Az író háza 8.

„A stílus mögött egy ember van, az ember mögött egy élet van.”

(Kosztolányi Dezső)

Lassan kortyolta a második reggeli kávét a kerti asztalnál. Szemlélődött.

Hajnalban megint esett a szitáló mindennapos óceáni eső. Lemosta a bodzafáról a port. Már napok óta figyelte a kertet. Ahogy virágba borult a rózsa, virágba borult a bodzafa is. A fehér ernyők tenyérnyire nyíltak, szinte körbefogták az egész fát, a levelek nem is nagyon látszottak ki közülük. Olyan volt, mint egy gigantikus virágcsokor, amit stílusosan, nagy gonddal és határtalan szeretettel formázott a természet, hogy ismét megmutasson egy csodát magából, mosolyt csaljon az arcra, melengesse a szívet, és megindítsa a lelket. Csak itt, csak most. Az apró fehér virágoknak hamvas bevonatot adott a sárga virágpor. És az az illat… a mézes-virágporos-bodzavirágos illat! Emlékeztette az eltűnt időre, amikor minden nyárelőn készítette a gyerekeknek a hűs, citromos bodzaszörpöt. Gondosan meghagyott benne néhány virágot. Kellemes volt látni, ahogy ott úszik a pohárban a szörp tetején, mint egy kis csónak, még sokáig helyezkedik, majd lelassul és megáll. Vagy kiül egy citromkarika tetejére, mintha csak megpihenni vágyna, csendesen nézelődni, és nem gondolni semmire. Megannyi hangsúlyos apró részlet. A virágnak vannak igazán szép mostjai, hiszen nem parázik, mint az emberek. Tudatában szépségének és csábító illatának, mindig a fény felé fordul, szívja magába a napot… nyújtózik az esőben… minden nap egyre szebb lesz… naponta egyre izgatóbb, kihívóbb az illata. A sárga virágpor sejtelmesen sugározza magából a friss erotikát. Minden az érzékek tavaszi zsongása, a színek, illatok, gondolatok véget nem érő kavalkádja. A természet ismét minden részletében kimunkált csodája.

Nézte ahogy hintáztak az ágak, ahogy az apró virágok egyre sűrűbben beleptek a fa alatt mindent, friss szőnyeget terítettek le a kertben. Bár a természet évente eltáncolja ezt a keringőt, mégis mindig van benne valami egyszeri, megismételhetetlenül egyedi… Valami most... Valami esszenciális… Valami megvalósult álom…

Mindig csodálattal hallgatta mások beszámolóit az álmaikról, mert klasszikusan sosem álmodott. Nem igazán tudta, milyen érzés reggel arra ébredni, hogy egy történet hatalmába keríti, hogy az álom elkíséri a napját. Néha sajnálta, hogy kimarad ebből az élvezetből. Izgalmasnak, inspirálónak képzelte el.

Azután meg azzal nyugtatta magát, hogy ő ébren is tud álmodni… ezt némi iróniával vetítésnek keresztelte el. Tisztában volt vele, hogy vizuális gondolkodása legalább akkora ajándék, mintha rendszeresen álmodna minden éjjel. Valójában meg tele volt álmokkal, a szó második jelentését tekintve. Irodalmon, költészeten, képzőművészeten, zenén kinevelt egyénisége által az idők folyamán nagyszerű képzelőerőt fejlesztett ki magában, s ettől fantasztikus tervek épültek fel naponta a fejében, szívében, mert a kettő már nagy egyensúlyban működött. A megvalósuláshoz meg -tekintettel a dolgok mentén befektetett energiáira és biztos hitére- nem fért kétség. Egy percig sem tamáskodott magában, és az ébren megálmodott történetek megvalósulásában. Ez persze nem jelentette azt, hogy néha nem fáradt bele, és kevés volt a pillanatnyi késztetés. Olykor türelmetlen volt magához, olykor az időt kevesellte. Sosem tagadta, hogy elsősorban ember, érzésekkel, érzelmekkel, hibákkal. Távol állt mindig is tőle a szentté válás, mint olyan.

