Színes tinták 4.

Szürke

„Az igazi szeretet nem mindig azt adja, amit szeretne a másik, hanem azt, ami a legjobb neki. Örvendj mindennek, amit kapsz, akár tetszik, akár nem. Ami nem tetszik, azon tűnődj el, és figyeld meg, rájössz-e, miért szükséges. Így könnyebb lesz az elfogadás.” (David Icke)

Hajlamosak vagyunk szürkének gondolni az életet. Eltűnődtél-e már egyszer is azon, hogy miért csak a szomorúság, a melankólia, az unalom, a fásultság, az egyhangúság, a monotónia és a depresszió jut eszünkbe erről a színről? Talán mert a hamu és a köd színe. Talán mert a keresztény szimbolikában „a porból lettél, porrá leszel” elég világosan utal a test halálára, a megfoghatatlan, sejtelmes köd meg a halhatatlan lélekre.

Több szófordulatunk is a jellegtelenségre, színtelenségre, elmosódottságra utal persze csak első látásra. Nem árt egy kis mázkapargatás, hogy előbújjon a rétegek alól egy néhány árnyaltabb jelentés is. 

Itt van például a „szürke eminenciás”, arra az emberre mondjuk, aki a háttérből irányít, és senki sem tudja, hogy mekkora hatalommal bír. Valami sejtelmesség, titok övezi személyét.

Akár gondolhatunk a „szürke hétköznapok” szószerkezetre is. Milyen érdekes, a mindennapokat illetjük ezzel a jelzővel, pedig éppen a mindennapjaink során ér bennünket az a sok inger. Éppen ezeket éljük meg boldogan vagy boldogtalanul, vidáman vagy szomorúan, elismerésben vagy megaláztatásban, gazdagságban vagy szegénységben, szeretetben vagy veszekedésben, szabadon vagy félelemben. Naponta megharcolunk magunkért, másokért, élünk, színezünk, szeretünk.

Végtére a csodák is „szürke pillanat”-nak álcázva lopóznak be az életünkbe.

Esetleg a „szürkület” szó helyett is mennyivel pozitívabb a „naplemente”. Az egyiket nem szeretjük, a másikat csodáljuk. Az idő, amit kijelölünk általuk, az ugyanaz.

Azután mint tudjuk, a szürke felhők télen havat hoznak, nyáron meg vihart, jégesőt.

Az óceáni éghajlat is leginkább a szürkeségéről híres. Esős, ködös, párás. Errefelé szürke a tenger, és a kanálisok vize is. Télen hosszú a sötétség (bár ezt nyáron visszakapjuk). Azt gondolnánk, hogy Hollandia is rémesen szürke… de nem az. Egy hihetetlenül színes ország. Hogy ez mennyire a tudatosságból fakad, azt nem tudom, mindenesetre hagyományosan jellemző. Ahogy a szürke háttér kiemeli a narancssárga tárgyat, úgy színezi ki az éghajlat által adott alapot például a királyság színe. Egyáltalán nem depressziósak az emberek, és senki nem akarja megvárni, hogy elálljon az eső. Ez itt így természetes.

A szürke képviseli olykor a vágyunkat az elhatárolódásra, az egyedüllétre, a titkolózásra, pedig ezek is milyen izgalmas dolgok. Amikor igyekszünk újra és újra magunkra találni, amikor saját magunkat formáljuk, amikor rájövünk, miért szükséges megélnünk a rossz dolgokat. Lassan megfejtjük saját titkainkat, megértjük, hogy ki milyen küldetéssel van jelen az életünkben, és mi milyen feladattal kerültünk az övébe. Ez elengedhetetlen feltétele annak, hogy szeretni tudjunk, és képesek legyünk értékelni más szeretetét. Valahogy így lesz könnyebbé az elfogadás.

Végül a szürke egyféle semlegesség, a kompromisszumok színe is a fekete és a fehér közti hosszú átmenetben. Egyensúly két véglet között. Ettől olyan nyugodt is.

És szürkék az utak is, a járdák, az utcák, az autópályák, a vasúti töltések. Mi pedig mindig úton vagyunk. Talán ebben a kontextusban tényleg sok a szürkeség. Mégis milyen színes az egész, mert miközben végigmegyünk az úton, van sok elágazás. Amikor egy elágazásnál tovább megyünk valamerre, történnek velünk dolgok, amit már nem lehet visszafordítani, mert mindig előre megyünk az úton. Soha sem lesz semmi még egyszer ugyanaz. Minden megtett métertől, minden elágazástól másak leszünk. Mindig visszük magunkkal az érzéseinket, a szeretetünket, de egyre változunk. Megtanuljuk felfedezni az út menti csodákat. Ahogy telik felettünk az idő, úgy leszünk képesek a fekete-fehér fényképek helyett HD minőségű felvételeket produkálni.

