Az író háza 5.

„Megkérdezték, mi akarok lenni, ha nagy leszek, azt írtam „boldog”. Azt mondták, hogy rosszul értelmezem a kérdést. Azt mondtam, rosszul értelmezték az életet.” (John Lennon)

Ismét egy újabb hamvas rózsaszín rózsa a kertben. Kalandozó gondolatok a kávé mellett. Mint Meggie Cleary, pont úgy rakta össze élete nagy puzzle-ját.

A mai nap első felismerése, hogy fantasztikus tempóban töröl az agyunk. Persze ez egyfajta önvédelem tőle, mert nagyon valószínű, hogy meg is őrülnénk, ha minden megmaradna a fejünkben, amit felhalmoztunk benne az idők folyamán. A rossz dolgok egy idő után nem jutnak eszünkbe. Valójában a jók sem, maguktól legalábbis nem.

Elmosolyodott, hogy az emberi agy is ismeri az „egyéves szabályt”. Amit egy évig nem használsz, azt dobd ki bátran, mert sosem fogod elővenni többet!

Többször előfordult már, hogy válaszokat keresvén a jelen kérdéseire, múltjában kezdett el kutakodni. Előhívott szituációkat, hátha segítenek. Többször is arra a kellemes következtetésre jutott, hogy az értékelésen átesett, elengedett múltbéli dolgok csak egy-egy érzésként vannak már jelen, és az átélt legrosszabb élmények is egyszerűen békén hagyják. Persze néhány jelentőségteljes részlet kivételével, amit talán sose fog tudni vagy akarni elengedni. Képtelenség, vagy azért, mert olyan borzalom volt, vagy azért, mert olyan boldogságos.

Az élet olyan, mint az a hamvas-rózsaszín rózsa. Csak egy szálat kapsz belőle. Ahogy a kezedbe adják -az se mindegy, hogy ki- máris megszúrod magad vele. Azután megtanulod úgy fogni, hogy ne szúrjon. Majd folyamatosan a tövisek miatt aggódsz. Később elkezdesz gyönyörködni benne. Értékeled a hamvasságát, üdeségét, rózsaszínségét, megismételhetetlenségét és múlandóságát. Végül megtanulod élvezni az illatát és értékelni azokat a szúrásokat, amik ugyan fájtak, de neked nem lévén töviseid, egy idő után már nem akartál soha visszaadni. Eleinte még foglalkoztat a tövisnövesztés, mint lehetséges és szükséges opció, azután belátod, hogy nem ettől leszel boldog. Már a kibuggyant vércseppekért sem akarsz bosszút állni. Inkább csodálod a szépséget, és élvezed az illatot. Néha emlékeztet arra, akitől kaptad, néha meg azokra, akik megtanítottak élvezni az illatát, és az útra, amin végre megtanultad csodálni a szépségét. Végül beteszed a breviáriumod lapjai közé, és magaddal viszed örökre. Mert egy pillanat sem tökéletes, te teszed azzá, ha benne vagy.

Mostanában onnan tudta minden kétséget kizárva eldönteni, hogy jó úton halad, mert nem érzett állandó késztetést, nem volt miért visszamenjen gondolatban a múltba. Élt a mostokban, egyre több pillanatban jelen volt. Ez a gondolkodásmód meghatározóvá vált a mindennapjaiban. Eleinte tudatosan, egy idő után rutinból.

Azon tűnődött, hogy ez a folyamat milyen ívet járt be. A mostok felfedezésének stádiumai voltak az életében. Valószínűnek tartotta, hogy mások hasonlóan élik meg, bár azzal is tisztában volt, hogy nyilván nincsen két egyforma ember. Gyerekkorából nagyon hiányosak az emlékei, ennek is megvan a maga oka, de valószínű, hogy pont azok a pillanatok, azok a mondatok, azok a tanítások, azok a szeretteivel megélt jelentőségteljes, bár hétköznapi helyzetek, amikre ma is pontosan emlékszik, azok voltak az apró mostjai.

Azután a kamaszkor minden kétséget kizáró elhatározása, hogy akkor ő aztán boldog lesz, nem ragad be, és a tudatosan elkészített térkép és haditerv az életéhez, ahogyan az egyre megvalósulni látszott, na ezek mind nagyszerű mostok voltak, mert ifjonti lelkesedésében, és tisztaságában tudattalanul is mindig benne volt a szíve minden projektben. Azután mindenben jelen volt a lelkesedés, amivel viszonyulni tudott mindenféle dolgokhoz. Mindig szeretett tanulni, a világ megismerése jó érzéssel töltötte el. Csodálattal falta a művészeteket, a tudományt. Egy könyv, egy zene, egy kép, egy jó film egy másik világot teremtett számára. Ezek voltak az ő mostjai. Hát ezért is lett belőle az, aki.

Azután a felnőttkor felelősségteljes hullámvasutazása közben el is felejtette értékelni a mostokat, pedig voltak szép számmal. Ide értendőek a nagy szerelmek, a család, elsősorban a gyerekek, és utána a barátok, a nagy beszélgetések, kirándulások, kiadós kacagások. Bár az egész olyan arctalanra sikerült, az értelmetlenségnek tűnő végjáték miatt valószínűleg. Végül teljesen elvesztette azon képességét, hogy ha ritkán is de részese legyen a pillanatnak. Mert engedte, hogy az agresszív, szomorú, dühös, megalázó környezet meghatározza, hogy egója eluralkodjon rajta, és maga is bizonyos dolgokban agresszívvé, szomorúvá, dühössé, megalázottá és megalázóvá váljon. Mert engedte, hogy azok a dolgok, amik eddig boldogsággal töltötték el, amikért lelkesedett, lassan kiíródjanak az életéből, a mindennapjaiból. Fel sem merült már benne, hogy ez így nincs jól.

Azután kapott néhány század másodpercet, amikor is találkozott a halállal. Ez egy hatalmas, életre szóló és fölöttébb meghatározó most volt, aminek jelentőségét tudatosítani is hosszú hónapok kellettek.

Megdolgozott ismét önmagáért, de ahogy eleinte nehezen, később egyre tudatosabban és könnyebben kezdte visszakapni énjét, ezek kétségtelenül nagy pillanatok voltak. Közben persze egyre csak változott és változott. A romokon kezdett ujjáépülni az elképzelt világ, a megálmodott ház a maga képletességében. Ott voltak a mostok szerte az út mentén, barátságban, szerelemben, alkotásban, egy kézfogásban, egy ölelésben, egy forró szeretkezésben, munkában, tanulásban, tervekben, megvalósulásban, sokszor csak szemlélődés formájában, de legjobban azokban a pillanatokban, amikor olyan dolgokat kapott, amik egész további életét alapjaiban megváltoztatták. Egyszóval mindenben.

Boldog volt, mert megtanult a jelenben élni. Az úton összegyűjtötte a kavicsokat, gondosan kiválogatta azokat a göröngyök közül. Tudta, ha a megérzéseire hallgat, meglévő intelligenciája és tehetsége pont elég lesz ahhoz, hogy a lehető legjobb jövőt alkossa meg önmaga számára. Hitt benne, hogy a csoda készülőben van.

„Kívánom, hogy boldog légy!” (Richard Gere)