Ez a bejegyzés személyes tapasztalatokon nyugszik. Sajnos.
Tudatosan kerültem benne mindenfajta összehasonlítást a magyar egészségüggyel. (várólisták,fotók kórházi száraz kenyér reggelikről, túlzsúfolt baleseti osztályokról, elnapolt műtétekről,külföldre "szökött" orvosokról, nővérekről, kapacitás hiányról, elégtelen fizetésekről).
Miért?
Mert tudom, hogy azok az emberek: orvosok, nővérek erejükön felül teljesítenek minden nap- abban a közegben. S ha ők nem lennének, akkor a betegnek esélye sem lenne.
Ezért ez az írás hozzám képest tűnhet puhánynak is, bár igyekeztem a sorok között fogalmazni, de ezt meg nem mindenki érti.
„A baleset… cezúrát jelent életünkben, ekként kell tehát vizsgálni. Tekintsük balesetünket színdarabnak, próbáljuk megérteni a folyamat pontos struktúráját, s alkalmazzuk azt saját helyzetünkre. A baleset mindenkori problematikánk karikatúrája – s ugyanolyan fájdalmas és találó, mint minden karikatúra.”
(Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez)
Először is leszögezném, hogy életem első randevúja volt 6 év alatt a holland egészségüggyel. Mindig azzal vergődtem, hogy nehogy kórházi szituációba kerüljek a tökéletlen holland tudásommal, mert akkor majd milyen szörnyű lesz az nekem.
Jelentem: a jég megtört. Ki nem találnátok - Amszterdam belvárosában, a mézeskalács házak szűk kis utcácskáin, a kanálisok partján - nem autóval, nem gyalog, hanem biciklivel ütköztem egy másik, ki nem találnátok - ugyancsak biciklissel. Ő volt a nagyobb kilóra és centire egyaránt, imigyen ő volt az erősebb.
A balesetben szemüveges lévén a szemüveg és a járdasziget találkozásától az arcom néhány sebet és hetekig tartó színváltós programot produkált. Erre a legjobb szöveg: „Verekedtem a kocsmában, de a libát elvitte a mentő.”
Lett még mindenfele sok hasonló színekben gazdag folt, nem részletezném, hogy merre s hol...
Azontúl eltört szilánkosra a könyököm (valójában az orsócsont) s ez volt a történetben a nem vicces dolog. Csak hogy pontosan el tudjátok képzelni, ha a három gyerekszülés alatt átélt fájdalmaimat összeadjuk, még mindig a kartörés sztori a befutó.
A holland egészségügyről sokan, sokfélét mondanak. Megszoktam a magyar kommentelőket a facebookon, az otthonszüléstől a paracetamol-ajánlásig, ami ugye itt mindent gyógyít. Itt otthon vetélnek a nők, antibiotikumot végszükség esetén adnak... a baleseted után az inplantátumot beoperálják 2 óra alatt, s már otthon alszol. Ha kórházban szülsz, hazaengednek a babával, kvázi azonnal.
Kövezzetek meg, nekem ez szimpatikus. Magyarországon is mindig kiküzdöttem, hogy saját felelősségemre akár repedt bordákkal is hazaengedjenek, lehetőleg azonnal.
Nos, az egész talpra állítási procedúra alatt a profizmus sütött minden mozdulatukból. Azontúl mindenütt mindenki kedves, nyugodt, nincs kapkodás.
A baleset helyszínén azonnal megjelent egy fiatal holland nő, aki amúgy mindent tudott, hívta a mentőt, rendőrt, kérdezgetett, hogy válaszolni tudjon a mentő, rendőr kérdéseire, leült velem a szemközti bolt lépcsőjén, hozott a boltból valaki egy üveg ásványvizet, mert hogy igyak, az most fontos… Törölte le a vért és nem hagyott elaludni. Elvette a biciklis férfi telefonszámát- aki belém jött, mert ő meg nagyon sietett, de nem akart cserben hagyó lenni - s biztosította, hogy ő marad, ameddig kell.
Rendőr se perc alatt ott volt, hiszen az amszterdami kapitányság épületétől 200 m-re történt a baleset. A mentő is nagyon gyorsan érkezett. Intézkedés, hozzátartozó felhívása, mindenki felpörgött. Mentőben infúzió, benne ami kell, jég több helyre is, ébren tartás, a lakhelyemhez legközelebb eső kórház kiválasztása. Betegfelvételi protokoll, CT, röntgen, ujjbegytől hónaljig gipsz másfél hétre. Közben a gyerekem is már a gipszelőben jelen van, ideért, mindenki vidám, cseveg, jellemzően hollandul, olykor angolul... Mindez azonban az esés pillanatától a kórházajtón kilépésig 2,5 óra volt. Sehol, semmire nem kellett várni, azonnal rendelkezésre állt minden, senki nem kérdezett, csak tette a dolgát. Hozzátartozók beengedve a baleseti sürgősségire, corona ide vagy oda, ez nem is volt olyan fontos, legalábbis úgy tűnt. Még a maszk viselése sem volt akkor kötelező (szeptember 18.). Miközben elkedélyeskedtünk a gipszelőben ők nyilván tudták, mi vár rám – másfél hét pokol, fájdalom, hiszti, sírás, falkaparás, éjjel és nappal, nem írom le, mert leírhatatlan… Bizony hátra volt még a fekete leves.