A szürke szemű embert bölcsnek, egyedinek, szelídnek tartják. A szürke szeműek statisztikailag a legkevésbé  agresszívak. 

Ha jól megfigyeljük az apró részleteket, rájövünk, és könnyebben elfogadjuk, hogy a szürkének is legalább ötven árnyalata van, mint Christian Grey nyakkendőinek, és a lelkünknek.

Színes tinták 3.

Piros

„Vagyunk, akik vagyunk, és legyünk, akik lehetünk.” (Esterházy Péter)

A két mai keretidézetet nem véletlenül választottam. Lehet, azt mondjátok, hogy most a neten a vízcsapból is Esterházy folyik. Én meg azt gondolom, hogy ez jó így, folyjon is, az idők végezetéig, mert az író sosem hal meg. Mert jöhet tegyük fel bármi pestis, ami elpusztít minden papírt és digitális adathordozót, az emberek emlékeznek az író soraira. Olykor idézik, olykor meg az érzések maradnak meg, amit kiváltott belőlük. Ez pont így jó. Mindig ott van a lehetőség a szavakban, hogy a leglehetetlenebb pillanatainkban segítségünkre legyenek. Vannak emberek, akik képesek ikonná válni a maguk természetes egyszerűségével. Jók tudnak lenni egy rossz világban, és átlátnak mindenen. Ezzel a különleges ám mélyen belülről táplálkozó tűzzel képesek iránytűvé válni.

A piros… a tűz színe. Ebben a szerepben az erő és a veszély szimbóluma. Ahogy lángra lobbanunk valakiért, vagy valamiért, úgy vagyunk képesek elégni, vagy akár kiégni is. Ha nem teszünk folyamatosan a tűzre, akkor kialszik. Miközben mi magunk lángolunk, és csodálatosan vagyunk, mert izzik minden körülöttünk, néha megégetjük magunkat. Néha lángra lobbantunk másokat is, van akit megperzselünk, megsebzünk, van aki elég mellettünk, és van aki mellett mi égünk el lassan, vagy pillanatok alatt. Mert nem ugyanazon a hőfokon vagyunk képesek lobogni. Ezt nem mindig tudjuk megérteni. Ilyenkor potenciális veszélyforrássá válunk mások számára.

Nem véletlen, hogy a közlekedésben is a piros a veszélyt vagy a tiltást jelöli.

A piros a vér színe. Képes megemelni a vérnyomást, a légzésszámot, meggyorsítani az anyagcserét és a döntéshozatalt. De jelenti a dühöt, a rosszakaratot, a háborút is.

A piros utal az élvezetekre, a szenvedélyre, az erotikára. Gondolhatunk a reklámokban a piros ajkakra, körömlakkra, cipőkre, vagy a piroslámpás házakra. Itt Amszterdamban különösen ne hagyjuk ki a felsorolásból.

Végül a piros a szerelem, a szeretet színe. A kettő nem ugyanaz. Olykor csak egy leheletnyi határ húzódik közöttük. Sokszor épp ezen a mezsgyén egyensúlyozunk. Kimondani, hogy „szeretlek” néha nagyon nehéz, máskor meg annyira természetes. Mint ahogy különbség van a „Gyere, várlak!” vagy a „Nagyon várlak!” között. Józsefattilául ez így hangzik: „Ha megszeretlek, kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám...”

Amikor a vízparton ülve elgondolkodunk eddigi szerelmeink felett, hát egyszer rádöbbenünk, hogy mindig azok voltak életünk legértékesebb, legörömtelibb pillanatai, amikor szerettünk és szeretve voltunk.

Minden újabb szerelmünk übereli az előzőt. Minden új kapcsolattól többet kapunk, mint az előbbitől. Mert mindenki tud valamit, amit más nem tudott. Bár hajlamosak vagyunk szomorkodni egy épp véget ért szerelem után, hogy sosem leszünk ennyire boldogok, de leszünk. Sokkal boldogabbak, mert mindig eggyel feljebb lépünk, mindig eggyel jobbat kapunk, míg végül képesek leszünk kikötni.

„Egy bizonyos szint fölött nem süllyedünk egy bizonyos szint alá.” (Esterházy Péter)

Színes tinták 2.

Tintakék

„A boldogság vagy boldogtalanság egy sereg olyan dologtól függ, amely nem látható, amelyről nem beszélünk, és amit nem is lehet elmondani.” (Chamfort)

Általában a sötét színek komorak, ugyanakkor sugároznak valami ünnepélyességet, magabiztosságot is, amitől egyáltalán nem lehangolóak.

