Az író háza 6.

„A fejlődés lehetetlen változás nélkül és azok, akik nem képesek megváltoztatni a gondolataikat, nem tudnak változtatni semmin” (George Bernard Shaw)

Zuhogott az eső, mint mindig. Már megszokta. Nem zavarta. A hidegben fázott. A télikabátja lett az egyik legjobb barátja. Mindig elfelejtette levetni. Ezzel az ikonikus mondattal arra utalt, hogy a bőréből sosem tud kibújni. Mindig is elgondolkoztatták a világ dolgai, a megoldásokon, lehetőségeken hosszasan elidőzött, kimondta, vagy leírta, amit gondolt. Megérezte, hogy mindig azoknak kell harcolni az éppen mély álmukat alvók felébresztéséért, akiknek van merszük, tehetségük, és fegyverük. A művészetek mindig is így működnek, amióta világ a világ, és gondolkodó elmék megoldásokat keresnek annak jobbá, szebbé, élhetőbbé tételére. Mert a művész képes rálehelni csókját betűk, kottafejek vagy ecsetvonások formájában az emberek homlokára, képes gondolkodásra és tettekre bírni az alvó, megfáradt lelket, képes egyetlen csókjával megtörni Csipkerózsika vagy Hófehérke átkát, képes meglátni mindenben a részleteket is, megálmodni a csodát.

A művészet nem direktben dolgozik, ezáltal nem erőszakol meg. Az alkotáson keresztül készteti a világ általa fontos szeleteinek újragondolására a befogadót. A színek, formák, rímek, dallamok aktív megélése hasonlatos az elvetett maghoz, előbb-utóbb kivirágzik a szívekben. A befogadó maga is végighalad azon az úton, amin a művész haladt. Más tempóban, más gondolatokkal talán, de az utat bejárja aktívan, úgy, ahogy rá legjobban illik… s közben változik és változik… mélyen belülről. Ebben rejlik a lényege, nem átéljük, hanem megéljük általa az életet, mégpedig aktívan, miközben változunk.

Most is az esőt nézte. Igyekezett megszokni a sok esőt, alkalmazkodott hozzá, mint oly sok mindenhez az életben. Megint egy dolog, ami csak hozzáállás kérdése. Lehet, hogy borús, lehet, hogy elázol, de mindent elmos, a porral együtt a rossz gondolatokat is. Eszébe jutott az „Ének az esőben”. Dúdolta a dallamot és mosolygott.

Itt vannak például az évszakok. Van, ahol négy, van, ahol kettő. Annyira egyértelmű, hogy az időjárásnak megfelelően öltözünk, minden évszak-váltás meglátszik rajtunk, öltözetünkön, hajviseletünkön, kedélyállapotunkon is akár. Hozzáváltozunk az időhöz. Így változunk hozzá az élethez is. Előbb-utóbb képesek leszünk rá.

Az eső sűrű függönyt képezett az ablak előtt. Azon tűnődött, hogy éppen azok akarták mindig erőszakkal megváltoztatni, akik legközelebb álltak hozzá. Egy valakinek sikerült, mert akkor erősebb volt nála, vagy ő gyenge… De amit legalább egyszer nem élünk meg, az olyan számunkra, mintha nem is létezne. Meg kell, hogy erőszakoljanak ahhoz, hogy te soha ne kövess el erőszakot másokon. Meg kell élned a megalázottság fájdalmát, hogy ne akarj megalázni másokat. Meg kell üssenek, hogy soha ne tudj megütni senkit. Meg kell járnod saját mélységeidet, hogy tudd, mindenhonnan vezet út felfele. Félned kell, hogy tudd legyőzni a félelmeid. Szeretned kell, hogy tudd, mekkora ajándék, ha szeretnek. Ölelned kell, hogy megöleljenek. Meg kell fognod valaki kezét, hogy tudd milyen érzés, ha megfogják a kezed. Meg kell mentened magad önmagadtól, hogy újra te lehess. Meg kell változnod, hogy megváltozzon körülötted a világ.

Tudni fogod, hogy merre kell elindulni. Nem fog számítani, hogy mások mást gondolnak, mert már te sem gondolsz róluk semmit.

Ismét elképzelte a kis házat, a fát, és akit szeret. A ház valójában nem is volt oly kicsi, átjárta a szeretet és ettől hallatlanul tágasnak tűnt. A fa a kertben maga volt az örökkévalóság. Bár ketten laktak a házban, mégsem volt gazos a kert. Nem volt kerítés és nem volt függöny az ablakokon.