Szerette tehetséget, és egyre inkább képesnek bizonyult  elfogadni önmagában is azt. Hálás volt érte.

Pazar érzésként élte meg, hogy miközben leírta, újra és újra belakta a számára fontos helyeket. Ugyanígy beleíródott maga is a történeteibe. Sokszor újra élte közben élete nagy pillanatait. A valóság és a képzelet néha szoros szimbiózisban működtek, máskor meg éppen messzire elkalandoztak egymástól.

Saját örömeiből, saját szomorúságából születtek a leírt szavak. Azután eljött az idő, hogy döntenie kellett az élete és a képzelet között. Az egyik mindig ott kerülgette a másikat. Egy kötélen egyensúlyoztak. Néha meg is ölelték, meg is csókolták egymást, ha a történet úgy kívánta. Így van ez, mihelyt a képzelet és a valóság egymásba szeret. Olyanok ők egymás számára, mint a tavaszi eső, amelyben azután mindketten virágba borulnak.

Ahogy a természet összerakja évenként a maga csodás keringőjét, éppen úgy bontakozik ki évről évre az ember egyénisége, lelke is. Egyszer egy romantikus valcert táncolsz, majd egy vidám francia négyest, vagy egy szenvedélyes tangót, vagy egy discoban nosztalgiázol, vagy belekeveredsz egy fergeteges csárdásba... A tánc mindig reggelig tart. Van, akivel csak egyet táncolsz, egy életre szólót. Van, akinek a nevére se emlékszel már. Azután ott vannak a barátaiddal áttáncolt boldog-szomorú éjszakák. És van, akivel sokszor táncolsz. Az ünnepélyes pillanatok. A nehéz percek, döntések. A szemrehányó tekintetek, hogy kivel táncolsz. Az irigy nézések, mert boldog vagy. Az elmarasztaló pillantások, mert felrúgtad az etikettet. De ez mind nem számít, mert minden tánc egy csodálatos most, ahol megszűnik létezni a külvilág.

Egy biztos, a táncrendet te írod. Te döntöd el, kivel és mikor táncolsz. A kihívás is a tiéd… egy pillantás, egy mozdulat, egy jól megfogalmazott mondat, hogy elfogadod vagy nem a felkérést, hogy felveszed-e a ritmust, hogy a pulzusszámod megegyezik-e a táncpartneredével, hogy tudsz-e mosolyogni rá, hogy tudsz -e a cinkosa lenni, hogy tudod-e viselni a csodálatos ruhát...

Megannyi fontos részlet, amitől keringővé válik a pillanat.

Az író háza 7.

„Megszeretni önmagunkat egy életre szóló románc kezdete.” (Oscar Wilde)

Forgatta a költő szavait, ízlelgette, értelmezte szavanként, majd a hangulatot, amelyet sugároz. Ott benne motoszkál az a nyilvánvaló paradoxon, mert a románc a légies kaland, ami lábujjhegyen jár, talán meg se szólít, csak átlibben gyorsan az életen, nem hagyja ott maga után csak a lábnyomát, vagy talán az illatát. De milyen az, ha egy életre szól? Valószínűleg ugyanilyen könnyed, csak holtomiglan-holtodiglan változatban. Megismerni önmagunkat tehát olyan, mint amikor az esküvőn az egy perce férj felhajtja az egy perce felesége fátylát, és a szemébe néz. Pont azt a lényt látja, akibe beleszeretett, csak most minden eddiginél szebbnek látja, és minden eddiginél légiesebb a pillanat. Majd megöleli, megcsókolja, kizökken a tér és az idő, mert ez egy igazi most. Nem számít, hogy hányan vannak körülöttük, ledőlnek a korlátok, mert elindul egy út, amin négyzetre emelődik minden. Jelen esetben mindkét szereplő mi vagyunk (önmagam és én), valahogy úgy lehet jól elképzelni, mintha két kameraállásból rögzítenénk a filmet.