Itt van például a sötétkék. Elemző munkákból tudjuk, hogy ez a szín olyan tulajdonságokra utal, mint a hűség, bizalom, bölcsesség, intelligencia, becsület, és az igazság. Kék a színe az égnek, és a tengernek is.

Tapasztalatunkban mindkettő tud sötét és világos is lenni.

A mediterrán tengerek színét látva tényleg az az érzésünk támad, hogy egy gigantikus tintásüveget öntött bele valaki, ki tudja, milyen megfontolásból. Már-már a görög istenekre gyanakszunk, mert ők többször is követtek el ilyes játszi ármányokat. A látvány, az érzés, a gondolatok végtelen hosszú sora, amit képes kiváltani belőlünk, az valójában semmihez nem fogható.

A sötétkék égbolt, a viharok előtti csend. A mindent elmosó eső, a villámlás, égzengés, néha félelmetes, néha igazán pazar érzése. Megfúj a változás szele. Sejtelmes az egész, olyan nagyszabású, beláthatatlan. Valami mindent elsöprő összepréselt energia, amitől képes megváltozni minden.

Én még mártogatós tollal, később töltőtollal tanultam meg írni. Igen, volt tintásüveg az iskolatáskámban, sose tört össze, mint a vándorszínész Megyerinek a zsebében, és soha egyszer sem lett foltos semmi. Mert ha leültünk az asztalhoz, akár enni, akár tanulni, onnan nem ugrált fel senki, még készen nem lett minden, jól nem lakott mindenki. Azt gondolom, hogy golyóstollal sokkal könnyebb írni, de úgy tűnik, a technika hiánya miatt senki nem maradt analfabéta. Inkább akadályozott a látásom, mert nem láttam a világoskék vonalakat a füzetben… de valahogy addig gyakoroltuk drága nagyapámmal, míg mégis egyenesek lettek a sorok. És sose sírtunk. Minden reggel elkísért az iskolába, és délben várt a kapuban. 300 méterre volt az iskola, de ő hozta a táskámat, mert kicsi voltam és nehéz volt, és húztam a földön. Meg mert nagyon szeretett. Az ő szeretete és bölcsessége átsegített és máig átsegít nehéz helyzeteken, máig képes átívelni az éveken.

Igen, én még sötétkék köpenyben jártam iskolába, mint a szövőnők a gyárba. Kék tornagatyánk volt és fehér atléta hozzá, kék dorkóval, kék zsákban, egységesen mindenkinek. Rajta a monogramunk, elsőben a szamóca, az ovis  jelem. Az ünneplős is sötétkék-fehér, kisdobos, majd úttörő nyakkendővel. A felnőttek ünneplős ruhája is sötétkék öltöny és kosztüm volt. A gyárakban is sötétkék munkaruhát hordtak, a bolti eladók is sötétkék köpenyt húztak minden nap. A nagyapám is sötétkék schurzot (kötény) kötött, ha a ház körül dolgozott. Valószínűleg a kovácsságából mentette át öregségére is. Nagyanyám mindig pörölt vele, ha kiment benne az utcára, mert megszólják az emberek. És most mondja valaki, hogy a kommunizmus színe a vörös volt és nem az „egyensötétkék”!

Azért van sztorim a tintapacáról is, ezekből a jeles időkből.

Nagyapámnak valami dologban nem sikerült velem dűlőre jutnia, és igyekezett nem engedni egy jottányit se az elhatározásából, ami nekem gyereknek valamiért nem tetszett.

- Tudod, kicsi, ez az én házam, itt az van, amit én mondok. Ha nem tetszik, lehet világgá menni. -mondta.

Azután megbékéltem a helyzettel, mást nem tehettem, a tekintély az parancsol. Néhány hét múlva átmentünk a nagyapám testvéréékhez, s a nagy asztalon egy szerintem nagyon szép, apró csillag-mintás fehér horgolt terítő volt, rajta egy hatalmas tintapaca. Az benne volt a levegőben, hogy valaki rossz fát tett a tűzre.

- Hogy került ide a terítőre ez a tintapaca? -kérdeztem rá bátran a dologra.

- A Béla papád kipancsolta a tintát (ő is mártogatós tollal, tintásüvegből dolgozott). Mondtam is neki, hogy most már legjobb ha világgá megy. -válaszolta a felesége.

Elgondolkodtam, és persze meg is volt a naprakész válaszom:

- Ez nagyon jó hír, akkor nem kell egyedül világgá mennem, jön velem ő is. Nem unatkozunk majd legalább útközben.

