2016. június 24., péntek

Az író háza 8.


A stílus mögött egy ember van, az ember mögött egy élet van.”
(Kosztolányi Dezső)


Lassan kortyolta a második reggeli kávét a kerti asztalnál. Szemlélődött.
Hajnalban megint esett a szitáló mindennapos óceáni eső. Lemosta a bodzafáról a port. Már napok óta figyelte a kertet. Ahogy virágba borult a rózsa, virágba borult a bodzafa is. A fehér ernyők tenyérnyire nyíltak, szinte körbefogták az egész fát, a levelek nem is nagyon látszottak ki közülük. Olyan volt, mint egy gigantikus virágcsokor, amit stílusosan, nagy gonddal és határtalan szeretettel formázott a természet, hogy ismét megmutasson egy csodát magából, mosolyt csaljon az arcra, melengesse a szívet, és megindítsa a lelket. Csak itt, csak most. Az apró fehér virágoknak hamvas bevonatot adott a sárga virágpor. És az az illat… a mézes-virágporos-bodzavirágos illat! Emlékeztette az eltűnt időre, amikor minden nyárelőn készítette a gyerekeknek a hűs, citromos bodzaszörpöt. Gondosan meghagyott benne néhány virágot. Kellemes volt látni, ahogy ott úszik a pohárban a szörp tetején, mint egy kis csónak, még sokáig helyezkedik, majd lelassul és megáll. Vagy kiül egy citromkarika tetejére, mintha csak megpihenni vágyna, csendesen nézelődni, és nem gondolni semmire. Megannyi hangsúlyos apró részlet. A virágnak vannak igazán szép mostjai, hiszen nem parázik, mint az emberek. Tudatában szépségének és csábító illatának, mindig a fény felé fordul, szívja magába a napot… nyújtózik az esőben… minden nap egyre szebb lesz… naponta egyre izgatóbb, kihívóbb az illata. A sárga virágpor sejtelmesen sugározza magából a friss erotikát. Minden az érzékek tavaszi zsongása, a színek, illatok, gondolatok véget nem érő kavalkádja. A természet ismét minden részletében kimunkált csodája.


Nézte ahogy hintáztak az ágak, ahogy az apró virágok egyre sűrűbben beleptek a fa alatt mindent, friss szőnyeget terítettek le a kertben. Bár a természet évente eltáncolja ezt a keringőt, mégis mindig van benne valami egyszeri, megismételhetetlenül egyedi… Valami most... Valami esszenciális… Valami megvalósult álom…




Mindig csodálattal hallgatta mások beszámolóit az álmaikról, mert klasszikusan sosem álmodott. Nem igazán tudta, milyen érzés reggel arra ébredni, hogy egy történet hatalmába keríti, hogy az álom elkíséri a napját. Néha sajnálta, hogy kimarad ebből az élvezetből. Izgalmasnak, inspirálónak képzelte el.

Azután meg azzal nyugtatta magát, hogy ő ébren is tud álmodni… ezt némi iróniával vetítésnek keresztelte el. Tisztában volt vele, hogy vizuális gondolkodása legalább akkora ajándék, mintha rendszeresen álmodna minden éjjel. Valójában meg tele volt álmokkal, a szó második jelentését tekintve. Irodalmon, költészeten, képzőművészeten, zenén kinevelt egyénisége által az idők folyamán nagyszerű képzelőerőt fejlesztett ki magában, s ettől fantasztikus tervek épültek fel naponta a fejében, szívében, mert a kettő már nagy egyensúlyban működött. A megvalósuláshoz meg -tekintettel a dolgok mentén befektetett energiáira és biztos hitére- nem fért kétség. Egy percig sem tamáskodott magában, és az ébren megálmodott történetek megvalósulásában. Ez persze nem jelentette azt, hogy néha nem fáradt bele, és kevés volt a pillanatnyi késztetés. Olykor türelmetlen volt magához, olykor az időt kevesellte. Sosem tagadta, hogy elsősorban ember, érzésekkel, érzelmekkel, hibákkal. Távol állt mindig is tőle a szentté válás, mint olyan.
Szerette tehetséget, és egyre inkább képesnek bizonyult  elfogadni önmagában is azt. Hálás volt érte.

Pazar érzésként élte meg, hogy miközben leírta, újra és újra belakta a számára fontos helyeket. Ugyanígy beleíródott maga is a történeteibe. Sokszor újra élte közben élete nagy pillanatait. A valóság és a képzelet néha szoros szimbiózisban működtek, máskor meg éppen messzire elkalandoztak egymástól.
Saját örömeiből, saját szomorúságából születtek a leírt szavak. Azután eljött az idő, hogy döntenie kellett az élete és a képzelet között. Az egyik mindig ott kerülgette a másikat. Egy kötélen egyensúlyoztak. Néha meg is ölelték, meg is csókolták egymást, ha a történet úgy kívánta. Így van ez, mihelyt a képzelet és a valóság egymásba szeret. Olyanok ők egymás számára, mint a tavaszi eső, amelyben azután mindketten virágba borulnak.




Ahogy a természet összerakja évenként a maga csodás keringőjét, éppen úgy bontakozik ki évről évre az ember egyénisége, lelke is. Egyszer egy romantikus valcert táncolsz, majd egy vidám francia négyest, vagy egy szenvedélyes tangót, vagy egy discoban nosztalgiázol, vagy belekeveredsz egy fergeteges csárdásba... A tánc mindig reggelig tart. Van, akivel csak egyet táncolsz, egy életre szólót. Van, akinek a nevére se emlékszel már. Azután ott vannak a barátaiddal áttáncolt boldog-szomorú éjszakák. És van, akivel sokszor táncolsz. Az ünnepélyes pillanatok. A nehéz percek, döntések. A szemrehányó tekintetek, hogy kivel táncolsz. Az irigy nézések, mert boldog vagy. Az elmarasztaló pillantások, mert felrúgtad az etikettet. De ez mind nem számít, mert minden tánc egy csodálatos most, ahol megszűnik létezni a külvilág.


Egy biztos, a táncrendet te írod. Te döntöd el, kivel és mikor táncolsz. A kihívás is a tiéd… egy pillantás, egy mozdulat, egy jól megfogalmazott mondat, hogy elfogadod vagy nem a felkérést, hogy felveszed-e a ritmust, hogy a pulzusszámod megegyezik-e a táncpartneredével, hogy tudsz-e mosolyogni rá, hogy tudsz -e a cinkosa lenni, hogy tudod-e viselni a csodálatos ruhát...

Megannyi fontos részlet, amitől keringővé válik a pillanat.



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése