Színes tinták 1.

„És el nem unnám, egyre-egyre írnék
egy vén toronyba, szünes-szüntelen.
Oly boldog lennék, Istenem, de boldog.

Kiszínezném vele az életem.” (Kosztolányi Dezső)

Meríts erőt a színekből! - Ezt a tanácsot kaptam a minap, és nagyon begondolkodtam rajta. Bevallom, elsőre nem tudtam vele mit kezdeni. Azután lassan előbújt a gondolatok közül a következő fejezet gerince.

A színek varázslatossága valóban csodálatos dolog. A színek kifejeznek gondolatokat, kiváltanak érzelmeket, érzéseket, egyenként is szimbolikus jelentéssel bírnak. Képesek vagyunk hosszú történetekre visszaemlékezni egy-egy szín felidézésével. Így „mostan színes tintákról álmodom” bevezetésképpen. Az álmok amúgy sem hagynak nyugodni. Elsőre pont ez a vers jutott eszembe a színekről, mert annyira szeretem. Annyira játékos a nyelvezete, és annyira tarka, képies, könnyed, lelkes és boldog. Az ember tényleg kiszínezi önmaga életét és persze másokét is, mint ahogy a költő is teszi. Lelkesedik, alkot, boldog… csodálatos árnyalatokat kever ki a szavakból, a gondolatokból.

Mint a kisgyerek a kifestőkkel, ahogy el tudja varázsolni magát, belefeledkezik a rajzolásba, mindenütt festékes lesz, nem hall, nem lát, nem szól órákon át. Lerajzolja anyut, aput, a tesót, mamát, papát, cicust, kutyust, házat, napot, felhőt, füvet, virágot. Azután a pszichológusok jól kielemzik belőle a család apró vagy hatalmas problémáit, mert nem mindegy, hogy ki mekkora, milyen színű ruhában van, milyen távol vannak egymástól az emberek, sarokban van-e a nap, füstöl-e a kémény, van-e kerítés, és az milyen magas.

Ezt az örömteli belefeledkezősdit felnőttként is megéljük mindenfelé. Gondoljunk csak egy tervezőre, míg megálmodik egy épületet, egy hidat, vagy egy matematikusra, aki megfejt egy bonyolult egyenletet, vagy az orvosra, aki épp most mentett meg egy embert, vagy egy lakatosra, amikor elkészít egy szép kaput, vagy akár egy programozóra, ahogy megoldásra talál. Ők is mind értik ezt az érzést. Bár vannak emberek, akikben a napi rutin teljesen képes kiölni az örömöt is. Ez nem jó.

Ha jól csináljuk, akkor a mindennapjainkban apróságokban mindannyian megéljük. Tavasszal, mikor elkészül a kert, virágos minden, rácsodálkozunk. Élvezzük munkánk gyümölcsét. De épp oly fenséges ottfelejteni magunkat egy romantikus regény lapjain. Vagy esetleg egy ezüsttálca látványa, rajta friss, színes, illatos gyümölcsökkel. És még sorolhatnám.

S mint ahogy a pszichológus a gyerekrajzokat, valahogy úgy elemezgetjük napról napra magunkat, s ettől időközönként úgy érezzük, hogy egyre bölcsebbek leszünk. A valóság azonban az, hogy bölcselet ide vagy oda, vannak helyzetek, amikor az élet kitöröl egy sort, és beír egy másikat helyette a regényünkbe, mert ő a legnagyobb játékos. Olykor leborogatja az összes bábut, vagy ráhúz a 19-re, és nem kérdez, csak tarol és mindent visz. Ettől persze hallatlanul izgalmassá és színessé válik. Más dolgunk sincs, mint örömmel fogadni.

A lényeg, hogy ezek a percek felráznak, feldobnak, átszíneznek, boldoggá tesznek, belülről mozgatnak át bennünket. Hozzá a maguk jóságával egyre több jót hoznak az életünkbe. Mindig egyre több, vidámabb, élénkebb színt keverünk belőlük a palettánkon, szinte észrevétlenül. Közben fokozatosan gyógyulnak be a kráterek a lelkünkön. Kevesebb a szomorúság, a düh, a meg nem értettség, felszívódnak a félelmek, leépül az egó. Megoldások születnek minden feladatra (szándékosan nem problémát írok) rekord idő alatt a fejünkben.

Persze nem vagyunk egyformák. A szűz csillagjegyűekről például azt mondják, hogy különleges képességük van környezetük sokkal szebbé, boldogabbá varázslásához. Ők amolyan „színezd újra” típusok. Valószínűleg azért, mert nagyon racionálisak és nagyon nagy szívük van egyszerre. Jó esetben 50-50 %. Ez nem jelenti azt, hogy nem torpannak meg olykor.

Az életet elvárások nélkül képesek élni, határtalan szabadságot kölcsönöznek ezáltal maguknak. Számukra nem fontos, hogy minek hogy kellene történnie, képesek elfogadni a jót, ilyenkor hajlamosak persze azt hinni, hogy az örökké tart, pedig általában nem. Igen, az elvárások egészen alattomos gyilkosok, boldogtalanná teszik az életet, megfojtják a kapcsolatokat. Zombi-lelkeket hagynak maguk után. Fölélnek mindent. Azzal, hogy elveszik a lelkünk szabadságát, képtelenné válunk megragadni a pillanatot, szemfényvesztésnek tűnik a csoda, hamisnak a legszebb dallam, hazugnak a legszenvedélyesebb mondat. Mert állandó hiányérzetet, frusztráltságot, kielégületlenséget, örök elégedetlenséget vált ki belőlünk.

Néha nem árt kiülni a virágos búzamezőre, helyet csinálni magunkban a csöndnek, hogy életre keljenek a természet színei a maguk levegős, impresszionista vibrálásával, hagyni magunkat megcsodálni a részleteket. Figyelni, ahogy a szelek ringatják a szőke búzatáblát, ahogy zizegnek közben a kalászok. Örülni a sok pipacsnak, búzavirágnak, aminek mint tudjuk a gazda nem örül annyira. Felfedezni a pipacsok izzó pirosát, a búzavirág nyugodt kékjét, engedni elkalandozni gondolatainkat az álmaink, a vágyaink, a szerelmeink felé. Engedni, hogy a szürke hétköznapi pillanatnak álcázott csodák észrevétlenül beosonjanak az életünkbe. Azután másnap arra ébredünk, hogy az ég sokkal kékebb, a fű sokkal zöldebb, a nap melegebben süt, a szél simogatja az arcunk, és egyáltalán minden tisztább, kontrasztosabb, színesebb. Ezzel az érzéssel megyünk tovább.

Mert már magunk is ilyenek vagyunk, és ez a művészet. Az élet maga. Ahogy hagyja, hogy kedvünkre színezzük magunkat és őt is.