Utána telefonhívás, hogy menjek be a kórházba, műtét előtti protokoll, aneszteziológus, műtétet végző orvos, patikus, műtősnő- találkozás. Nyilatkoztam hogy semmi bajom, nem vagyok allergiás semmire, 30 éve nem kaptam antibiotikumot, s ha közben bármi komplikáció fellép, na akkor szabad kezet kapnak. Tök jó, utólag akár le is vághatták volna a kezemet. Ez nagyjából megegyezett a magyarországi gyakorlattal. Kedves volt az aneszteziológus doktornő, visszakérdezett, hogy értem-e 100%-ban, amit aláírok? Mondtam: igen.
A műtét időpontját ismét telefonon intézték. Majd 10 nap borzalom után végre leflexelték a gipszet. Miközben megbizonyosodtam ismét róla, hogy évek ide vagy oda, a fájdalomküszöböm még mindig egy elefántéval egyenlő. Ezt a mesés időszakot fájdalomcsillapító nélkül bírtam ki, amin az orvosok is kiakadtak, nekik nem mondtam, hogy olykor malátakúrán lazultam, amikor már nagyon nem bírtam.
Reggel 9-re mentem a kórházba, 10-12-ig megműtöttek, majd 14-kor mehettem haza. Ambuláns műtét. A kórház tiszta, kényelmes minden. Nem engednek haza úgy, hogy nem ettél, ez nyilván szendvics holland szokás szerint, természetesen friss, és a nővér maga rakja össze, előtte megkérdezi, hogy mit tehet bele. Valamit innom is kell, nevetve mondom, hogy kávét, de kettőt, ha lehet… És lehetett... Mindenki mosolyog, mindig. Türelmesek, kedvesek.
Lefele a kórházi patikában egy kis kártyára kiadták a 3 tabletta antibiotikumot, meg 12 db ópiátos fájdalomcsillapítót. Ja, nem gipszeltek többször a műtét után, mert tudják, hogy a gipsz alatt lemerevedik minden, és soha többé nem lehet tökéletesen rehabilitálni. Nos, kaptam a kórház hologramjával ellátott platinaötvözetet, néhány csavarral, amit egyéb vallási…. stb. okból, ha akarom kiszerelnek 2 év múlva, ismét ennyi műtéti eljárással, ennyi fájdalommal és ugyanígy kivonnak a forgalomból 2-4 hónapra, s eltüntetik belőlem a platinát.
Végső megoldás: minden marad bennem, reptéri kapuk csipogni fognak a végtelenségig… Majd a márványasztalon kiszerelik belőlem a drága fémeket, visszaküldik a hologramban megjelölt helyre. Röviden ennyi. Szerintem ez ebben a formában abszolút vállalható.
A műtét után 24 órával megmozdultak ugyan az ujjaim, de jött 3 nap delirium, mivel az ópiátos fájdalomcsillapítókat is le kellett nyelni, mert bizony ez nem nem élhető túl csak külső segítséggel.
Sebkezelés szintén naponta önállóan, otthon. Az első műtéti kötés kiköt a felületen, mint a teknőspáncél 2 nap alatt. Ha kemény, kopogós, akkor beállsz a zuhany alá 40-50 percre , becsukod a szemed, hogy ne láss, ne érezz, ne gondolj, és ez a cucc egyszer csak egyben leválik. A látvány maga elég horror. Minden nappal könnyebb. Ez azért erőt ad. 10 nap múlva kontroll, varratszedés.
Utána átvesz a fizioterapeuta. Háziorvostól online kérsz beutalót, küldi gyorsan. Mindenki gyors, korrekt, minden otthonról, telefonon, vagy online intézendő. Ez lehet kicsit a corona miatt is van így, de eddig is bevett gyakorlat volt ez itt Hollandiában. Ha nagy a baj, csak akkor pörögnek. Mindazonáltal a kórházban nem aszalják a beteget, amit lehet ambulánsan kezelnek, lásd az én törött karomba is bekerült az inplantátum 100 perc alatt, s pár óra múlva otthon próbáltam megfejteni, hogy hogyan tovább.
Azóta már megint telefonon kikérdezett a céges üzemorvos, mert már 2 hónapja táppénzen vagyok. Elkérte a kezelő orvosom telefonszámát, és most már ők ketten ügyesen lekommunikálják az engem érintő tervüket jövőmet illetőleg, s azt közlik a munkaadómmal.
Meg kell békélnem a ténnyel, hogy a gyógyulás egyedül fájdalmak árán lehetséges, és hogy mennyire hosszú folyamat, az itt igazán senkit nem érdekel, vissza nem engednek dolgozni, amíg nem tökéletes minden, akkor is napi 2 órában, majd 4 órában fokozatosan... Ha nem bírom, akkor még pár hónap otthon. A fizioterapeuta, akihez már 2 hónapja járok, kimondta, hogy még 2 hónap. Látta rajtam, hogy nagy kerek értetlen szemekkel nézek rá, mondta, igen, jól hallottam, nem szabad dolgoznom.
Konklúzió: ez itt egy szabad ország, ahol nem ütik rád a bélyeget, hogyha nem termelsz, ettől még nem vagy genetikai hulladék.
Az egészségügy gyors, hatékony, profi, nem lihegi ugyan túl az egyszerűbb eseteket, nem tart bent a kórházban, felnőttként kezel, feltételezi, hogy képes vagy megérteni, megoldani magad a feladatot, ami a gyógyulásodhoz elengedhetetlen. Fölöslegesen nem tömnek kemikáliákkal, csak ha szükség van rá. A nem perfekt nyelvtudásom meg teljesen működőképes volt ebben a szituációban is, mindazonáltal egészen vaskos szószedetet sikerült elsajátítani az egészségügyi szakzsargonból, ami meg igazán nem volt haszontalan.
Hálás vagyok, hogy ebben az országban ért utol a baleset.
