„A
stílus mögött egy ember van, az ember mögött egy élet van.”
(Kosztolányi
Dezső)
Lassan
kortyolta a második reggeli kávét a kerti asztalnál.
Szemlélődött.
Hajnalban
megint esett a szitáló mindennapos óceáni eső. Lemosta a
bodzafáról a port. Már napok óta figyelte a kertet. Ahogy virágba
borult a rózsa, virágba borult a bodzafa is. A fehér ernyők
tenyérnyire nyíltak, szinte körbefogták az egész fát, a levelek
nem is nagyon látszottak ki közülük. Olyan volt, mint egy
gigantikus virágcsokor, amit stílusosan, nagy gonddal és
határtalan szeretettel formázott a természet, hogy ismét
megmutasson egy csodát magából, mosolyt csaljon az arcra,
melengesse a szívet, és megindítsa a lelket. Csak itt, csak most.
Az apró fehér virágoknak hamvas bevonatot adott a sárga virágpor.
És az az illat… a mézes-virágporos-bodzavirágos illat!
Emlékeztette az eltűnt időre, amikor minden nyárelőn készítette
a gyerekeknek a hűs, citromos bodzaszörpöt. Gondosan meghagyott
benne néhány virágot. Kellemes volt látni, ahogy ott úszik a
pohárban a szörp tetején, mint egy kis csónak, még sokáig
helyezkedik, majd lelassul és megáll. Vagy kiül egy citromkarika
tetejére, mintha csak megpihenni vágyna, csendesen nézelődni, és
nem gondolni semmire. Megannyi hangsúlyos apró részlet. A
virágnak vannak igazán szép mostjai, hiszen nem parázik, mint az
emberek. Tudatában szépségének és csábító illatának, mindig
a fény felé fordul, szívja magába a napot… nyújtózik az
esőben… minden nap egyre szebb lesz… naponta egyre izgatóbb,
kihívóbb az illata. A sárga virágpor sejtelmesen sugározza
magából a friss erotikát. Minden az érzékek tavaszi zsongása, a
színek, illatok, gondolatok véget nem érő kavalkádja. A
természet ismét minden részletében kimunkált csodája.
Nézte
ahogy hintáztak az ágak, ahogy az apró virágok egyre sűrűbben
beleptek a fa alatt mindent, friss szőnyeget terítettek le a
kertben. Bár a természet évente eltáncolja ezt a keringőt,
mégis mindig van benne valami egyszeri, megismételhetetlenül
egyedi… Valami most... Valami esszenciális… Valami megvalósult
álom…
Mindig
csodálattal hallgatta mások beszámolóit az álmaikról, mert
klasszikusan sosem álmodott. Nem igazán tudta, milyen érzés
reggel arra ébredni, hogy egy történet hatalmába keríti, hogy az
álom elkíséri a napját. Néha sajnálta, hogy kimarad ebből az
élvezetből. Izgalmasnak, inspirálónak képzelte el.
Azután
meg azzal nyugtatta magát, hogy ő ébren is tud álmodni… ezt
némi iróniával vetítésnek keresztelte el. Tisztában volt vele,
hogy vizuális gondolkodása legalább akkora ajándék, mintha
rendszeresen álmodna minden éjjel. Valójában meg tele volt
álmokkal, a szó második jelentését tekintve. Irodalmon,
költészeten, képzőművészeten, zenén kinevelt egyénisége
által az idők folyamán nagyszerű képzelőerőt fejlesztett ki
magában, s ettől fantasztikus tervek épültek fel naponta a
fejében, szívében, mert a kettő már nagy egyensúlyban működött.
A megvalósuláshoz meg -tekintettel a dolgok mentén befektetett
energiáira és biztos hitére- nem fért kétség. Egy percig sem
tamáskodott magában, és az ébren megálmodott történetek
megvalósulásában. Ez persze nem jelentette azt, hogy néha nem
fáradt bele, és kevés volt a pillanatnyi késztetés.
Olykor türelmetlen volt magához, olykor az időt kevesellte. Sosem
tagadta, hogy elsősorban ember, érzésekkel, érzelmekkel,
hibákkal. Távol állt mindig is tőle a szentté válás, mint
olyan.
Szerette
tehetséget, és egyre inkább képesnek bizonyult elfogadni önmagában is azt. Hálás
volt érte.
Pazar
érzésként élte meg, hogy miközben leírta, újra és újra
belakta a számára fontos helyeket. Ugyanígy beleíródott maga is
a történeteibe. Sokszor újra élte közben élete nagy
pillanatait. A valóság és a képzelet néha szoros szimbiózisban működtek, máskor meg éppen messzire elkalandoztak egymástól.
Saját
örömeiből, saját szomorúságából születtek a leírt szavak.
Azután eljött az idő, hogy döntenie kellett az élete és a
képzelet között. Az egyik mindig ott kerülgette a másikat. Egy
kötélen egyensúlyoztak. Néha meg is ölelték, meg is csókolták
egymást, ha a történet úgy kívánta. Így van ez, mihelyt a
képzelet és a valóság egymásba szeret. Olyanok ők egymás
számára, mint a tavaszi eső, amelyben azután mindketten virágba
borulnak.
Ahogy
a természet összerakja évenként a maga csodás keringőjét,
éppen úgy bontakozik ki évről évre az ember egyénisége, lelke
is. Egyszer egy romantikus valcert táncolsz, majd egy vidám francia
négyest, vagy egy szenvedélyes tangót, vagy egy discoban
nosztalgiázol, vagy belekeveredsz egy fergeteges csárdásba... A
tánc mindig reggelig tart. Van, akivel csak egyet táncolsz, egy
életre szólót. Van, akinek a nevére se emlékszel már. Azután
ott vannak a barátaiddal áttáncolt boldog-szomorú éjszakák. És
van, akivel sokszor táncolsz. Az ünnepélyes pillanatok. A nehéz
percek, döntések. A szemrehányó tekintetek, hogy kivel táncolsz.
Az irigy nézések, mert boldog vagy. Az elmarasztaló pillantások,
mert felrúgtad az etikettet. De ez mind nem számít, mert minden
tánc egy csodálatos most, ahol megszűnik létezni a külvilág.
Egy
biztos, a táncrendet te írod. Te döntöd el, kivel és mikor
táncolsz. A kihívás is a tiéd… egy pillantás, egy mozdulat,
egy jól megfogalmazott mondat, hogy elfogadod vagy nem a felkérést,
hogy felveszed-e a ritmust, hogy a pulzusszámod megegyezik-e a
táncpartneredével, hogy tudsz-e mosolyogni rá, hogy tudsz -e a
cinkosa lenni, hogy tudod-e viselni a csodálatos ruhát...
Megannyi
fontos részlet, amitől keringővé válik a pillanat.
