2018. március 10., szombat

Olyan furcsák vagyunk mi emberek

Olyan furcsák vagyunk mi emberek
Lelkünk sír, az ajkunk nevet.
Egymásról azt hisszük boldog talán,
S irigykedünk minden szaván.
Azt hisszük ha a másik szeme ragyog,
Gondolatai tiszták, szabadok.
S nem vesszük észre,
Hogy könnyei égnek csillogó szemében.
Hazugság az egész életünk,
hisz akkor is sírunk, ha nevetünk…” (Dante)


Jelen írásomat érlelgetem elég régen. Ihlették mint mindig a személyes találkozások, beszélgetések, melyek során alaposan megfigyeltük, analizáltuk egymást. Sok mindent felfedeztünk, vagy csak látni véltünk a másikban. Érdekes szembesítések estek meg olykor önmagunkkal is. Föltettünk olyan begondolkodósféle kérdéseket is. És végül előkerült olykor a tükör is, ami persze néha görbe volt.


Két éve írtam az első határátkelős posztomat arról, hogy egy év külföldön élés után „Letettem a múltam”. Hála a Facebooknak értesültem az évfordulóról, és újraolvastam az akkori, és későbbi írásaimat. Most nagyon kevély leszek, kövezzetek meg nyugodtan oly sokadszorra: ma is ugyanúgy gondolok mindent. Élveztem visszaolvasni, amilyen határozottan óhajtottam a változást, amilyen nyitottsággal viseltettem az első perctől kezdve egy másik kultúra iránt, és amilyen eltökéltséggel haladtam és haladok ma is az asszimilálódás útján. Mennyire ráéreztem a napi csodákra: a királyságra, a biciklizésre, a csatornákon átívelő hidakra, temetőkre, vízen járásra, a narancssárgára. Talán először csak a tudatalattim mélyéről merészkedett elő ez a harsány szín, és lett az életemben az újrakezdés, a boldogság, a jóság, az optimizmus, a kreativitás és a kaland szimbóluma.


Persze a másik oldalon fáj, hogy darabokra tört az ország, ahol leéltem pontosan 52 évet. Ettől még magyar maradtam. Az a "migráncs", aki már nem megy vissza. Bár látom, hogy megmozdult valami, és örülök. Úgy lehet, a diktátor homokórája végre egyre gyorsabban pereg. Ellenben tudom, hogy még 50 év, mire a törött fülű bögrék helyett újak születnek. Azt meg én már nem fogom megélni. Tehát örülök, hogy itt otthonra leltem.


Hálás vagyok mindenért: az otthonomért, a munkámért, a kitartásomért, a barátaimért, a szerelmemért, ezért a gyönyörű városért. Szeretem Amszterdamot, mert a maga csodálatos világával kárpótolt a sírásokért, a nehézségekért, a fájdalomért, mert volt mindenből bőven. És persze nagyon büszke vagyok a gyerekeimre, mert ők is küzdöttek, küzdenek és haladnak.


Kinek vagy hálás? A kérdést a legjobb barátom tette fel nekem. Ilyenek a barátok. A legtökéletesebb pszichológusok. A válasz egészen egyszerű, egészen eretnek. Engem tudom, hogy szeretnek a föntiek. Számtalanszor tanújelét adták, hogy nem hagynak magamra, számtalanszor fölemeltek. Megkaptam azt a boldogságot, hogy amit megálmodok, az előbb utóbb mindig sikerül. Alapjában véve egy mázlista vagyok.


Azonban sohasem kíméltek. Semmit sem kaptam ingyen, sőt, mindenért mindig megfizettem. Sohasem halat kaptam, hanem hálót, és mindig volt, akitől megtanulhattam halászni. Ettől azután nagyon simulékonnyá váltam a családban, a kapcsolataimban, a főnökeimmel, a szomszédaimmal. Tehát hálás lehetek önmagamnak is. Meg azoknak, akiktől a képzeletbeli hálót kaptam, meg a tanítást.