Azután volt még egy történetem egy folttal ötödikes koromban. Volt valami nagy népi hurrá az iskolában, és ünnepélyes fogadalmat tettünk az iskola udvarán, hogy egy hétig minden nap úttörőnyakkendőben jövünk iskolába. Hát persze hogy egyszer otthon hagytam. Ez a beírás került be az ellenőrzőmbe a saját kézírásommal:

„A 'Csapatzászló előtted' -fogadalmamat megszegtem, ezzel úttörő becsületemen foltot ejtettem. Ezért saját magamra kell kiszabnom a büntetést, ami elég fájdalmasan érint. Dátum, osztályfőnök aláírása, meg az én kis nemecsekes nevem.”

Mondanom sem kell, hogy mindenki csak mosolygott, mikor elolvasta. 

Igen, én az iskolában még intravénásan kaptam minden nap a mozgalmi nevelést.

Azután az autóm, hát az is sötétkék volt, nagyon szerettem. Ő totálkárosan végezte, én meg túléltem. Ez egy csodálatos közös repülés volt. Meg a lehetőség egy másik életre.

Most a sötétkék-fehér delfti csempék jutnak még eszembe. Van gyerekjátékos, konyhai, és hajós. Nekem a hajósok a kedvenceim. Aprólékosan kimunkáltak minden részletükben, mint egy festmény. Nemrég lett készen az amszterdami vasútállomás alatt a biciklis és gyalogos alagút, hát ott is ilyen csempék vannak végig a falon, hatalmas hajókkal, meg a tengerrel. Nagyon érdekes.

Manapság inkább átváltottam vidámabb színekre, nem kell már a sok ünnepélyes sötétkék, vagy munkáskék. A farmerek és azok a kedvenc hálópólók azért még mindig sötétkékek. Mert azok úgy részei az életnek, mint ahogy a tintás élményeink, mert bár nem beszélünk róluk, velünk vannak boldogságunknak vagy boldogtalanságunknak megélt pillérei. Lehet, hogy a múltunk nem számít, de a jó dolgokat magunkkal visszük. Már az is jó érzés, ha csak elmosolyodunk rajtuk, vagy jó hangulatunk lesz tőlük. Mindig mindenben van valami szeretni való.

Ha szereted az életet, akkor előbb utóbb az élet is megszeret téged.

Színes tinták 1.

„És el nem unnám, egyre-egyre írnék
egy vén toronyba, szünes-szüntelen.
Oly boldog lennék, Istenem, de boldog.

Kiszínezném vele az életem.” (Kosztolányi Dezső)

Meríts erőt a színekből! - Ezt a tanácsot kaptam a minap, és nagyon begondolkodtam rajta. Bevallom, elsőre nem tudtam vele mit kezdeni. Azután lassan előbújt a gondolatok közül a következő fejezet gerince.

A színek varázslatossága valóban csodálatos dolog. A színek kifejeznek gondolatokat, kiváltanak érzelmeket, érzéseket, egyenként is szimbolikus jelentéssel bírnak. Képesek vagyunk hosszú történetekre visszaemlékezni egy-egy szín felidézésével. Így „mostan színes tintákról álmodom” bevezetésképpen. Az álmok amúgy sem hagynak nyugodni. Elsőre pont ez a vers jutott eszembe a színekről, mert annyira szeretem. Annyira játékos a nyelvezete, és annyira tarka, képies, könnyed, lelkes és boldog. Az ember tényleg kiszínezi önmaga életét és persze másokét is, mint ahogy a költő is teszi. Lelkesedik, alkot, boldog… csodálatos árnyalatokat kever ki a szavakból, a gondolatokból.

Mint a kisgyerek a kifestőkkel, ahogy el tudja varázsolni magát, belefeledkezik a rajzolásba, mindenütt festékes lesz, nem hall, nem lát, nem szól órákon át. Lerajzolja anyut, aput, a tesót, mamát, papát, cicust, kutyust, házat, napot, felhőt, füvet, virágot. Azután a pszichológusok jól kielemzik belőle a család apró vagy hatalmas problémáit, mert nem mindegy, hogy ki mekkora, milyen színű ruhában van, milyen távol vannak egymástól az emberek, sarokban van-e a nap, füstöl-e a kémény, van-e kerítés, és az milyen magas.