Nem kell törődni többé másokkal, hiszen innen nézve ez a világ rólam szól. Ettől fogva az és úgy a jó, ahogy és ami nekem jó. Azt meg elég nekem tudni, hogy miért olyan. Ez a boldogság egyik titka. Van sok. És a boldogságnak ezer arca is van.

Az emberek irigyek, ha valakit boldognak látnak, de ez az ő problémájuk. Ha keresztbe tesznek, kicsit az enyém is, de csak mosolyogni kell, és eltakarítani a szemetet utánuk.

Ha megszeretted önmagad...

Te csak menj a saját utadon, és ne nézz se jobbra, se balra, ne törődj senkivel, legyél boldog, és tedd azzá akiket szeretsz, és akkor mindent megtettél.

Ne nézz hátra, le kell tenni a múltat, mert aki ezt nem teszi, az örökre bennragad az abszurd valóságban. Menj, kockáztass, csináld! Légy boldog, és tégy boldoggá!

Ha szerelmes vagy, tudnod kell, hogy ez bizonyos vidékeken nem divat! Sokan leélnek egy egész életet úgy, hogy nem ismerik ezt az érzést, mert azt gondolják nincs is, aztán mikor látják a másikon a jeleit, hát úgy állnak hozzá, mint valami pestiseshez.

Ha boldog vagy, tudnod kell, hogy ezeken a vidékeken szintén nem divat!

Kilógsz vele a sorból, mert mások egyáltalán nem boldogok. Ha kilógsz a sorból, és nem vágod le méretre a lábad, a kezed, a lelked, ami kilóg, akkor nem vagy a barátjuk. De te ne vágj le magadból egy centit se!

Megszerette magát…

És hát nem vágott le magából egy centit sem, pedig mindig is erősen kilógott a sorból, kampányolt azért, amiben hitt. Szeretett, és bár nehéz volt kimondani az igazságot, tudta, helyénvaló kimondani mégis. Mert mindig többet tudott, mint amit tudnia szabad. Lassan két éve járt azzal a kis fekete hátizsákkal minden nap, de élte tovább az életet, mert így volt élhető.

Tudta, hogy múlt az múlt, és boldog csak a mostban lehet, mert a jövőt még csak megálmodta, és törekszik rá, hogy az is tele legyen kiváló boldog mostokkal.

Ez a filozófia jó, mert működik, és ha hibázik, akkor mindig lesz javítási lehetőség.

Bizonyára mindig fog porviharokat kavarni maga körül, ami majd baromira nem fog tetszeni másoknak, de ő ilyen, ettől boldog, ettől marad fiatal.

Tudta, hogy azon a vidéken semmi sem változott.

Most így egy év után bizonyára hülye turistának, vagy kevély határátkelőnek fogja érezni magát, de lehet, még szórakoztató is lesz az egész.

A városban, ahol él, megszokta, hogy az emberek belügyei nagyon nem tartoznak másokra. És lehet itt ettől is más minden, mert a fejekben erről is más van... elfogadás, tolerancia, ilyesmik a meghatározó attitűdök az emberi kapcsolatokban.

Itt ha kilógsz a sorból, nem kell levágnod méretre a lábad, a kezed, a lelked. Ami kilóg, az úgy jó. Ettől még a barátod marad, aki az volt. Bátran bevállalhatod, hogy határátkelő vagy és/vagy hülye turista.

Csak azok az emberek, akik képesek önmagukat szeretni, válnak képessé egymást is szeretni.

„Sok ember él, ki érzéketlen, mint én,
kinek szeméből mégis könny ered.
Nagyon szeretlek, hisz magamat szintén
nagyon meg tudtam szeretni veled.” (József Attila)

Az író háza 6.