Az embernek minden nap hallgatnia kellene egy kis zenét, olvasnia egy kis költészetet, és néznie egy csodás képet, hogy a világi gondokat kitörölje az elméjéből, és észrevegye a szépet, amit Isten ültetett az ember lelkébe.” (Goethe)

Hendrik Avercamp: Téli tájkép jeges mulatságokkal 1608 Amszterdam Rijksmuseum


A kutya az idén se ette meg a telet.
Tudod, mikor volt utoljára ilyen veszett tél? 1971. március 5-én. A nagyapámat temettük. A halottasház ereszén hatalmas jégcsapok lógtak. Az út mellett olyan magasra lapátolták a havat, hogy én nem láttam át rajta. 9 éves voltam. Hogy is emlékeznél rá, hiszen te még akkor nem is éltél. 

Tudod, ettől a nagyapámtól kaptam az első sűrű szövésű hálót, hogy a kishalak is fennakadjanak benne. Mert sok kicsi sokra megy. Ezzel a hálóval még mindig szoktam halászni. Itt az ismeretlen tengerben is jól bevált. Van azóta másik is, de ez áll legjobban a kezemre, mert jól megtanította a fogásokat. Talán ezért is szerettem mindig ezzel dolgozni. Milyen hülyeség ugye? Az ember nem szeret dolgozni. A pénz amúgy sem boldogít. Ez így igaz, de amit megengedhetsz magadnak azon a pénzen, amit megkerestél, na azt már valódi élményekre lehet váltani. Attól már boldog lehetsz. Persze ezek csak amolyan földhözragadt gondolatok. Nem kell ehhez Orbánnak, Lázárnak, Tiborcnak vagy Vajnának lenni. Már ők se boldogok. A haláltusa nem vidám dolog.


Tudod, én elvagyok csöndben a magam kicsinyke aranyhalával. Nem kívánok túl nagyot tőle.
Most pizzát sütök, miközben forró csokit szürcsölök, mert melegre vágyom… Másmilyen melegre is. Melegségre. Forróságra. Szeretésre. Ölelésre. És azután reggel meg ismét meleg kávéra.


Ilyen hideg telünk itt Amszterdamban még sosem volt. Csak képeket láttam a befagyott csatornákról, amin korcsolyáznak. Meg olvastam, hogy van ilyen is, de valójában nem hittem el. Hát most megtörtént. Ritka pillanatok egyike. Fáztam sokat, de a látvány tényleg kárpótolt mindenért.


Azontúl itt a tavasz. Világosban kelünk, világosban megyünk haza munka után. A sárga nárciszok a téllel harcolva már lenyíltak a tereken. Még pár hét és kivirágoznak a tulipánföldek. A szívet melengető látvány feledteti a telet. Olyan érzés a sok színes, végeláthatatlan virágparcella, mint egy végtelen, kellemes álom, amely csak a megvalósításra vár. 

Tudod, az utóbbi 3 évben mindvégig hittem benne, hogy sikerülni fog. Volt persze néhány olyan dolog is, amit nem hittem el, mégis bekopogott az ajtómon, és besétált, hogy itt van. Ezt hívjuk csodának. Van ilyen is. Bizony, a vágyaink egyszer mindig testet öltenek. Vajon merjük-e elfogadni azokat? Tudunk-e élni velük? Megértünk-e arra, hogy boldogok legyünk? Le tudjuk-e tenni a múltunkat? Van-e elég erőnk, elszántságunk, merészségünk és hitünk?


Itt van például a melegség. Ez megtestesül minden reggel egy kávéban, este pedig egy forró csokiban. Mindkettő barna és keserű. Utálom a barnát, mert számomra az öregség színe. A keserűt se igazán kedvelem. Mégis amikor megnyomom a kávégépen a gombot és kicsurog a várva várt elixír, illata belengi a konyhát, a bögrén melengetem a kezem miközben visszabújok az ágyba és átlényegül minden.


A kávéd vagy a csokid mindig azt a valakit jelenti, akire gondolsz, miközben iszod. Pillanatnyilag az sem fontos, hogy a kávézás örömét megosztod-e vele, vagy épp távol van. Csak egy érzés lesz: egy kaland, egy igaz barátság, a szeretet vagy maga a szerelem. Ettől kezdve teljesen mindegy, hogy a kávéd milyen színű, mert úgyis narancssárga. Az is mindegy, hogy van-e benne cukor, mert mindenképp édesnek érzed. Átlényegül... Csak neked... Csak most... Ha hiszel benne...



Ami szívből jön, csak arra dobbannak meg más szívek.” (Goethe)