Ezt az örömteli belefeledkezősdit felnőttként is megéljük mindenfelé. Gondoljunk csak egy tervezőre, míg megálmodik egy épületet, egy hidat, vagy egy matematikusra, aki megfejt egy bonyolult egyenletet, vagy az orvosra, aki épp most mentett meg egy embert, vagy egy lakatosra, amikor elkészít egy szép kaput, vagy akár egy programozóra, ahogy megoldásra talál. Ők is mind értik ezt az érzést. Bár vannak emberek, akikben a napi rutin teljesen képes kiölni az örömöt is. Ez nem jó.

Ha jól csináljuk, akkor a mindennapjainkban apróságokban mindannyian megéljük. Tavasszal, mikor elkészül a kert, virágos minden, rácsodálkozunk. Élvezzük munkánk gyümölcsét. De épp oly fenséges ottfelejteni magunkat egy romantikus regény lapjain. Vagy esetleg egy ezüsttálca látványa, rajta friss, színes, illatos gyümölcsökkel. És még sorolhatnám.

S mint ahogy a pszichológus a gyerekrajzokat, valahogy úgy elemezgetjük napról napra magunkat, s ettől időközönként úgy érezzük, hogy egyre bölcsebbek leszünk. A valóság azonban az, hogy bölcselet ide vagy oda, vannak helyzetek, amikor az élet kitöröl egy sort, és beír egy másikat helyette a regényünkbe, mert ő a legnagyobb játékos. Olykor leborogatja az összes bábut, vagy ráhúz a 19-re, és nem kérdez, csak tarol és mindent visz. Ettől persze hallatlanul izgalmassá és színessé válik. Más dolgunk sincs, mint örömmel fogadni.

A lényeg, hogy ezek a percek felráznak, feldobnak, átszíneznek, boldoggá tesznek, belülről mozgatnak át bennünket. Hozzá a maguk jóságával egyre több jót hoznak az életünkbe. Mindig egyre több, vidámabb, élénkebb színt keverünk belőlük a palettánkon, szinte észrevétlenül. Közben fokozatosan gyógyulnak be a kráterek a lelkünkön. Kevesebb a szomorúság, a düh, a meg nem értettség, felszívódnak a félelmek, leépül az egó. Megoldások születnek minden feladatra (szándékosan nem problémát írok) rekord idő alatt a fejünkben.

Persze nem vagyunk egyformák. A szűz csillagjegyűekről például azt mondják, hogy különleges képességük van környezetük sokkal szebbé, boldogabbá varázslásához. Ők amolyan „színezd újra” típusok. Valószínűleg azért, mert nagyon racionálisak és nagyon nagy szívük van egyszerre. Jó esetben 50-50 %. Ez nem jelenti azt, hogy nem torpannak meg olykor.

Az életet elvárások nélkül képesek élni, határtalan szabadságot kölcsönöznek ezáltal maguknak. Számukra nem fontos, hogy minek hogy kellene történnie, képesek elfogadni a jót, ilyenkor hajlamosak persze azt hinni, hogy az örökké tart, pedig általában nem. Igen, az elvárások egészen alattomos gyilkosok, boldogtalanná teszik az életet, megfojtják a kapcsolatokat. Zombi-lelkeket hagynak maguk után. Fölélnek mindent. Azzal, hogy elveszik a lelkünk szabadságát, képtelenné válunk megragadni a pillanatot, szemfényvesztésnek tűnik a csoda, hamisnak a legszebb dallam, hazugnak a legszenvedélyesebb mondat. Mert állandó hiányérzetet, frusztráltságot, kielégületlenséget, örök elégedetlenséget vált ki belőlünk.

Néha nem árt kiülni a virágos búzamezőre, helyet csinálni magunkban a csöndnek, hogy életre keljenek a természet színei a maguk levegős, impresszionista vibrálásával, hagyni magunkat megcsodálni a részleteket. Figyelni, ahogy a szelek ringatják a szőke búzatáblát, ahogy zizegnek közben a kalászok. Örülni a sok pipacsnak, búzavirágnak, aminek mint tudjuk a gazda nem örül annyira. Felfedezni a pipacsok izzó pirosát, a búzavirág nyugodt kékjét, engedni elkalandozni gondolatainkat az álmaink, a vágyaink, a szerelmeink felé. Engedni, hogy a szürke hétköznapi pillanatnak álcázott csodák észrevétlenül beosonjanak az életünkbe. Azután másnap arra ébredünk, hogy az ég sokkal kékebb, a fű sokkal zöldebb, a nap melegebben süt, a szél simogatja az arcunk, és egyáltalán minden tisztább, kontrasztosabb, színesebb. Ezzel az érzéssel megyünk tovább.

Mert már magunk is ilyenek vagyunk, és ez a művészet. Az élet maga. Ahogy hagyja, hogy kedvünkre színezzük magunkat és őt is.