„A fejlődés lehetetlen változás nélkül és azok, akik nem képesek megváltoztatni a gondolataikat, nem tudnak változtatni semmin” (George Bernard Shaw)

Zuhogott az eső, mint mindig. Már megszokta. Nem zavarta. A hidegben fázott. A télikabátja lett az egyik legjobb barátja. Mindig elfelejtette levetni. Ezzel az ikonikus mondattal arra utalt, hogy a bőréből sosem tud kibújni. Mindig is elgondolkoztatták a világ dolgai, a megoldásokon, lehetőségeken hosszasan elidőzött, kimondta, vagy leírta, amit gondolt. Megérezte, hogy mindig azoknak kell harcolni az éppen mély álmukat alvók felébresztéséért, akiknek van merszük, tehetségük, és fegyverük. A művészetek mindig is így működnek, amióta világ a világ, és gondolkodó elmék megoldásokat keresnek annak jobbá, szebbé, élhetőbbé tételére. Mert a művész képes rálehelni csókját betűk, kottafejek vagy ecsetvonások formájában az emberek homlokára, képes gondolkodásra és tettekre bírni az alvó, megfáradt lelket, képes egyetlen csókjával megtörni Csipkerózsika vagy Hófehérke átkát, képes meglátni mindenben a részleteket is, megálmodni a csodát.

A művészet nem direktben dolgozik, ezáltal nem erőszakol meg. Az alkotáson keresztül készteti a világ általa fontos szeleteinek újragondolására a befogadót. A színek, formák, rímek, dallamok aktív megélése hasonlatos az elvetett maghoz, előbb-utóbb kivirágzik a szívekben. A befogadó maga is végighalad azon az úton, amin a művész haladt. Más tempóban, más gondolatokkal talán, de az utat bejárja aktívan, úgy, ahogy rá legjobban illik… s közben változik és változik… mélyen belülről. Ebben rejlik a lényege, nem átéljük, hanem megéljük általa az életet, mégpedig aktívan, miközben változunk.

Most is az esőt nézte. Igyekezett megszokni a sok esőt, alkalmazkodott hozzá, mint oly sok mindenhez az életben. Megint egy dolog, ami csak hozzáállás kérdése. Lehet, hogy borús, lehet, hogy elázol, de mindent elmos, a porral együtt a rossz gondolatokat is. Eszébe jutott az „Ének az esőben”. Dúdolta a dallamot és mosolygott.

Itt vannak például az évszakok. Van, ahol négy, van, ahol kettő. Annyira egyértelmű, hogy az időjárásnak megfelelően öltözünk, minden évszak-váltás meglátszik rajtunk, öltözetünkön, hajviseletünkön, kedélyállapotunkon is akár. Hozzáváltozunk az időhöz. Így változunk hozzá az élethez is. Előbb-utóbb képesek leszünk rá.

Az eső sűrű függönyt képezett az ablak előtt. Azon tűnődött, hogy éppen azok akarták mindig erőszakkal megváltoztatni, akik legközelebb álltak hozzá. Egy valakinek sikerült, mert akkor erősebb volt nála, vagy ő gyenge… De amit legalább egyszer nem élünk meg, az olyan számunkra, mintha nem is létezne. Meg kell, hogy erőszakoljanak ahhoz, hogy te soha ne kövess el erőszakot másokon. Meg kell élned a megalázottság fájdalmát, hogy ne akarj megalázni másokat. Meg kell üssenek, hogy soha ne tudj megütni senkit. Meg kell járnod saját mélységeidet, hogy tudd, mindenhonnan vezet út felfele. Félned kell, hogy tudd legyőzni a félelmeid. Szeretned kell, hogy tudd, mekkora ajándék, ha szeretnek. Ölelned kell, hogy megöleljenek. Meg kell fognod valaki kezét, hogy tudd milyen érzés, ha megfogják a kezed. Meg kell mentened magad önmagadtól, hogy újra te lehess. Meg kell változnod, hogy megváltozzon körülötted a világ.

