mert nagyon nem vagyunk egyformák. 

Meggyőződésévé vált, hogy bárki tud boldog lenni, ha akar és ha képes változni. Csak az emberek nem akarnak megváltozni. Görcsösen ragaszkodnak az évekhez, meg a rutinhoz, mert az, ha rosszul is, de legalább működik. Az élet persze kiszámíthatatlan játékos... bebizonyítja, hogy ez csak egy tévedés. Előbb utóbb mindenki rájön, hogy ha nem képes változni, az maga a halál. Vagy nem jön rá és belehal. Vagy történik valami, amibe majdnem belehal. Van, akit a halál közelsége képes megrázni annyira, hogy erősen begondolkodik azon, hogy mit csinált rosszul, hogy ott van ahol, és ez az út sehova se vezet. Azután van, akinek ez sem elég. Mindenki kap naponta sok lehetőséget, de az egó nagy úr. Vele meg kell küzdeni. A hibát magunkban kell keresni. Azután van, aki saját lelki nyomorúságának okozójaként mindig külső körülményeket vagy embereket okol. Alapvetően rossz hozzáállásán képtelen változtatni. És van még a próbálom típusú ember, akinek fogalma sincs arról, hogy tenni is kell mindenért. Nem próbálgatni, haladni kell, semmi sincs magától. 

Olyan ez, mintha egy betegségből csak akkor akarnánk meggyógyulni, ha a gyógyulás fájdalommentes. Ilyen gyógyulás pedig nincs. Mert a műtét kínokkal jár, minden terápiának van egy csomó mellékhatása, azután le kell nyelni sok mindent, amit nem szeretünk, el kell viselni kellemetlen vizsgálatokat, számtalan tűszúrást… valami ilyesmi keresztül húzni a változást a saját fejünkön. Senki se mondja, hogy nem fog fájni… de a lélek gyógyul. Vele együtt megváltozik minden. Boldognak lenni nagyon jó dolog.

Az igazat kezdte el keresni, aki odaadja a szárnyát, ha látja, hogy zuhanni készül, aki virraszt mellette, aki meghal érte, ha kell. Közben észrevétlenül maga is képes lett odaadni a szárnyait, virrasztani a másik mellett, és meghalni a másikért. Ezt hívják feltétel nélküli szeretetnek.

Képzeletében egyre elevenebben élt, egyre színesebben körvonalazódott, egyre árnyaltabbá vált, és egyre közelebbinek tűnt annak a nyugodt, egyszerű kis háznak a képe, amiben nem fér el a harag, a szomorúság, csak ő és akit szeret. Naponta ezt kérte az Istentől, és tudta, hogy nemsokára megadatik.

Az író háza 1.

„Nem vallottam kudarcot, csak találtam 100 módot, melyek közül egyik sem működött” (Benjamin Franklin)

Az életem egy új korszakába lépett, több szálon is. Az elmúlt másfél évben sok mindent volt alkalmam megélni. Annyi kép van a fejemben ebből az időszakból, mint máskor sosem. Egyrészt, mert mohón fényképeztem mindent, mert minden új volt körülöttem és izgalmas és hallatlanul érdekes és inspiráló. Másrészt készültek végre rólam is jó képek, hála azoknak, akik megérezték velem a pillanatok varázsát, és a változást rajtam, bennem, amit érdemesnek találtak megörökíteni. Harmadrészt mindent újra és újra vissza tudtam nézni, kiértékelni a képekről. Végül pedig az írás megkövetel egyfajta mélyebb képies gondolkodást, ami természetesen egészen jól fejleszthető. Érdekes dolog feszegetni a saját határaidat. Minden perce élvezet.

Eljött az idő, amikor már újabb életemben is lezárultak projektek, véget értek kapcsolatok, s helyettük most új idők új szeleit fogom be a vitorlákba. Sokat tanultam. Az élet a maga napi elvárásával, egy ismeretlen ország felfedezése, új emberek, új barátságok, széthulló múlt, elveszített és átmentett barátságok, család. Amik túléltek vagy nem éltek túl 1600 km-t, vagy egyre mélyebbek lettek. Tapasztalatok, élmények, fájdalmak, boldogság, és folyamatos változás minden szinteken.

Bloggerkedés. Be kell valljam, nem rossz műfaj. Nekem találták ki. A maga nemében megköveteli a rendszerességet, összeszedettséget, rövidséget, olvasmányosságot. Mindezt fűszerezd meg a stílussal, ami a tiéd, találj a témához formát, csempéssz be irodalmat, művészetet, néprajzot, történelmet, politikát, filozófiát, spirituális gondolatokat, információt, életet, éveket, rutint, humort iróniát. Mindez mindig te magad légy. Autentikus, hihető és hiteles.

Az írás sok mindenre megtanított, és persze tanít folyamatosan. Határtalan öröm az egész folyamat. Amikor egyszer csak elkezd motoszkálni a fejedben egy gondolat, egy szó, séta közben, vagy iskolába menet, vagy épp csak egy diófát bámulván, azután mire este hazaérsz már egy konkrét szöveg van a fejedben, sok cetli a zsebedben, amiket napközben leírtál, hogy el ne felejtsd. Azután leírod, eleinte csak a te történeteid, azután sok mindenkiévé válnak. Pazar érzés. Lassan megtanulod összemosni a valóság és a fantázia közt azt az aprócska vékony mezsgyét, és innentől nincs megállás… Mert a fantáziának nem lehet határokat szabni, az repül egyre tovább, mint a méhek, ahogy végig repkedik a mező összes virágát egyenként. Elidőznek mindegyiken, ráérősen, körbejárják, megízlelik, megcsodálják, beporozzák, és gyűjtik a méznek valót. Aztán mennek tovább. Az egész egy nagyon illatos, ízes, érzéki dolog. Ilyen az írás is. És akkor minőségi, ha a másik oldalon ilyen élvezet az olvasás is.

Nos, ez a mostani „serie” sorozat abból a szempontból, hogy aki végig olvassa, annak számára lesz plusz mondani valója is, de a részek külön külön is élvezhetők, mert ugye ez egy blog, a maga sajátos lehetőségeivel. Lesz kis stílusváltás is. Megújul az imázs. Mert én is. Meg hogy sose unjatok meg.

Mert mások közt tudunk csak önmagunk lenni.

Mert azért vagyunk itt, hogy az élet más legyen.