Tudni fogod, hogy merre kell elindulni. Nem fog számítani, hogy mások mást gondolnak, mert már te sem gondolsz róluk semmit.

Ismét elképzelte a kis házat, a fát, és akit szeret. A ház valójában nem is volt oly kicsi, átjárta a szeretet és ettől hallatlanul tágasnak tűnt. A fa a kertben maga volt az örökkévalóság. Bár ketten laktak a házban, mégsem volt gazos a kert. Nem volt kerítés és nem volt függöny az ablakokon.

Az író háza 5.

„Megkérdezték, mi akarok lenni, ha nagy leszek, azt írtam „boldog”. Azt mondták, hogy rosszul értelmezem a kérdést. Azt mondtam, rosszul értelmezték az életet.” (John Lennon)

Ismét egy újabb hamvas rózsaszín rózsa a kertben. Kalandozó gondolatok a kávé mellett. Mint Meggie Cleary, pont úgy rakta össze élete nagy puzzle-ját.

A mai nap első felismerése, hogy fantasztikus tempóban töröl az agyunk. Persze ez egyfajta önvédelem tőle, mert nagyon valószínű, hogy meg is őrülnénk, ha minden megmaradna a fejünkben, amit felhalmoztunk benne az idők folyamán. A rossz dolgok egy idő után nem jutnak eszünkbe. Valójában a jók sem, maguktól legalábbis nem.

Elmosolyodott, hogy az emberi agy is ismeri az „egyéves szabályt”. Amit egy évig nem használsz, azt dobd ki bátran, mert sosem fogod elővenni többet!

Többször előfordult már, hogy válaszokat keresvén a jelen kérdéseire, múltjában kezdett el kutakodni. Előhívott szituációkat, hátha segítenek. Többször is arra a kellemes következtetésre jutott, hogy az értékelésen átesett, elengedett múltbéli dolgok csak egy-egy érzésként vannak már jelen, és az átélt legrosszabb élmények is egyszerűen békén hagyják. Persze néhány jelentőségteljes részlet kivételével, amit talán sose fog tudni vagy akarni elengedni. Képtelenség, vagy azért, mert olyan borzalom volt, vagy azért, mert olyan boldogságos.

Az élet olyan, mint az a hamvas-rózsaszín rózsa. Csak egy szálat kapsz belőle. Ahogy a kezedbe adják -az se mindegy, hogy ki- máris megszúrod magad vele. Azután megtanulod úgy fogni, hogy ne szúrjon. Majd folyamatosan a tövisek miatt aggódsz. Később elkezdesz gyönyörködni benne. Értékeled a hamvasságát, üdeségét, rózsaszínségét, megismételhetetlenségét és múlandóságát. Végül megtanulod élvezni az illatát és értékelni azokat a szúrásokat, amik ugyan fájtak, de neked nem lévén töviseid, egy idő után már nem akartál soha visszaadni. Eleinte még foglalkoztat a tövisnövesztés, mint lehetséges és szükséges opció, azután belátod, hogy nem ettől leszel boldog. Már a kibuggyant vércseppekért sem akarsz bosszút állni. Inkább csodálod a szépséget, és élvezed az illatot. Néha emlékeztet arra, akitől kaptad, néha meg azokra, akik megtanítottak élvezni az illatát, és az útra, amin végre megtanultad csodálni a szépségét. Végül beteszed a breviáriumod lapjai közé, és magaddal viszed örökre. Mert egy pillanat sem tökéletes, te teszed azzá, ha benne vagy.

Mostanában onnan tudta minden kétséget kizárva eldönteni, hogy jó úton halad, mert nem érzett állandó késztetést, nem volt miért visszamenjen gondolatban a múltba. Élt a mostokban, egyre több pillanatban jelen volt. Ez a gondolkodásmód meghatározóvá vált a mindennapjaiban. Eleinte tudatosan, egy idő után rutinból.

Azon tűnődött, hogy ez a folyamat milyen ívet járt be. A mostok felfedezésének stádiumai voltak az életében. Valószínűnek tartotta, hogy mások hasonlóan élik meg, bár azzal is tisztában volt, hogy nyilván nincsen két egyforma ember. Gyerekkorából nagyon hiányosak az emlékei, ennek is megvan a maga oka, de valószínű, hogy pont azok a pillanatok, azok a mondatok, azok a tanítások, azok a szeretteivel megélt jelentőségteljes, bár hétköznapi helyzetek, amikre ma is pontosan emlékszik, azok voltak az apró mostjai.

Azután a kamaszkor minden kétséget kizáró elhatározása, hogy akkor ő aztán boldog lesz, nem ragad be, és a tudatosan elkészített térkép és haditerv az életéhez, ahogyan az egyre megvalósulni látszott, na ezek mind nagyszerű mostok voltak, mert ifjonti lelkesedésében, és tisztaságában tudattalanul is mindig benne volt a szíve minden projektben. Azután mindenben jelen volt a lelkesedés, amivel viszonyulni tudott mindenféle dolgokhoz. Mindig szeretett tanulni, a világ megismerése jó érzéssel töltötte el. Csodálattal falta a művészeteket, a tudományt. Egy könyv, egy zene, egy kép, egy jó film egy másik világot teremtett számára. Ezek voltak az ő mostjai. Hát ezért is lett belőle az, aki.

Azután a felnőttkor felelősségteljes hullámvasutazása közben el is felejtette értékelni a mostokat, pedig voltak szép számmal. Ide értendőek a nagy szerelmek, a család, elsősorban a gyerekek, és utána a barátok, a nagy beszélgetések, kirándulások, kiadós kacagások. Bár az egész olyan arctalanra sikerült, az értelmetlenségnek tűnő végjáték miatt valószínűleg. Végül teljesen elvesztette azon képességét, hogy ha ritkán is de részese legyen a pillanatnak. Mert engedte, hogy az agresszív, szomorú, dühös, megalázó környezet meghatározza, hogy egója eluralkodjon rajta, és maga is bizonyos dolgokban agresszívvé, szomorúvá, dühössé, megalázottá és megalázóvá váljon. Mert engedte, hogy azok a dolgok, amik eddig boldogsággal töltötték el, amikért lelkesedett, lassan kiíródjanak az életéből, a mindennapjaiból. Fel sem merült már benne, hogy ez így nincs jól.

Azután kapott néhány század másodpercet, amikor is találkozott a halállal. Ez egy hatalmas, életre szóló és fölöttébb meghatározó most volt, aminek jelentőségét tudatosítani is hosszú hónapok kellettek.

Megdolgozott ismét önmagáért, de ahogy eleinte nehezen, később egyre tudatosabban és könnyebben kezdte visszakapni énjét, ezek kétségtelenül nagy pillanatok voltak. Közben persze egyre csak változott és változott. A romokon kezdett ujjáépülni az elképzelt világ, a megálmodott ház a maga képletességében. Ott voltak a mostok szerte az út mentén, barátságban, szerelemben, alkotásban, egy kézfogásban, egy ölelésben, egy forró szeretkezésben, munkában, tanulásban, tervekben, megvalósulásban, sokszor csak szemlélődés formájában, de legjobban azokban a pillanatokban, amikor olyan dolgokat kapott, amik egész további életét alapjaiban megváltoztatták. Egyszóval mindenben.

Boldog volt, mert megtanult a jelenben élni. Az úton összegyűjtötte a kavicsokat, gondosan kiválogatta azokat a göröngyök közül. Tudta, ha a megérzéseire hallgat, meglévő intelligenciája és tehetsége pont elég lesz ahhoz, hogy a lehető legjobb jövőt alkossa meg önmaga számára. Hitt benne, hogy a csoda készülőben van.

„Kívánom, hogy boldog légy!” (Richard Gere)